Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
1987. április 11., szombat lEHilOmtj KULTURÁLIS MELLÉKLET Verseimet madár hozza, váratlanul Költészetnapi beszélgetés Károlyi Amyval Páros csillagok többnyire az égen ragyognak. Itt, a Földön, törvény, hogy a fény mellett ott az árny. Aki művészember, ráadásul ha zseni, társának sokszor gyalázatosán keserves élet adatik. Szerencsére vannak kivételek, bizonyságul, hogy egymást segítve, kiegészítve alkothat férfi és nő közösen is jelentős életművet. Weöres Sándor és Károlyi Amy élete, munkássága, a magyar irodalom kevés számú jó példájához tartozik. Költészetük felragyogtatása mellett volt erejük, emberségük a tartalmas, szép páros életre. S hogy a rímek és ritrpusok szellemi bódulata közben felépült a házuk, világot járó utakat szerveztek, „ambrózia nektár” mellé kenyér is került az asztalra és idősödve van, aki ki- porciózza a napi gyógyszer- mennyiséget, mindez a feleség érdeme. — Nem érdem, inkább adottság kérdése — mondja Károlyi Amy. — Valakinek el kell végeznie a hétköznapok apró munkáit. Igyekszem felelősséggel végbevinni, amit vállalok. Szüleimtől tanultam a pontosságot, a rend szeretetét. — ök megérték, hogy lányuk költő lett? — Sajnos, nem. Különösen az édesapám örült volna. Ahogy megtanultam ír- ni-olvasni, nemsokára verseket is fabrikáltam. Fivéreim kinevettek miatta, ezért visszahúzódó lettem. Édesapámnak se mutattam meg a későbbi költeményeket, hiába kérte számon a hajdani poétaságot. — Miként történt költői pályakezdése? — Nevezetes helyen, a Nyugat című folyóiratban közölte Babits a versem, ami felért egy lovaggá ütéssel. Biztonságérzetet adott a szellemóriás ítélete: ha ő érdemesnek tart, nyugodtan érezhetem magam céhbelinek. — Nem hiányzik manapság a fiatal költőknek a szigorú ítész, a biztos mérce? — Különösen régebben, nálunk gyakran jelentkeztek ifjú poéták. Meghallgattuk őket, s ha tetszett, amit írtak, az elismerő szavakon kívül csak úgy tudtam jutalmazni, hogy adtam nekik egy-egy almát. Mégse menjenek el üres kézzel. Esetleg ajánlottuk őket a szerkesztőségekben, de soha semmiféle beleszólásunk nem volt, hogy kinek a versét közöljék. — Weöres Sándorral hogyan fonódott össze az élete? — Nem buszon vagy villanyoson találkoztunk, hanem irodalmi kapcsolatnak indult az ismeretségünk. Egyik versem olvastán Sándor egy szép levelet küldött nekem. Az első kötetemről pedig olyan ismertetést írt, amely felért egy vallomással. — Melyek voltak a legjobb éveik? — Tizenkét évvel ezelőtt épült fel a házunk, akkor még jó volt az egészségünk, szépen mejit a munka. Sándor akkoriban írta a régi magyar irodalom értékeit bemutató kötetét, én pedig a kulcslyuk-lírán dolgoztam. Félrevonultam a kertünkbe, a terebélyesedő diófa alá telepedtem. Ennek a fának a magját egy madár hozta a csőrében. Szépen megeredt, már magasabb, mint a házunk, jó diót terem. Nálam valami hasonló módon történik a vers születése: madár hozza, váratlanul. * * * Köszönetképpen a szíves vendéglátásért, kívánom Károlyi Árnynak, hogy rakjanak fészket házuk eresze alatt a verset hozó madarak. Adjon a tavasz a költészetfán friss rügyeket, s a munkához sok jó egészséget. Andódy Tibor Vágréli János: A festő Károlyi Amy: Egy eperfáról, kis kitérőkkel Mit szerettem legjobban? Tűnődni, ágak között