Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-02 / 128. szám
1987. június 2., kedd fl legfontosabb: a tipográfiai rend Beszélgetés szakmaszeretetről és egy kitüntetésről Gécs Béla meglepődik, amikor keressük. Csodálkozik, hogy írni akarunk róla. Nem érti, miért. A, válasz, hogy a kitüntetés — a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa által alapított Tótfalusi Kis Miklós-díj — kapcsán, úgy tűnik, még mindig nem győzi meg egészen. Azt mondja, az ő munkája nem olyan, mint például egy festőé, vagyis nem egyedül az övé az alkotás. Gyorsan hozzáteszi: „Jelenleg hattagú grafikai csoport dolgozik a Kner Nyomdában, minden tervet ők készítenek — tehát csapatmunkáról van szó. Tipográfus, fényszedő, fotós, gépmester és még sok további nyomdászkolléga közösen készíti el a művet. Természetesen a siker, a kitüntetés az övék is.” A nyomdában, a városban grafikusként ismerik, mindenki így emlegeti, de őma- ga véletlenül sem használja beszélgetésünk során ezt a szót. Mindig nyomdászt mond. „Nyomdásznak tartom magam. Mást el sem tudnék képzelni... Sokan nap mint nap alig várják, hogy vége legyen a munkaidőnek, panaszkodnak, ha sokat kell dolgozni. Sosem tudtam az ilyen embereket megérteni. Én mindig úgy vagyok, hogy várok arra, hogy bemehessek dolgozni, s épp hogy csináltam valamit, máris elszállt az idő. Szóval olyan szakmát választani, amihez az embernek nincs kedve, amit nem sziv- vel-lélekkel csinál, s úgy végigkínlódni az életet, nem szabad.” A kezdetről, az indulásról őszintén bevallja: véletlenül került a nyomdászpályára. Gyerekkorában a Berényi úton laktak, a nyomda előtt járt el, de arról, hogy milyen munka folyik ott benn, semmit sem tudott. Egyszerűen el kellett valahová helyezkedni, szakmát kellett tanulni. A Békési Nyomdába ment hát (akkoriban így hívták a mai Knert) kéziszedőnek — mert ott volt hely. 1954. július 1-én kezdődött, és három évig tartott az első szakasz. „Egy-másfél év kellett, mire megismerkedtem az alapfogalmakkal. És rájöttem, mit lehet kezdeni a betűvel. Rájöttem, mennyi szép dolgot lehet csinálni. És megszerettem ezt a munkát. A Békési Nyomda az ötvenes években is főleg gyógyszeresdobozokat gyártott, vagyis a csomagolóanyag határozta meg a profilját. Ennek oka még az 1930-as évek elejére vezethető vissza, amikor Tevan komoly gondokkal küzdött, nem volt elég munka, s rá kellett döbbennie, hogy a szép könyvekből sajnos nem lehet megélni. A gyógyszeripar viszont fellendülőben volt, és a termékeit csomagolni kellett. Gyógyszeres dobozokat szedni persze eléggé sablonos dolog. S engem egyre inkább izgatott a betű, egyre inkább szerettem volna valamit önállóan csinálni. Egyszer aztán megbíztak néhány meghívó, prospektus, leporelló elkészítésével. Nagyon tetszett a feladat. Jó érzés volt szép darabokat előállítani. Igazán élveztem a munkát. Leszedtem a sorokat, tologattam őket ide- oda, próbálgattam, hogyan lenne még jobb, még szebb. Otthon is csak ezen járt az eszem. Másnap bejöttem, tovább variáltam, kísérleteztem, és sikerült.” Hát így kezdődött, hogy Gécs Béla egyik specialitása lett a meghívók „műfaja”. Elmondja, hogy 1961-től oktatott is a nyomdában; akkori fiatal tanítványai közül ma többen közép- és felső szintű vezetők. Tanított, munkát adott, javítgatta a megoldásokat. Aztán jöttek a rekonstrukciók, s 1963-tól diszpécsernek emelték ki. Nem lehetett könnyű dolga: irányítani másokat, felelni azért, hogy a termelés menjen a rekonstrukció alatt is. Felelősséget vállalni azért, hogy „minden időre elkészüljön, hogy kimenjen a munka, hogy az üzemrészek között összhang legyen”. A szíve meg máshová húzta ... „Svecz András és Sárga Antal alakították meg a nyomdában a tervezői csoportot. Korábban a kliséket Budapesten gyártották, azt kellett hozni-vinni. Aztán rájöttek, miért ne tudnánk mi magunk is kliséket előállítani. Rajz kell hozzá meg fotó. Csomagolóanyagot tervezni, rajzolni fekete-fehérben elég nehéz feladat. De engem ez érdekelt jobban. Mindig is többre tartottam azt a munkát, amit magam elvégzek. Nyolc évig láttam el a diszpécser feladatát, de azt a helyet sohasem tekintettem életcélomnak. 