Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-23 / 95. szám
NÉPÚJSÁG 1987. április 23., csfitörtök Beszélgetések a tudományos kutatásrél „Felhasználók” konferenciája Békéscsabán Nemrég interjúsorozatot indítottunk „Beszélgetések a tudományos kutatásról” címmel. Már abból a diskurzusból kitűnt — melyet a szarvasi Haki egyik munkatársával folytattunk —: az új tudománypolitikai célok megvalósulásának egyik kulcskérdése, hogy a kutatások eredményei eljjitnak-e a széles körű hasznosításig? Szarvasi beszélgetőpartnerünk bizony nem volt valami derűlátó. Kockázatos >— mondta — új technológiát bevezetni, ezért nem szívesen vállalkoznak erre a termelő üzemek... Már csak akkor veszik igénybe a kutatók segítségét, mikor igazán nagy baj van... Nem ismételjük meg az összes, akkor felvetett problémát. Inkább folytassuk mindezt egy ismert szólással: „Ha Mohamed nem megy a hegyhez ..Vagyis, ha a gyakorlati élet szakemberei időhiány, kényelmesség és sorolhatnánk tovább az okokat, mi minden miatt — nem kísérik figyelemmel a kutatók hasznosítható eredményeit, hát „ ... a hegy megy Mohamedhez”. Azaz, tudományos életünk képviselői keresik a lehetőségeket arra, hogy eredményeiket minél szélesebb körben ismerhessék meg. Nos, ilyen próbálkozásnak lehetünk majd tanúi Békéscsabán az MSZMP Oktatási Igazgatóságán a közeljövőben, amikor a Békés Megyei Tanács Tudományos Koordinációs Szakbizottsága a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja Alföldi Kutatócsoportjával együtt április 23-án és 24-én távérzékelési konferenciát rendez. Erről beszélgettünk a napokban Baukó Tamással, az alföldi kutató- csoport tudományos munkatársával. — A távérzékelés egy információszerzési módszer, mely elsősorban űrfelvételek és légi fényképek felhasználását jelenti. Integrálja a különböző tudományos területeket, hiszen eszközei műszakiak, a vizsgálatok tárgya pedig környezetünk, annak egyes elemei: természeti és társadalmi folyamatok közös tere. E módszer lehetőséget biztosít arra, hogy térben és (több felvételt „egymásra rakva”) más-más időben szerzett ismereteket összevetve információkat nyújtson- a legkülönbözőbb felhasználási területeken. — Melyek ezek a területek? — Az erőforrás és környezetkutatás mellett elsősorban a mezőgazdaság, a talaj-, víz- és környezetgazdálkodás, valamint a terület- és településfejlesztés. Mindezek mellett például a régészet is sikeresen alkalmazza légi felvételeinket. Meggyőződésem, hogy a kutatás és a gyakorlat problémaköre az adatszerzés hiányára vezethe.tő vissza. Ha mégis eljutnak ezek az információk az adott helyre, a konkrét gyakorlati munkában, sokszor nem tudnak mit kezdeni velük. Éppen ezen kívánunk segíteni e tudományos vagy inkább „felhasználói” konferencia megrendezésével. — Kiket várnak e kétnapos rendezvényre? — Mindazokat az érdeklődőket, elsősorban az . alföldi potenciális felhasználókat, akik tevékenységük során alkalmazni tudják a területi információszerzés távérzékelési módszereit. — Milyen programokat nyújtanak a résztvevőknek? — Április 23-án délelőtt fél 12-kor lesz a konferencia és a kiállítás megnyitója. Kora délután a szakma legkiválóbb képviselői plenáris előadásokon ismertetik e gyakorlati tudományág jelenlegi helyzetét és a közeljövő perspektíváit. Másnap, 24-én reggel 8 órától poszterbemutató kepeiében kutatók és gyakorlati szakemberek rövid tájékoztató előadást tartanak munkájukról, majd tablókon, illetve videofilmen