megkeresni a holdat, homokórát játszani, ujjaim közt pergetni perceket. Homokszemekként hulldogálnak, vagy falevélként, koppanva, mint a gyöngyház, vagy hangtalanul, esti fényként. A kártyavetéshez nem értettem, fal volt előttem, fejjel neki mentem, hát ne csodálja senki, mire jutottam. Egy öregasszony jár-kel, botja koppan. A holdat keresi ma is, készen kutaszkodni a lombok rengetegében. Ügy kell neki, ha többé nem találja. A hold lakóhelyét kivágták, lesz a szomszédnak télire tűzifája. A líra fordulatai Nem tudom, hogy más országokban van-e költészet napja, de azt hiszem, azon senki nem csodálkozik, hogy nálunk van. Bármily keveset tud valaki irodalmunkról, bármily kevésre emlékszik is tanulmányaiból, azt azért biztosan tudja, hogy a magyar irodalmat elsősorban a •költészet jelentette évszázadokon keresztül. S nemcsak az volt irodalmunk sajátossága, hogy a líra vezető szerepet játszott benne, hanem az is, hogy áthatotta az egész szellemi életet, s döntően közrejátszott a nemzeti tudat formálásában. Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és Babits, József Attila és Illyés Gyula neve és munkássága nélkül nemcsak a magyar irodalomnak, hanem egyáltalán a magyar művelődésnek a története sem képzelhető el. Legalábbis a reformkor óta megszakitás nélkül tartott ez a folyamat, s így szinte természetes volt, hogy az 1960-as évek nagy irodalmi felvirágzásának időszakában egy külön napot kapott a költészet József Attila születésnapján. A hatvanas évek óta azonban nagyot fordult a világ, s nagy a változás a magyar irodalomban is. A hetvenes évek vége óta egyre többször esik szó az irodalmi értékrend változásáról, mégpedig többféle értelemben is. Mondják, hogy a magyar epika sok rangos teljesítményével önmaga korábbi színvonala fölé nőtt. Emlegetik, hogy ezzel egy időben a líra viszont korábbi eredményeinél halványabb. Néhányan szinte a líra haláláról elmélkednek. Mindenki felfigyelhetett arra, hogy az irodalomnak a társadalmi életben elfoglalt szerepe — legalábbis a mindennapi társadalmi-politikai életben elfoglalt szerepe — fokozatosan csökkent, s arra is, hogy ma kevesebben olvasnak általában is, verset pedig különösen. Az irodalomnak nincs meg az a közvetlen, közéletet formáló-befolyásoló szerepe, mint ami a reformkortól a hatvanas évekig szinte mindig nagy volt. Egyesek azt teszik hozzá:’„végre!” — mások pedig azt, hogy: „sajnos!” Mindegyik állításnak van igazságtartalma, de ha a jelen eseményeit megpróbáljuk történelmi összefüggésekben látni, jóval bonyolultabb lesz a kép. A magyar epika ugyan valóban rangos színvonalon teljesít a hetvenes-nyolcvanas években, de vajon rangosabb-e ez, mint az 1920-as években Krúdy, Kosztolányi, Móricz, vagy az 1960-as években Déry, Örkény, Sánta? S vajon valóban haldoklik a magyar líra? Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Egyrészt ne feledjük, hogy a hatvanas évek ritka szerencsés történelmi pillanat volt a magyar társadalom számára, s ez a pillanat egybeesett azzal, hogy a magyar lírának az ötvenes évekbeli megújulása, poétikai-szemléleti forradalma a maga eredményeivel igen sok olvasóra hatott. Olyan évtized volt ez, amelyben a társadalmi fellendülés és a — végső soron — azt tükröző irodalmi fellendülés erősítette egymást, s az aranykor illúzióját