Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
a 1987. május 9-, szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Ottlik iskolája 75 éve született az Iskola a határon írója Harmincéves az Iskola a határon, amit a most épp hdtvenöt éves Ottlik Géza írt. De sem e kiemelkedő — bízvást mondhatni: remekművű — alkotás, sem szerzője nem foglalta még el igazi helyét irodalmi-olvasói tudatunkban. Talán azért, mert az életmű terjedelme nem nagy, s méreteivel semmiképpen nem hívja fel magára a figyelmet. Bár többi műve sem érdektelen. Idestova ötven éve van jelen irodalmi életünkben: a termés sok kis cikk (melyet a Próza című kötetben gyűjtött össze), tucatnyi elbeszélés, egy kitűnő kisregény (Hajnali háztetők), amit a negyvenes évek elején kezdett írni, majd tizenhárom évvel később fejezett be, s amelyet most, megfilmesítve láthatunk. Tucatnyi fordítás, remekművek remek tolmácsolása. És a főmű, az Iskola a határon, eleddig sokak szerint a legjobb magyar regény, amely egyben — iskolát is csinált: Ottlik „köpönyege alól” nőtt ki az újabb magyar irodalom bizonyos irányzata egészen Esterházy ig. Noha remekmű, mégsem hibátlan. Ottlik legfőbb erényei közé a szűkszavúság, a sűrítés tartozik ugyan, az Iskola a határon talán mégis terjengősebb a kelleténél Csakhogy erre két dolog kényszerítette szerzőjét. Az élményanyag, az általa ismert jelenségvilág mérhetetlen gazdagsága, sőt, bonyolultsága, és a bonyolultságot érzékeltetni akaró, ellenpontozó szerkesztés, a sokféleségben és többféle értelmezésben is a teljességre és pontosságra törekvés. Ottlik precízen előadott mondatai mindegyre megmegszakadnak, s megismerjük a dolgok ellentmondásait, ugyanazt az ügyet több nézőpontból láthatjuk, és megérezzük a kimondhatatlan mélységeit. Közben mindez abszolúte hiteles társadalmi és lélektani tekintetben, személyes alkat és szerep, társadalmi kényszer és alkalmazkodás, finom érzékenység és durvaság, vonzalmak és érdekek ütközése... Mégis: ami igazán naggyá teszi a művet, a kimondhatatlannak irodalmunkban korábban páratlan érzékeltetése, amely az egész világirodalomban ritka: a hangulatok, impresz- sziók, életérzések elbűvölő szépsége egyrészt, másrészt a vastörvények szigora, sőt, a sorsszerű fagyos fuvallata. Mert mily egyszerű s igaz is lenne a regényt a legkiválóbb történeti-társadalmi dokumentációként értelmezni: egy (monarchiabeli) bukott félfeudális rendszer utóvédharcainak ábrázolásaként, az ezt felváltó félfasiszta rezsim zsoldosképzőjének belső rajzaként, a jövő méhében mocorgó fasizmus szörnyalakjának röntgen- vagy ultrahangképeként, a (majdani) fasizmusban megjelenő örök (III. ri- chardi vagy jágói) gonosz arcmásaként, meg mindenfajta zsarnokság és az elnyomottak, kiszolgáltatottak viszonyának modellezéseként, amelyben nem az elnyomók visszataszító arculata a legfélelmetesebb, hanem a lassú letörésé, s betörésé, a konformizmusé, az elnyomást idővel természetesnek elfogadó, majd szintén gyakorló személyiség manipulálásáé és manipu- láltságáé. Egy katonai középiskoláról van szó, az erőszakszervezet utánpótlásának szigorúan osztályérdeket szolgáló kiképzéséről, s e tekintetben nem egyedülálló az a mű, mellé tehetjük Musil jóval korábbi és Vargas Llosa pár évvel későbbi regényét (Törless iskolaévei, illetve A város és a kutyák). Az osztályérdek könyörtelen szolgálata először is önfeladást kíván, s Ottlik zsenialitása — többek között — abban nyilvánul meg, hogy az osztályhátteret minduntalan felvillantja ugyan, az uralkodó osztályok kedves, kellemes képviselői is feltűnnek, mint parancsnokok, tanárok, mint szülők, rokonok, köztük arisztokraták, de gyermekeiket (a jövő Urait!) osztályáruló altisztek nevelik, s úgy bánnak velük (utaljunk ezzel Vargas Llosa regényeimére is), mint a kutyákkal. . . Nem a tisztek a komiszak, hanem az őrmesterek, meg a felsőbb évfolyambeli növendékek, akik ugyanúgy kezelik a kisebbeket, a gyengébbeket. Ebben a rettenetes nyomásban a nyers brutalitással szemben csak az önérdek feltétlen érvényesítése, az alkalmazkodás, és az (alkalmi) szövetkezés segít, mindegyre árulással, álsá- gokkal együtt. Ezen a területen aztán Ottlik regénye a legkitűnőbb csoport- lélektani példatár, ugyanakkor kafkaian, beckettien, abszurd is. De mindebben és mindezen túl a legmegren- dítőbb az emberség makacs újra jelentkezése! Mindegyre van kísérlet a személyiség védelmére, a jóságra, a szeretetre, barátságra. Az emberség jegyében való szemérmes társkeresésnek az ábrázolása talán a legszebb Ottlik könyvében. De ebben sincs egy csöpp szentimen- talizmus sem, mintha nemcsak hősei, de a szerző is szinte szégvellné kamaszos érzelmeit. Amely érzelmek itt-ott (s ezzel pár sorban megint démonivá válik az ábrázolás) szinte már a ho- moszexualitást