mutatják be az Alföldön és sík vidéken, agrárterületen végzett újabb vizsgálataik eredményeit. Itt lehetőséget biztosítunk arra is, hogy ki-ki az őt érintő témában személyesen is konzultáljon az előadókkal. Hogy is mondjam? Amolyan „zsibvásárt” képzeltünk el a tablók előtt. Ki mit ajánl fel népgazdasági hasznosításra ... — Ha jól tudom, a konferencia anyagából kötetet is megjelentetnek? — Nem is akármilyet! Az előadások anyagát tartalmazó könyvet számos színes űrfelvétellel és légifénykép- feldolgozással illusztráljuk. Talán e négyszáz példányban megjelenő kötet vonzerejének is köszönhető, hogy ilyen meglepően nagy számban, összesen 46-an vállalkoztak előadásra konferenciánkon. A nyomda részéről is rekordteljesítménynek számít, hogy három hét alatt elkészíti e könyvet, melyre, úgy hiszem, nagy szükség van, hisz ehhez hasonló, gazdagon illusztrált szakirodalomról nem tudok. Egyébként aki a konferencián nem tud részt venni, e kiadványról utólag is érdeklődhet a tudományos koordinációs szakbizottságnál. — Önök e konferencia rendezésével úttörő munkát vállaltak. Lesz-e folytatás? — Az eredmények hasznosításában nagyobb az elmaradás, mint az elméletben, a távérzékelésben élen járó országokhoz képest. Ezért mindenképpen vállalkoznunk kellett a feladatra. Hogy végül milyen sikerrel járnak erőfeszítéseink, erről inkább a konferencia után tudnék beszélni. Mindenesetre úgy gondolom, a jövőben jó le#ne rendszeressé tenni az ilyen jellegű találkozókat. Nagy Ágnes Szépen magyarul Hová a fenébe is tehettem? Ha valamit hosszasan keresünk és nem találjuk, így szoktunk indulatosan felkiáltani. Persze van, aki a fene helyett a vallási élet szavait használja, de olyan is, aki mérgében emberi testrészek nevét emlegeti, ki-ki. ahogy a mindennapi nyelvhasználatban megszokta. Maradjunk azonban a fene szónál. A XVI. században még az orvosi könyvekben egy fekélyes megbetegedésnek a neve. Ekkori betegségnevek még a frász, a franc, a guta, a nyavalya, a rosseb (rossz seb), tehát azok a szavak, amelyeket ma a fenével egyenértékűen szoktunk indulatunkban használni. Már a XIV. század végén megkezdődött azonban az a folyamat, hogy e szavak átokformulák és káromkodások részei lettek, szítokszakká váltak. Az orvosi szaknyelv ezért más műszókkal, sokszor idegenekkel váltotta fel őket. A fene egye meg, a nyavalya törje ki, üsse meg a guta, a rosseb egye meg, fogja meg a görcs, a süly essék belé szitkozódások eredete erre az időre megy vissza. Ma már ezekkel a nyelvi formákkal nem igen szoktunk átkozódni, a mai beszédben nyomatékosító vagy hangulatkeltő elemek, olyanok, amelyekkel nemtetszésünket vagy indulatunkat fejezzük ki. Már a múlt század végén találunk példákat arra, hogy e kifejezésekből a beszélő elhagyja az igei részt, csak a betegségnév marad meg, esetleg jelzővel vagy raggal, vagy pedig névelővel. Ilyen formákra gondoljunk: A kórság! A fenébe! Fenét! Affenét! Frászt! Rossebeket! A nyavalyába is! Hogy a fenébe ne! Ilyenkor már a jelentésük is más lesz. A kórság és az a fenébe kifejezésekkel megbotránkozásunkat fejezzük ki haragosan, tehát indulatszó értékűek. A fenét, az affenét, a frászt, a rossebeket jelentése pedig: nem — csakhogy nagyon indulatos nem. A hogy a fenébe ne! pedig nagyon dühös igent jelent. Bármilyen nyelvi formában használjuk is e szavakat, a régi átkozódó, káromló voltukból egy jelentésmozzanatot megőriztek. Ezért nagyon erős a kifejező, nyomatékosító