1971 óta a nyomda tervezői csoportjában dolgozom. Mint tipográfus, meghívókat, plakátokat, csomagolóanyagot tervezünk, készítünk el. Kedvenceim az apró nyomtatványok, amelyeket a szakmában úgy hívunk: „ak- cidencia”. Meghívók, oklevelek, plakátok, röplapok tartoznak ebbe a kategóriába. Az évek során aztán sokféle feladattal, munkával találkoztam, s így sok mindenre rá lehet jönni. Elmondhatom, hogy mára elértem, bizonyos fokú jártasságot a nyomdászszakmában. Tudom, hogyan lehet például a fényszedőgép segítségével a betűkkel játszani, vagy a fotóval...” Gécs Béla főleg arról ismert, hogy 1973 óta minden évben ő készíti az állami protokoll részére az üdvözlőkártyákat, az évfordulós, újévi és hasonló jókívánságokhoz a nyomtatványokat — minden évben minden alkalomra újakat. Üdvözlőlapok, meghívók, oklevelek plakátok — tekintélyes gyűjtemény. Csupa szép, ízléses, finom munka. Mindegyikben van valami különleges is: vagy a papír'domborított, vagy a betűforma, vagy a színek összhangja. A kiválasztottakat minden évben elküldi az alkotó a kiváló minőségű nyomdaipari termékek versenyére. Többször nyert már különböző díjakat hazai pályázatokon, illetve 1971-től a lipcsei IBA-n, azaz nemzetközi könyvkiállításon. Plakátjai, meghívói szerepeltek az első és a második Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennálén. „Szép ez a munka és változatos. Mindig újabb és újabb feladatot jelent. Ma egy meghívót tervezek, holnap csomagolópapírt — magyaros díszcsomagolónak, budapesti nevezetességekkel a Minisztertanács részére, külföldieknek ... Amikor dolgozom, csak arra gondolok, hogy amit készítek, nekem tetsszen, én legyek vele elégedett. Akkor biztosan az lesz majd a megrendelő is. Gyakran azonban olyan kérésekkel jönnek, amiket lehetetlen megvalósítani. S nemcsak technikai okok miatt, hanem esztétikai szempontok miatt éppúgy. A legfontosabb a tipográfiai rend: a betű típusa, nagysága, elrendezése — mert mindig a betű dominál. A forma, a színek, az ornamentika, a dísz ötvözi aztán az egészet.” Magyaráz — odaadással és mély kötődéssel ahhoz, amiről beszél. Szereti, amit csinál. Beszélgetésünk végén derül ki, van még valami, amire nagyon büszke. A Nyomda-, a Papíripar, a Sajtó és a Könyvkiadás Dolgozóinak Szakszervezete az idén lesz 125 éves. S amikor felkérték, hogy tervezzen meghívósorozatot az ünnepi rendezvényekre, egy javaslattal állt elő: ahogy több más iparnak, társművészetnek megvan a maga művészeti fóruma, biennáléja, legyen végre a nyomdászatnak, ennek az 500 éves iparnak, művészetnek is hasonló lehetősége a bemutatkozásra, a megmérettetésre 2-3 évenként. És meg is írta A nyomdászat dicsérete című I. országos tipográfiai kiállí- sára szóló felhívást. Niedzielsky Katalin ... mindig a betű dominál ...” Fotó: Gál Edit Baráti kör barátságtalan környezetben A Sárréti Múzeum Baráti Köre éves összejövetelének felszólalói nyugtalanító jelenségeket soroltak elő. Kissé a tárgykörön túl is. Gondoljuk, hogy a területi átszervezések és önállósítások elindította folyamat szüleménye, hogy falu, város saját múzeumot akar és csinál, egyéb városiasodást igazoló, sőt, erőitető beruházások mellett. Kész helyzetekkel, érvekkel, befolyással ostromolva az államkasszát — és nemcsak Békésben. A több állami pénzért rohamozok — egyben az állam fizetett tisztviselői — egymással is versenyben — úgy tűnik — nagyobb erőt képviselnek, mint a közös kassza védői. A nagy helységek fejlesztését mem elsősorban a helyi termelési háttér és a népesség gerjeszti, hanem a vezetői ambíciók is. Ebből a „ki-ki magának” szemléletből táplálkozhat — immár csak a bemutatott múzeumra és baráti