súrolják. Az évtizedekkel későbbi, rafinált keretjá'ték az iszonyatos és szépséges ifjúkort történeti távlatba helyezi, és a szereplők sorsát is lezárja. Lezárja? Hisz épp a fő-, hősről (a szerzőről és író barátjáról, örley Istvánról mintázott) Medve Gáborról azt sem tudjuk meg, hogyan halt meg. Netán öngyilkos lett? Nem fontos. Mint ahogy az sem, hogy ez az egész janicsárvezető-kép- zés egy nacionalista ideológia szellemében történik — erre nincs utalás, mert nem az ideológia a fontos, hanem a hatalom, s az, hogy ennek szolgálatára a „növendék" mindenre képes legyen. Az viszont fontos, hogy a jövő tisztjeinek hatalmi béka-egér harcában a mindent elborító durvaság fölöltt is győz a szenteskedő sunyiság! Nagy könyv, s ideje, hogy hetvenöt éves szerzőjét élő klasszikusaink között köszöntsük! Kristó Nagy István Pribojszki Zsófia: A tánc Ágh István: Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Petri Csathó Ferenc: Pieta szívemben fűevők laknak bordáim karáméban béke de ebben a kacsalábonforgó szobakonyhában sohasem nyugszik le a Nap Rajki László: Találkozás „Ó, szülőföld, hazajöttem...” Egy kiállítás margójára Az ötlet, a kezdeményező eszme egyelőre jobb, mint a megvalósulás. A minap nyitották meg Békéscsabán a Munkácsy múzeumban a békési tájról indult művészek kiállítását, mely kimondva sem törekszik (nem is törekedhet) teljességre. Hogy aztán a teljesség igénye nélkül számlálva össze a bemutatott anyagot, némi hiányérzetünk támad, az az első ilyen kísérlet számlájára írandó, de s«|mmiképpen sem kérdőjelezi meg azt. Most, ezúttal, ennyi jött össze, ennyien jelentkeztek, hogy leróják tiszteletüket a szülőföld előtt, vagy csak egyszerűen jelezzék: élnek, alkotnak, és a hívó szónak készségesen eleget tesznek. Tehát nem egyforma indíttatású a részvétel sem, adott esetben csupán (majdnem) statisztikai, más esetben pedig sugárzóan érzelemgazdag, letagad- hatatlanul kitárt szívvel érkező. Persze, ez a fajta szóródás sem nem különös, sem nem érthetetlen. Nem vagyunk egyformák, még abban sem, hogyan ragaszkodunk az útnak indító tájhoz, mennyire kötődünk emlékeinkhez, mennyire érezzük széttéphetetlennek a szálakat, melyeket a gyermekkor, ifjúság, pályakezdés köt csomósra, kibogoz- hatatlanra. Már, ha köt. Ennyi bevezetőnek éppen elég ahhoz, hogy az „elszármazottak” nemrég nyílt kiállításáról megüssük az értékelés alaphangját, és érzékeltessük ezzel azt, hogy kár, miszerint sokan hiányoznak. Az is kár azonban (és erről a kiállítók semmit nem tehetnek), hogy többen „békési tájról indult művészek” a hetvenes években készült művekkel reprezentálják mai művészetüket, csorbítva ezzel a képet, melyet az elszármazottak mai művészi erejéről, súlyáról alkotni szeretnénk. Annál is inkább meg kell jegyezni ezt, mert (úgy tűnik) nem elég a kezdeményező- és lebonyolító jószándék, amely ezt a kiállítást „alkalomnak (tekinti) művészeink számára a bizonyságtételre: ismerik-e még az elbocsátó táj szépségeit, szolgálnak-e viszonzással az itt kapott kincsekért; alkalomnak a mai békésiek számára, hogy bizonyíthassák: figyelemmel kísérik, ismerni akarják művészeink .értékteremtő munkáját és becsülik létrehozott értékeit." Ez utóbbi szavak tehát miránk, itt élőkre vonatkoznak, és egyetértésünkkel adják közre érdeklődésünk tényeit, az elbocsátó tájon élők érzékenységét az elbocsátottak művészete iránt. Igen, ezért is jó lett volna, ha a kiállítás jelentősebbre sikerül. Ha nemcsak a részvétel fontos többek számára, hanem a részvétel minősége is, friss, izgalmas, mai művekkel kifejezve azt. Mindezektől függetlenül, de megállapításainkat nem felejtve, örömmel üdvözöltünk több olyan, itthon ritkán vagy alig szereplő művészt, akik elfogadták a Körösök vidékéről érkezett hívást, és jöttek, vagy műveket küldtek. A Mezőhegyesen született Bányai József, az orosházi Búzás Árpád, a Békésen született E. Tassy Klára, Fábián Rózsa, akit Nagyszénás küldött a magyar képzőművészetbe: itt vannak. Szobrokat hozott a szülőföldi tájhoz kivételes affinitással kötődő Rajki László Szentendréről, érméket Kiss Nagy András Budapestről, képeket a külföldről hazatelepült békéscsabai Pribojszki Zsófia, aki Genfben, a Királyi Festészeti Akadémián végzett. Itt van a Békéscsabáról indult Lukoviczki Endre, az Orosházán született Fajó János, a csabai Ezüst György, a vésztői Búza Barna szobrászművész. És akiket még nem soroltam: az ókígyósi Balázs Irén, az ide kötődő E igei István, Engel Tevan István, a Dobozon született Gulyás Dénes, a budapesti Kiss György és a Békéscsabáról indult Nemes Mária. Tény, hogy többen hiányoznak. De kezdetnek azért ez sem rossz, a következő hasonló alkalomnak már a jelentősége is vonzóbb lesz, bizonyára. És ez majd művekben is megnyilatkozik. Sass Ervin