erejük, tehát alkalmasak arra, hogy a haragvó ember kimondásukkal indulatait levezesse. A káromkodó, szitkozódó nyelvi formáink közül a fenti szerepben társadalmunk ezeket tudja leginkább elviselni. Szitokszó mivoltukat azonban megőrizték, ezért ízléstelenek és sokszor durvák. Ennek fokát azonban a beszédhelyzet dönti el. Igen durva formák, ha a beszélgető partnerra vonatkoztatjuk, kevésbé azok, ha távol levő személyre. Ha dologra, jelenségre, a valóság valamely részére, akkor elviselhetőek. Például: a fene egye meg, már megint késik a vonat. Az udvarias ember azonban még ilyenkor is tartózkodik a használatuktól. Bachát László HANGSZÓRÓ Hogy tetszik lenni? Kérdik a nyugdíjasoktól a velük — és nekik — készült műsorban, s hogy valaha mondta-e valaki: nem jól, azt csak az merné állítani, aki mindet végighallgatta. Ilyen pedig talán még a nyugdíjasok közt sincs. De olyan van, mint a legutóbb — többek közt — megszólaltatott Vermes Dezső, aki kilencven éve ellenére is mindenhova gyalog jár, szellemi frissessége a régi, s fő nevezetessége az, hogy világéletében MTK-drukker volt. Az unokájával él együtt, s ő tölti be mellette a háziasszony és anya szerepét. Bevásárol, gondoskodik mindenről, ami kell és örül, hogy kiszolgálhatja, no meg annak, hogy meglátogatják, s ez sű- rőn elő is fordul, nem csak most a születésnap idején. A beszélgetés is a jelen körül folyik, a múlt csak elvétve fordul elő benne, s mindenről határozott véleménye van. így föl se merül, mi a hosszú élet titka, mégis ez jut az ember eszébe, s a választ is maga a hallgató fogalmazza meg: ép testben ép lélek. A mozgást mindig kedvelő ember derűs kedélye, az, ami átsegítette a nem akármilyen század nem akármilyen évtizedein. S természetes, hogy még most is teszi, amit kell, mert munka nélkül nem élet az élet. Most még inkább, mint azelőtt. Ürkény Neki nem adatott meg a hosszú élet, most lenne csak hetvenöt éves, de ha mást sem írt volna, mint a most idézett Tóték és a Macskajáték, akkor sem élt és alkotott volna hiába, mert kevesekre mondhatjuk el a magyar irodalomból, hogy nevét és művét Párizstól Vlagyivosztokig megismerték az emberek. Megismerték? Megértették, befogadták! Mert magyarságában is annyira egyetemes volt, annyira a kort és ugyanakkor az örök emberit fejezte ki. Életéről legendák keringenek. Igazából ahhoz az előtte járó írónemzedékhez tartozott, amely nem csak műveket alkotott, hanem fanyar humora, mély humanizmusa által egy életformát is létrehozott. Ez is kicsendült a Magunkat ajánljuk című műsor Színről színre adásából, az ott megszólaltatott barátok szavaiból. Kazimir Károly a Tóték bemutatóját idézte' melynek előkészületei során egy szigorú hangú levelet kapott — tele utasításokkal — Örkénytől. Nem ez a hang volt jellemző barátságukra, de ez nem zavarta, ahogy az sem, hogy a végtelen elvontság nem lesz jó a hazai színpadon, vagyis mindaz, amit Örkény ajánlott. A munka során elsiklottak fölötte, s a siker Ka- zimirt igazolta, míg voltak helyek a világban, ahol minden ajánlás nélkül az elvontság vitte diadalra a darabot. Székely Gábor a Macskajáték máig híres szolnoki előadásáról beszélt, Varcors pedig — a magyar származású francia író — a fordítás nehéz, de gyönyörűséges munkájáról és a közben kialakult barátságról. A negyvenesek nosztalgiája Mint aki valaminek a közepébe csöppen, de mégsem áll értetlenül, úgy hallgattam végig a Koncz Zsuzsa és az Illés-zenekar