körére szűkítve a gondot —, hogy a földrajzilag egységes, közös történeti múlttal rendelkező Sárrét-vidék néhány mai vezetője megvonta az anyagi, erkölcsi támogatást a táj egészét képviselő, annak történeti múltját ápoló múzeumtól, mint számukra idegen, érdektelen szervezettől. Nem gondolva az együttműködésből származható kölcsönös előnyökre, a szeghalmiak által negyed százada — sőt, előbb — elkezdett, és sikeres gyűjtés hatalmas anyagának hasznosítására. A józan megértést szeretnénk segítségül hívni. Ismerünk megyéket, ahol a tájmúzeum szakmai és szervezetbeli keretében működnek a falumúzeumok, tájházak és bemuta- tatótermek. A köréjük épülő szellemi kör: baráti kör is egységes. Hiszen nem remélhető, hogy minden helységbe jutnak szakosodott múzeológusok, vagy akár szakképzett állománygondozók. Szervezeti együttműködésben — például — szakmai segítséget, időszaki kiállítási anyagokat is kaphatnának a tájmúzeumtól. Elég sok példa volt már rá, hogy helyi nekibuzdulásokkal összehozott gyűjtemények ügyes emberek magángyűjteményében kötöttek ki. De van mai példa is: az egyik adományozó panaszolta, hogy több tízezer forintban kifejezhető ipartörténeti együttesét, melyet néhány éve községének; annak helytörténeti gyűjteményébe adományozta, tovább ajándékozták (?) egy rangos megyei gyűjtőhelynek. Miközben — vagy előbb — az adomány kisebb darabjai elkallódtak. Az ajándékozót súlyos sérelem érte szándékában és érzelmeiben ezzel az eljárással, és — ő mondta — gyűjteménye további darabjait inkább tűzbe veti... Nem lehetne kulturális értékeinket kulturáltabban kezelni? Intézkedések kellenének, hogy múltunk emlékei — vannak, ahol vannak — megjelenjenek a tájmúzeum nyilvántartásában, ellenőrzésében. A szakszerű értékelés és értékvédelem egyaránt indokolná. Az így kiépített kapcsolat elvezetne a régió — jelen esetben —, a Sárréti Múzeum és a sárréti falumúzeumok baráti köréhez is. Ennek összeadott •anyagi és szellemi ereje utat nyitna az összefogás valamennyi résztvevőjének, hogy a helyi kutató-, gyűjtőmunka is széles nyilvánosságot kapjon, lakosságunk, ifjúságunk hozzájusson. Vagy lehet, hogy csak „sárréti egyet nem értés” létezik? Ez a — gondolom — csak keveseken múló állapot a késlekedő, hivatalos rendezéssel együtt elszigetelte és hasznos működésében gátolja nemcsak az említett baráti kört, de a nagy későn létrejött, meg is keresztelt, de máig sem önállósított Sárréti Múzeum igazi működését is, amelynek tárgyi, személyi feltételei, jórészt anyagi feltételei is adottak. Segítsenek az illetékesek a kívánatos összhang és állapot megteremtésében! Sárrét-vidéki történeti értékeink — egyben nemzeti értékeinknek — további felkutatása, megőrzése és okos használata érdekében. Házi Albert KÉPERNYŐ Nem vagyok az ünnepnapok, az alkalmi ünneplések, a megemlékező rendezvények híve. Mert sokszor erőltetett- nek érzem ezeket, s úgy látom, ha a résztvevők ünnepelnek is, az egész valahogy nem belülről, nem őszintén jön. S fura módon mindig arra gondolok: mi van egyébként? Mi van a sima hétköznapokon, amikor nincs semmilyen évforduló, semmilyen nap? Van-e akkor elég időnk, hogy kézbe vegyünk egy szép könyvet, és kedvünkre olvassunk? Olvasunk-e eleget, ha nincsen éppen ünnep: könyvhét? Vagy foglalkozunk-e kellőképpen gyermekeinkkel? Ráérünk-e velük beszélgetni, játszani, nekik mesélni akkor is, amikor nincs gyereknap? Bárcsak nyugodt lelkiismerettel válaszolhatnék igennel valamennyi kérdésre? Nekem az lenne az igazi ünnep . . . 