keltette. Ma már tudjuk, hogy az illúzió illúzió marad, akármelyik évtizedben fogalmazódik is meg. A nyolcvanas években semmiképpen nem látunk aranykort, s így természetes, hogy irodalmát sem szeretjük aranykorinak látni. S mivel közben megtörtént az irodalomnak az előbb már említett funkciómódosulása, a mindennapi társadalmi-politikai életben elfoglalt szerepének csökkenése, kétszeresnek látszik a veszteség: se aranykor, se nagy szerep. S mintha mindezt alátámasztaná az olvasási kedv lanyhulása. Ha azonban az időben nemcsak visszafelé, hanem előre haladva is történelmi távlatokban gondolkozunk, akkor látnunk kell azt is, hogy ezek a mai évek csak ily módon, csak hangsúlyozott „szürkeségükkel”, „prózái- ságukkal”, gazdaságközpontú szemléletükkel alapozhatják meg a várva várt, de illúzióktól mentesen megvalósítandó újabb „aranykort”. Ez a prózai kor azonban minden tehertétele dacára is a líra életképességét bizonyítja. Nem halt meg, és nincs is igazán válságban a mai magyar líra. A magyar költészet most ugyanúgy létrehozza a maga jelentős életműveit, mint egy emberöltővel ezelőtt, s ha nyitottak, ha befogadásra készek maradunk, akkor megértjük, mit mond számunkra a költészet napja 1987-ben, s akkor 1987 minden napja a költészet napja is lehet. Vasy Géza Kétszeresen megkésett könyv Csizmadia Imre: Delelőtől alkonyaiig CSIZMADIA IMRE Delelőtői alkonyaiig Kétszeresen megkésett könyv került az olvasók kezébe. Megkésett, mert szerzője már nem érhette meg a megjelenését. Betegen többször is mondogatta, ha már a látását elveszítette, legalább a szívére szoríthatná! A kötet megkésett, hiszen a megjelenését az elmúlt év novemberében vártuk, majd a téli könyvvásárra. Kiadón, szerkesztőn nem múlott, ör- dögh Szilveszter saját, készülő regényét tette félre, hogy a halódó ember kívánságát teljesítse, és időben nyomdába küldhesse a végleges kéziratot. A könyv első kötete még 1982-ben, 29 ív terjedelemben megjelent. Az első kötet megjelenése után több mint egy év telt el és a második, befejező kötethez még hozzá sem fogott. Aggodalommal figyeltük a múló hónapokat és a 80 év fölötti szerzőt mind türelmetlenebbül sürgettük a munkára. Fölkészülés és erőgyűjtés volt számára .ez az idő. Azután egy nap leült az orosházi szobájában az ablak alá. Elhamvadó szeme világát a betűző délutáni nap parazsán újra meg újra fölizzította. Leveleiben minduntalan azt írta, hogy ez a munka lelkének fölkorbácsolása. El kell merülnie a múlt megannyi gyötrelmében, és ismét végig kell szenvednie az életét, pedig egyszer is elég volt. Napokig túlfűtött kohóként sugárzott, dolgozott, amikor a családhoz se szólt, enni se kért, legföljebb űzött vadként járkált a ketreccé záródó szobában, ahonnan csak a gondolatai röpültek meszsze. Munkájának utolsó sorait már szinte vakon írta. Az elmúlt évtized során több mint 70 ív önéletrajzi írását olvastam el. Ebből 61 ív jelent meg, a többit múzeum, levéltár őrzi a kutatók számára. A két kötetből néhány túlírt részlet, ismétlések, egy-két közismert nóta maradt ki, amelyekkel a szerkesztő tömörebbé tette e munkát és fokozta irodalmi értékét. A második kötet ott kezdődik, ahol az első története abbamaradt; a nász utáni reggelen, amikor a kakas felköltötte és tudatára ébredt az új nappal nyakába szakadó gondoknak. 