Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG 1987. május 1., péntek o Munkák és mundérok Ha az utóbbi hónapban nem olvastam és hallottam százszor, hát egyszer sem: „Bizony, elvesztette ez és ez a szakma, hivatás a becsületét, sürgősen vissza kellene szerezni”... Nyilatkozzék ezt joggal a pedagógusok, az egészségügyiek, a vasutasok, a szakmunkások, a suszterek, a postások, a rendőrök, a színészek, írók, s talán a kondások nevében is. Mindannyiunk nevében, És mi megadón bólogatunk, mert tényleg: vissza kellene adni a munkák és mundérok becsületét, mert ha nem tesszük, akkor rájuk ragad a becsület ellentétének jelzője. De hát lehetséges? Lehetséges, hogy egy egész ország szinte valamennyi szakmája, foglalkozása, hivatása hasonló gondokkal küzd? Ha cikkem hangját „harcosra és optimistára” venném, most elverhetném a port a sok elhamarkodottan általánosító, pesszimista nyilatkozón, mert ugye azért vagyunk még néhány százan, ezren, akik úgy érezzük, hogy a mi munkánk és mundérunk becses is, becsületes is! De én nem akarom elfedni a bajt. Amiről a sűrűn hallható-olvasható nyilatkozatok szólnak, komoly bajt jelez. Nem is annyira a körülményekben, hanem inkább a bennünk rejlő bajt. Egy pszichózist jelez, mely — ha kollektív méretekben hatalmasodik el — szinte megállíthatatlan. Baj van a társadalmi munkamegosz- . tással, a közös értékrend normáival, ha szinte minden felsorolható foglalkozás képviselői úgy érezhetik — s ismétlem, joggal! —, hogy gyengült egy-egy szakma rangja, társadalmi megbecsülése, Tudom, furcsa világban, melléküzemágak, gmk-k. vgmk-k, pjt-k, kisszövetkezetek, szerződéses üzletek, butikok, külföldi munkavállalások világában élünk. E pillanatban is háttérrádiómból a reformról ömlik a szó, mely — mint mondják — áldozatokkal jár, de lassan úgy tetszik, minden réteg, minden szakma úgy érzi, máris áldozatává vált e politikai-társadalmi-gaz- dasági átrendeződésnek: már nemcsak a kisiparosok, a feltalálók panaszkodnak, hanem a gyárigazgatók, téeszelnökök, sőt a miniszterek is. Pedig hát, valljuk meg, abszúrd helyzet: az mégiscsak lehetetlen, hogy egyetlen szakma, egyetlen réteg se legyen elégedett pillanatnyi anyagi és erkölcsi megbecsülésével! Vagy ha mégis lehetséges, akkor bizony újra kell gondolni egész társadalmunkat, annak felépítését és működését, mert gondoljuk meg: milyen képet fest magának rólunk az ifjúság, milyen pályára szegődik önként gyermekünk, ha ebben a bizonytalan, panaszosan go- molygó szakmai leértékelődésben kell tájékozódnia? A publicistának viszonylag könnyű a dolga, ha diagnózist ad: ami megtörtént, az megtörtént. De mi legyen a kúra? Itt, sajnos, megint csak közhelyekre számíthatunk. Hiszen olyan megújulásra volna szükség minden hivatás, foglalkozás, munka területén, mely az egyénre épül, s ugyanakkor amelyet a vezetés (minden szinten!) támogat és érvényesít. Hogy a jó cipésznek, látszerésznek, utcaseprőnek, szemétszállítónak, szerelőnek, kovácsnak, szabónak, költőnek, muzsikusnak, vasutasnak, mérnöknek, orvosnak, tanárnak érdemes legyen valóban jól dolgozni. Ehhez azonban versenyhelyzet kell. Ehhez ki kell rekeszteni — akár a munkából is — a rosszakat: a lustákat, a lelkiismeretleneket, a tehetségteleneket. S tegyük hozzá, ki kell rekeszteni a rossz munkaerőket az igazgatók, osztályvezetők, titkárok, miniszterek, közfunkciót viselők közül is. Vagyis hát a szakmák és mundérok becsületét csak a folyamatosan ellenőrzött versenyhelyzet állíthatja vissza. Ne áltassuk magunkat: ez nem más, mint maga a működésképes demokrácia. Hogy ne csak képviselőt, de orvost, susztert, szerelőt is választhassunk szabadon, s a gyöngébb, lustább, tehetségtelenebb ne élhessen vissza monopolhelyzetével. A szakmák közötti hierarchiát mindig az élet alakítja. A sebészorvos munkája mindig többet fog érni az anyagmozgatóénál. Csak a rossz sebészorvos és a jó anyagmozgató viszonya nem tisztázott egyelőre. Hogy a rossz miniszter és a jó utcaseprő viszonyáról ne is beszéljünk. De ennek tisztázásához nyilvános megméretés kell, vagyis: demokrácia. Szentmihályi Szabó Péter — Semmi bajom se történhet — szokta mondani. — Nekem nem! K'amaszkorában még maga se vette észre. Kiszólásának legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: — rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménkő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások cívódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éjszakai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? — Semmi bajom. Nekem nem. így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre először, amikor egy farsan- gos mulatozás után, éjfél múltával, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza háztűznézőből a falu legszebb lányától, s ahogy a sarki útjelzőhöz ért, a fölázott földből kipúposodó gyökérben megbotlott, s egy jókorát toppant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú dorong zuhant éppen csak annyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyobbat lépett. Majd a dorong után, melynek nem állt útjába a kiszemelt cél, a hatalmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lányért bosszút esküdő vetélytárs. Az alig egyórás vőlegény azonban egyetlen percig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alatto- mon gyökérben, a husáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról lerázta, és vissza se fordult a földre bukott vetélytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így, alig hallhatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom . . . Nekem nem... > Csak amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tulajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Még számtalanszor kicsúszott a száján a megszokott szólásmondás, de utólag most már mindannyiszor észre is vette, s ilyenkor bizony megdöbbent tőle. Lassan-lassan hinni kezdte, amit mond, s ahogyan idősödött, egyre tudatosabban használta régi sablonját, sőt, annak értelmében rendezte már az életét. Hogy bármibe fog is: vele ugyan nagy Kende Sándor: A halhatatlan ember baj nem történhet. Vele nem!... Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, összekülönbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a városba költözött, asztalosműhelyt nyitott, s a kezdő próbálkozásban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntartani. Azért mégse esett kétségbe. Pedig előelőfordult, hogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. Ezzel a hittel indult el hazulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút hagyott otthon, és fiatal, várandós asszonyát. A fronton, az állandó életveszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy-egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontossággal. Mesébe illő véletlenek történtek vele, míg a bajtársak egyre sűrűbb sorokban hullottak mellőle. Olykor, váratlan viharszünetben, maga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen ? Sorozatos véletlensé- gek? Érezte, hogy ami sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetésfélét, törvényszerűséget sejtett az ismétlődő véletlen- ségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem élnem kell! Kell! Mélyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis hogy miért kell életben maradnia, mi a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szellemében élt. Soha nem csúszott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlékezetes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiuk született, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszöbön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő isten telenségéből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cimbáló, ölelő karú aprósággal, s drága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem halhatok meg, én nem. Drága kisfiam ... így indult a megterített asztal felé, és magasra kapta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcába csípett, és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenyerét. Elvitathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszársapkát meg a falovat. Az évek fékezhetetlen gyorsasággal futottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkén-egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történhet ... Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú szemében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nem csak gyalulni akart. Persze a fától, az enyvtől, a faragókéstől semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fából összemérni, sem díszes lámpaállvánút készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkáit. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem jelenített segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legkisebb? ... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban eddig ért. A régi szavakat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell. . . Ez az egyre csöndesülő hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — mi az, hogy nem halhatok meg? A halálom óráján is ezt mondjam majd? Hogyan mondjam, miért mondanám akkor is? ... A felesége azzal ébresztette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már föl a villanyt, mert rosszat álmodott, és fél. — Valami nagy szerencsétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meghalt, előtte ugyanígy éreztem magam. Ilyesmit álmodtam akkor is ... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én nem; nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen!...— Keserűen méregette a kétélű eshetőséget, s ez a szorítás nem lazult többé. Szörnyű rémületben élt, s ha legkisebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezsgyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkezű ember elé formálni, az anyagtalant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, amerre oly kevesen merik, föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagául apja életét, a fát választotta. A fát, a gyalulható, véshető, faragható, festhető fát. A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét folytatta, bármennyire nem tudta ezt, s ha apja elkeseredett is az évek óta élő ellenkező hitben. Apja életét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túl- ugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak magasabb fokon. Ahogyan az első háznál nagyobb a második, az először épült vályogkalyibánál a világváros kőépülete. Mert az idők rendje, hogy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától kapott erővel, s az érte nyúló napsugár csalhatatlan, tiszta ragyogásába vetett hittel. A városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is, és így nyújtottta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem halhatok meg... Soha nem volt ebben annyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor elengedte a fia kezét, tudita, hogy amaz megérti, mit jelent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell. .. Káldi János: Félmúlt Poharunk kisharangja csönög, csönög az éjben Holdas ingek a felhők. Üsznak rózsa-fehéren. Boncolgatjuk a sorsot egymás szívébe nézve. Hova tűnik a pince? Miféle messzeségbe? (Egy balatonberényi pincében)
