Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-18 / 92. szám

1987. április 18., szombat

NÉPÚJSÁG

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Az olvasás örömforrás

Amit még kiolvashatunk Ugo Pirro regényéből

SOS — Veszélyben a Gu- tenberg-galaxis!. Így kiáltozott 1962-ben a híres esszéista McLuhan (1911—1980). Abban az évben jelent meg The Gutenberg Galaxi címmel nagy hatású, főkormányzói díjat nyert műve. s e kötet alapján vált szállóigévé a fenti vészjelzés. E könyv (mint tudja a Tisztelt Olvasó) a különböző kommunikációs eszközök, formák ún. „médiák” környezetformáló szerepéről, valamint az írásos és nyomtatott kulturális értékek háttérbe szorulásáról szólt, erre figyelmeztetett. Köztudott ez, most mégis említeni kell.

1962-ben sokan megrettentek a televízió erejétől.

Napjaink könyvet terjesztő szakemberei a videótól (is) félnek.

Higgyünk-e komolyan a veszélyben?

Ne higgyünk. Veszélyhelyzet talán még ma sincs, de tény, hogy könyvtáraink egyre jobban kell harcoljanak az olvasókért. Egyre többszínű szolgáltatás bevezetésével kedveskednek a meglévő olvasóknak. Ez jó, s nem kényszercselekvés. A könyvtárak sokszínű tevékenyke-- dése azonban tagadhatatlanul arra is irányul, hogy segítsen vonzáskörzetbe vonni, illetve megtartani azokat, akik ritkásabban olvasnak, vagy még nem ismerik, nem ismerik el az olvasást örömforrásként.

Az olvasásszociológusok jobban tudják ezt, de igencsak elgondolkodtató tény, hogy napjainkban úgy tűnik, mintha ez a tudományág leszálló ágba került volna. 1980—86 között a Könyvtáros című szaklap hasábjain e tárgy legkiválóbb szakértői, például Fogarasy Miklós, Kamarás István még reprezentatív felmérési adatokat sem publikáltak. A hetvenes években pedig általában arról írtak, hogy a legnépszerűbb írók névsorában csupán a közismert lektűrszerzők állnak az élen. A közelmúlt őrülete pedig a Végh Antal-könyv (Gyó- gyít6atlan) 750 ezer kötete körül zajlott. Mint hallani, ezt követi a Javít6atlan. — Minden lehetséges.

Magyarországon tudatosan nem vezetnek a lapok bestsellerlistát. Az NSZK-ban a der Spiegel című hetilap rendszeresen közli: melyek a legkeresettebb olvasmányok a lakosság körében.

Mi most csupán sejthetjük, hogy melyek ezek napjainkban. Mégis nyilvánvalóan jogos a felmerülő kérdés: van-e még mit tenni? S a válasz: van még mit tenni!

Megtettünk, megteszünk-e mindent az értékes irodalom felé való orientáció érdekében? Ó, távolról sem. Szükségességéről mostanában bizonyos körökben meg is oszlanak a vélemények. Való’ igaz, hogy általában tényként, rábólintással, mint változtathatatlan dolgot elfogadjuk, hogy az általános iskolák könyvtáraiban az alsó tagozatból kerül ki az olvasók zöme. Azt is tudjuk, hogy a szakmunkásképző intézetek tanulói az alig-alig olvasó fiúk és lányok soraiból toborzódnak. Belenyugszunk abba is, hogy az általános iskolai tanulók nem lebecsülhető hányada iskola- hagyottan még olvasástechnikai nehézségekkel küzd. Sajnos így vaivez, holott sok lelkes, főleg fiatal pedagógus színes, dramatizált jelenetekkel megtűzdelt órákat tart. Követik a szakírók (Romankovics András és felesége Tóth Júlia vagy Meix- ner Ildikó, továbbá napjainkban a leggyakrabban Zsolnai József) módszereit. A felső tagozatosok körében rendkívüli irodalom-tanórák kívánják kedveltebbé tenni az olvasást. Nem vadonatúj találmányok ezek, de hitelüket épp az adja, hogy haladó didaktikai eljárásokat ötvöznek a ma módszertanával.

Mindenütt így van ez? — Sajnos nem. Petrőczi Éva írja a Magyar Nemzetben (1986. okt. 6., 7. L): tud

olyan budapesti tanárról, aki a „rosszalkodó” napközis gyereket olvasással bünteti.

Elképzelhető: miként válik könyvszerető, olvasó felnőtté az a gyermek, akinek a tudatában az olvasás és a büntetés fogalma összekapcsolódik.

Hogyan tehető vonzóvá az olvasás, a könyvtárié toga tás?

A könyvtárak szépsége esztétikai nevelésrendszerünk egyik alkotóeleme. A könyvtáros modora tudása mellett (és annak ellenére is) az egyik legfontosabb tényező. Ez utóbbi két irányban hat. Vonz, vagy taszít. A gyermek megérti hamar: könyvtárba járni nem kötelesség.

Van olvasástól riasztó példánk régebbi korokból és felnőttkorosztályra vonatkozóan is. A nem elsősorban szarkazmusáról híres Heltai Jenőtől maradt ránk a Katonakönyvtár című dialóg. Ebben így jellemzik a könyvtári könyvet:

„A könyv egy kemény táblába kötött papírnemű, amelyre a Honvédelmi Minisztérium 33476/b rendelete vonatkozik. A könyvet a legénység vasárnap délután, parancs után a századirodában elhelyezett könyvtárból kapja ki. A honvéd szabályszerűen tiszteleg, átveszi a könyvet, újra tiszteleg és lelép..