1924-től napjainkig vezet a regényes életút. E könyv látcső, amelyen keresztül egy paraszt- ember szemével látjuk az egyén, a család, a parasztközösség és mindezen keresztül az egész magyar társadalom sorsát az elmúlt emberöltő során. „Mindig az egyszerű, adófizető állampolgár semleges szemléletével írtam...” — fogalmazott. Gyermekkora óta vezetett följegyzései, a napi sajtóból nyert értesülései alapján, pontos krónikaírásra törekedett. Mindehhez hozzájárult páratlan emlékezőtehetsége. Évekre visszamenően tudta, hogy melyik nap mi történt. Háborúkat, forradalmakat, ellenforradalmakat, gazdasági föllendülést és elszegényedést. életformaváltást, egyéni és szövetkezeti termelési módot élt át és írt le. Tudat alatt mindig arra készült, hogy egyszer ösz- szegzi mindazt, amit élete során följegyzett, azonban ennek a megvalósulását az ismert orosházi néprajzkutató, Nagy Gyula ösztönzésének köszönhette. Mostani könyvének befejező részében így emlékezett meg róla: „Ö volt az, aki az alkotás szikráját felélesztette bennem, amikor írásra serkentett. Biztatása nélkül eszembe sem jutott volna 74 évesen könyvíráshoz fogni(...)” Nagy Gyula hetenként, az utolsó hónapban naponként járt hozzá. Segítette, lelkesítette, majd a szerző halála után a levonatokat kijavította. Ördögh Szilveszter leveleiben értékes tanácsait küldte. Szerkesztette a kéziratát. Az első kötet szerzői estjét vezette Orosházán és Vásárhelyen. Neki köszönhető, hogy a Csizmadia-könyvek megjelentek! Valójában hová sorolható és milyen értéket jelent ez a két kötet? A néprajztudomány a paraszti írásbeliséget régóta ismeri és értékeli. A Dél-Alföldön a XVIII. század közepén tűntek föl az első, parasztok által kézzel jegyzett naplók, amelyek adatszerűén őriztek meg családi, gazdasági és hely- történeti eseményeket. Ezek a naplók hamarosan saját és tanult versekkel, dalokkal bővültek. Az 1960-as években már néprajzi szakemberek ösztönzésére és irányításával kezdődött el a paraszti önéletrajzírás. Így történt ez Orosházán is, ahol Nagy Gyula segített 10—12 parasztembert. Közülük vált ki Csizmadia Imre. önálló műfaj született, amely történelmi és néprajzi hitelű, ugyanakkor szépirodalmi értékkel is rendelkezik. A hátrányos helyzetű népi értékek közül akkor emelkedett ki, amikor sorra könyv alakban is megjelentek. Most, hogy Csizmadia Imre újabb könyve napvilágot látott, túlértékelés nélkül megállapíthatjuk, hogy az eddig kiadott paraszti önéletrajzok közül az övé a legjobb és a legteljesebb. A legnagyobb történelmi kort öleli föl, nagy részletességgel. Jó és átfogó az értékítélete, amely szokatlan ebben a műfajban. Túllép a kispa- raszt szűk világának bemutatásán. Rokonszenve és segítőkészsége minduntalan megnyilatkozik a legszegényebb rétegek, cselédlányok, béresek, napszámosok, munkára fogott hadifoglyok iránt. * * * Csizmadia Imre munkássága nem mérhető össze Darvas József, Féja Géza, Szabó Pál, Kárász József, Veres Péter és más, kiemelkedő népi írók alkotásaival. Az őáltala művelt műfajnak nem is föladata ez a versengés. Éppen ezért csak örülhetünk annak, hogy Csizmadia Imre köteteiben több olyan irodalmi értékű részlet található, amely a népi írók írásainak művészi szintjéig jutott, újabb ággal gazdagítva az élő magyar folklór terebélyesedő „tetejetlen fáját”. Szenti Tibor