című, több mint húszrészes műsor középső adását, a beszélgetést, és a muzsikát. Pásztory Zoltán, Szörényi Szabolcs és a szerkesztő Herskovits Iván, úgy tűnt, mintha véletlenül került volna össze, s csak keresgélik az emlékeket, a régi benyomásokat, s ez a spontánság érzetét keltette zenével aláfestve, holott nagyon is jól megrendezett egy órát hallhattunk. A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején írt dalok — akár a mostani szavak — a régi szép időt idézték. A Menekülés, az Élünk vagy meghalunk, a Kéglidal, a Ne sírjatok lányok és a Júliára várunk ... Szép is volt, mert a muzsikálás, az együtt játszás öröme kötötte össze a bandát, az óriási sikerek, a közönség ünneplése. De a feszültség már bennük volt, magával hozta az örökös együttlét, s ugyanakkor a távolság a családtól, s jelezte a később be is következett felbomlást. Szükség- szerű volt-e vagy el lehetett volna kerülni? Valószínűleg, ha menedzserük van, áthidálódnak a válságok, mert az üzlet, a pénz, nagy szó, azért még tűrni is érdemes. De milyen lett volna a zene, az a régi, amit még ma is kívánnak tőlük hallani? Vass Márta 27/1986. (Vili. 31.) MM számú rendelet Amikor az igazgató maga értékeli a munkáját Az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény végrehajtási utasítása — száma a címben — pontosan rendelkezik a nevelési-oktatási intézmények igazgatóinak megbízásáról. A 19 paragrafusból és sok-sok fő- és alpontból álló rendelet lényege, hogy az igazgatói állásokat a közoktatásban nyilvános pályázat útján lehet betölteni, s a megbízáshoz a nevelőtestület előzetes egyetértése szükséges. A nevelőtestület az egyetértés megadásáról rendkívüli nevelőtestületi értekezleten, titkos szavazással dönt. Az eljárásnak megvan a maga koreográfiája, amit nem érdemes idézni. Ám egy intézmény életében ez a fontos lépés komoly előzetes értékelésekkel, elemzésekkel jár. Korábban ezt úgynevezett „brigádlátogatásokkal” végezték el a felügyeleti szervek, amikor szakfelügyelők hada lepte el az iskolát, ami mindkét félnek fáradtságos, feszültséget okozó időszakot jelentett hosszú hónapokon keresztül. Ellenőrzésre, értékelésre természetesen ma is szükség van. De úgy vélem, nem kell, hogy feltétlenül az igazgató megbízásához kapcsolódjon. A folyamatos szaktanácsadói segítség ugyanis többet hoz a konyhára. No és még egy megjegyzés kívánkozik ehhez. Alig van olyan felügyeleti, munkáltatói szerv, ahol a szakember ne tudná megmondani: milyen munka folyik a hozzá tartozó iskolában. (Ahol ez nem így van, ott az irányító szervnél kell keresni a hibát.) Éppen ezért vált sürgetővé az új helyzethez igazodó utak keresése. A Békés Megyei Tanács művelődési osztálya most valaimi ilyesmibe fogott, amikor a Békéscsabai Sebes György Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola tizenöt éve működő igazgatójának újabb megbízását készítette elő. A szakterülettel foglalkozó tanulmányi felügyelő beszélt a pedagógusokkal szakmai, munkahelyi kérdésekről, s emellett, a folyamat részeként, felkérte az iskola igazgatóját, hogy értékelje saját elmúlt, öt évi munkáját, az általa irányított intézmény fejlődését, gondjait. Ezen a beszélgetésen a tömegszervezetek képviselői is jelen voltak, s az igazsághoz talán az áll a legközelebb, ha úgy fogalmazok; meglepetést csak az újságírónak okozott - ez a több órás beszélgetés. Az Igazgató beszámolójában úgynevezett kényes kérdések is szerepeltek, például a