1 Ünneplés ide, ünneplés oda, most mégis úgy hozta a sors, hogy csak elismeréssel szólhatok a televízió két ünnepi műsoráról. Ügyes volt mindkettő, és alkalomhoz illő: tartalmas és szórakoztató. Miénk ez a nap... A naptárban nem túl régi, de igen jelentős nap a nemzetközi gyermeknap, amelyről megemlékezünk otthon, családi körben, és ünnepelnek a gyerekek az óvodában, 'az iskolában és a szülők munkahelyén. A különböző társadalmi, ifjúsági szervezetek, sőt, egyes üzletek, boltok is gondot fordítanak erre a napra. így aztán családi is, baráti is, meg hivatalos is a nemzetközi gyermeknap — az alkalmi találkozók, együttlétek, rendezvények, műsorok, játékok és az ünnepi menük, ajándékok teszik azzá. A televízió történetében először vállalkozott arra, hogy egész napos szórakozást biztosít a gyerekeknek, méghozzá úgy, hogy valamennyi korosztály, de még a felnőttek is szívesen töltsék a képernyő előtt május utolsó napját. A vállalkozás jól sikerült; tartalmas, érdekes játék volt a zenés ébresztőtől, vagy a dalpályázattól kezdve a színjátszásig, a bábozásig minden egyes nyilvánosság előtt zajló szereplés, mulatság. Bálint Ágnes Kávédaráló, Csukás István Mese a motoromról és Horváth Péter Az első randevú című játékát erre az alkalomra írta. Kedves program volt a nagymamák és unokák mesemondó vetélkedője; jópofa a Varga Sándor Oscaf-díjas mesterszakács hirdette főzőverseny az Arany Kanál-díjért. Rózsa György műsorvezető és szellemes, tréfás társa. Nagy Bandó András ügyesen, kellemesen irányították a programot. S a gyerekek kedvenceikkel játszhatták végig a napot: Levente Péter, Gryllus Vilmos, Esztergályos Cecília, Bodrogi Gyula, a Bergendy szalonzenekar, és sok más híres művész, színész, zenész nevét sorolhatnám még, akikben mindenben van valami közös: értenek a gyerekek nyelvén, gyakran játszanak velük, nekik, s igazán közel állnak hozzájuk. A nagy nap fénypontja nyilvánvalóan a Kaposvár és Szeged között az állatkertért folyó vetélkedő volt — izgalmas verseny nagy tétért. S ha mi, szülők gyakran harcban állunk is egyébként a tévével, amiért vonzza a gyerekeket, ahelyett, hogy tanulnának, játszanának, lefeküdnének aludni, vagy kimennének a levegőre, ezen a napon mégsem bántuk, ha több időt töltöttek a képernyő előtt, mint máskor ... Ünnepi könyvhét 1987 Hatvan éve kezdődött, s ma már hazánk jelentős kulturális eseménye minden esztendőben az ünnepi könyvhét, a kortársi magyar irodalom, a szép könyv ünnepe. A kiadók újdonságai, meglepetései, könyvsátrak, író-olvasó találkozók, dedikálások, ankétok, ünnepélyes könyvesbolti kirakatok — mindezek nélkül már el sem múlhatna az év. Kellenek ezek a rendezvények, alkalmak, ahogyan kell a jó könyv is. Mert a jó könyv társ, nem hagy egyedül, segít megérteni a körülöttünk zajló eseményeket, a természet, a társadalmi fejlődés csodáit, rejtélyeit, az embereket, önmagunkat. A jó könyv abban is segít, hogy örülni tudjunk a szépnek, hogy könnyebben elviseljük, ami fáj. A televízióban szombaton késő délután Jókai Anna írónő ajánlotta az idei ünnepi könyvhét újdonságait, versesköteteket, regényeket, történelmi esszéket kortársaktól. S ezért volt hatásos, szerencsés ez a tévés 45 perc. Hatásosabb, mintha bárki más, híres tudós, irodalomkritikus beszélt volna a könyvekről. Mert amikor maga az író vall az irodalomról, a műről, a szerzőtársról, vagyis a leginkább értő, a leginkább beavatott, a legilletékesebb kalauzol, azt valahogy jobban tűrjük, szívesebben fogadjuk. Az írónak mindenki másnál jobban hiszünk mi, olvasók — ha irodalomról van szó. N. K. Értesítjük Békéscsaba, Békés. Szabadkígyós lakosait és intézményeit, hogy vállalatunk ivóvízhálózatmosatási munkát végez 1987. június 5-én 19.00 órától június 7-én 19.00 óráig, 1987. június 5-én 19.00 órától június 6-án 6.00 óráig, valamint 6-án 19.00 órától 7-én 6.00 óráig teljes vízhiány várható Az ágvezetékek mosatása ezután történik folyamatosan. A további időszakban Erzsébethely területén részleges vízhiányra, a város területén nyomáscsökkenésre lehet számítani. Kérjük tisztelt Fogyasztóinkat, hogy saját belső rendszerüket ezen időpont után szíveskedjenek < mosatni. Szíves megértésüket kéri a Békés Megyei Víz- és Csatornamű-vállalat Békéscsabai Üzemmérnöksége, Békéscsaba. Szabolcs utca 36. Telefon: 24-244.