távozó pedagógusok ügye. A beszámolóból kiderült: a menedzser típusú igazgató munkatársaival folyton azon töri a fejét, hogyan lehetne a társadalmi igényeknek elébe menni. Iskolájában olyan változtatások születtek meg rendre, amelyeknek hivatalos bevezetése csak később történt meg. Aki csak valamennyire is ismeri a szakközépiskolai oktatást, az tudja, hogy hiányzik a diákok órarendjéből a biológia, a művészet- történet, az ének. Az iskola ezek hiánypótlására is vállalkozott, mégpedig az osztályfőnöki órák keretében, valamint egy jól működő énekkar révén. A szóban forgó, igazán otthonos hangulatú iskoláról e sorok írója mesélhetne minden szépet és jót, ha a közvélemény éppen az ellenkezőjét állítaná. Ám a ,keri”, ahogyan nevezik, a legnépszerűbb iskolák közé tartozik megyénkben. (Ezt a felvételi arányok is mutatják évtizedek óta.) Nincs tehát „önigazolásra” szüksége az igazgatónak. Nem is törekszik rá. Inkább a gondokat, a terveket hangsúlyozza. Olykor az irányítással szemben is megfogalmazza az elvárásait. És tudatosan gyakorolja azt az egyszerű vezetői ABC-t, miszerint csak a tantestületre, a feladatokkal megbízott kollégákra támaszkodva, csapatban lehet egy vezetőnek is jó eredményeket elérni. A gyerekekért, és csak a gyerekekért dolgozva. A sportszerető igazgatót érték korábban olyan vádak, hogy a sportoló gyerekeknek igyekszik kedvezményeket tenni. (Hogy miben, az nem egészen világos előttem.) Kétségtelen, hogy sokat küzd a fiatalok egészséges életmódjáért, a megbeszélésen résztvevőket újabb, a fiatalok edzettségi állapotát jellemző adatokkal rémítve el. Az is tudott róla, hogy munkatársaitól megköveteli; tudásuk legjavát nyújtsák. Fegyelmezett, kemény munkát fogad csak el, ami nem mindenki körében népszerű... Az iskolákra ruházott önállósággal bátran él. Ezt az önállóságot — az iskola tömegszervezeteinek vezetői mondták — másoktól is megköveteli. Szabad bejárása van hozzá d:áknak, pedagógusnak egyaránt, s ha nincs jelen, sem áll meg az élet, mert nem tart meg minden apró jogot magának. Valahogy úgy irányítja az iskolát, hogy annak nyitottsága, gyermekcentrikussága, szakmai eredményei mellett megtartotta magának azt a legfőbb kötelességet, hogy új utakat keressen az előbbre jutás érdekében. Persze ehhez olyan légkör kell, amelyben egy vezető — s ezt maga alakítja ki magának — bátran hagyhassa el az íróasztalát. A sok dicséret természetesen mit sem ér, megbízásában a döntő szót úgyis a tantestület mondja ki. Akit a nemrég lezajlott önértékelő megbeszélésről majd tájékoztatnak. Az irányítók „ütköztetik” a tantestület és a vezető véleményét. S ott, ahol ez a két irányból jött vélemény megegyezik, ott nagy gond nem lehet. A szembenézésre mindig szükség van. Hogy ez "szokatlan az iskolákban? Hát, másutt sem nevezhető túl gyakorinak. Pedig szükség van rá. Minden munkahelyi kollektívában. Már régen el kellett volna kezdeni. A Sebes György szakközépiskolában nem okozott nagy megrázkódtatást. Sem Pillér Sándor igazgatónak, sem a tantestületnek. De gyanítom, jó néhány iskolában nem fog ez ilyen csendesen, őszinte légkörben, megrázkódtatás nélkül folyni. A demokratizmust még gyakorolni kell. Ott is, ahol ez elől húzódoznak. S ehhez hozzásegít ez a fajta előkészítő munka, amelynek forrása az új oktatási törvény. S mi csak örülhetünk annak, hogy az igazgatók megbízását nyomon követő sorozatunkban elsőként egy jó példával szolgálhattunk. B. Sajti Emese