S így tovább az egész olvasószolgálatnak aligha nevezhető folyamatról. Elképzelhető, milyen olvasási láz tört ki ezek után katonaberkekben. Mai társadalmunk azonban egyre kevésbé nélkülözheti a „kiművelt emberfők sokaságát”.

Hogyan művelődjünk? Könyvek útján? Ügy is! „Ment — ,a könyvek által a világ elébb?” Vörösmarty kérdését újra feltette Pál Lénárd 1985. augusztus 20- án új megyei könyvtárunk avató ünnepségén. Ez mindmáig izgató, ezért vetődik fel újra meg újra. S ha megy a könyvek által a világ elébb, akkor nem mindegy, meddig marad hatóerőként.

Az olvasás ismerete csaknem minden kommunikációs eszközhöz is hozzásegít. Csak rádiózni lehet enélkül, de még a Képújságot sem értjük nélküle.

S most hadd térjek végre a tárgyra. Aránytalanul nagy a bevezető, de társadalmi síkra próbáltam kivetíteni a Femina-sorozat új sikerkönyve (Ugo Pirro: A fiam nem tud olvasni) gyermekhősének, Umbertónak végül is félszeg kis happy enddel lezárult, tragédiába hajló sorskérdéseit.

Ez a könyv, mely Schéry András fordításában 70 ezer példányszámban jelent meg a magyar könyvpiacon, Olaszországban bestsellerlistavezető volt sokáig, és mikor tévésorozat készült belőle, országszerte tárgyalták Umberto és szegény édesapja gondjait.

Ugo Pirro egyes szám első személyben beszéli el, hogy kisfia, aki okos gyerek, aki anyagilag nem „hátrányos helyzetű” s nem él veszélyeztető körülmények között, képtelen megtanulni az olvasást. Ez az áldatlan állapot megnehezíti számára más tárgyak elsajátítását is. Az apa nem bír ebbe beletörődni. Gondjaiba veszi fiát. A Femina-sorozat tehát ezúttal egy férfi küzdelmeit mutatja be. Látunk egy apát, aki teljes mellszélességgel vállalja, hogy bevezeti fiát az összefüggő olvasás rejtelmeibe. Ennek sikerében sem egykori felesége (Umberto anyja), sem alkalmi szeretője, sem pedagógiai, sem orvosi környezete nem hisz. Nehéz tehát ez a helyzet, mert egyedül az apa ismeri fel: a gyerek diszlexiában (kóros

olvasási koordinációs zavarban) szenved. Beteg. — Pszichiátriai eset? Kisegítő iskolába kellene utasítani? Senki nem ad tanácsot. Szerzőnk mégsem esettanulmányt ír erről a súlyos problémáról (annak ellenére sem, hogy feltárja a kérdés teljes, általa feldolgozott szakirodalmát) — hanem szépirodalmat nyújt. Izgalmas, lélekbe markoló ez a regény. Az apa egész környezetével, sőt, fiával is szembeszállva küzd azért, hogy a modern kor követelményeinek megfelelő, abban helytállni képes, olvasni tudó embert neveljen a beteg Umbertóból. Mélyen visszanyúl önmaga családi indíttatásaihoz, kielemzi a múltat, keresi azokat a származáslélektani okokat is, amelyek árthattak fiának.

Egy férfi nevelési módszereit, siker- és kudarcélményeit összegző mű ez, amely egy beteg gyermekről szól. Ez a regény azonban felveti mindazok felelősségét is, akik hagyták toporogni a holtpontról elmozdulni képtelen kisfiút. Végül Umberto eljut az olvasó emberek népes táborába, de ez apjának bizony csak pirruszi győzelem, mert Ugo Pirro a gyermek kívánalmai ellen dolgozott. Közös munkát nem tudott elérni. Umberto belefáradt abba, hogy erejét meghaladó feladatokat kellett az 5 (de általa fel nem ismert) érdekei miatt, szerinte csupán apja szigora következtében végrehajtani. Megtanult ugyan olvasni, de ezután nem kíván apjával élni.

Hál’ Isten — ez egyedi eset. Mégis aligha lehet véletlen, hogy ezt a könyvet már több magyar lap is ismertette. Szinte természetes viszont, hogy megemlékezett róla pedagógiai hetilapunk: a Köznevelés is. így ír Győri György: „Nekünk, nevelőknek az a könyv legfőbb »üzenete«, hogy ne menjünk el vakon és süketen a tanulmányaival kínlódó gyermek mellett, próbáljuk meglelni megakadásainak az okát, és működjünk együtt — különösen ezekben az esetekben •— a szülővel, nem úgy, mint Umberto tanítói tették Ugo Pirróval.”

Az olasz apa egyedül lépett porondra, és védencével is szembe kerülve harcolt egy gyermek folyamatos fejlődéséért. Ez annak a gyermeknek egyéni kérdése és érdeke volt.

Azt hiszem azonban, bízvást joggal mondhatom: a bevezetőben felvetett kérdések (bár rokonok ezzel a problematikával) mégsem egyéni jellegűek, és azokra jövőnk társadalma várja a pozitív választ.

Szabad Olga

Veres Gábor: Eötvös kút (terv)

Oláh Éva:

Hajnali meditáció

És minél derűsebb a nap,

Mint fénnyel áttört lengő száda,

És minél érthetőbb a nap,

Mint titkon, rongyossá olvasott Bibliák,

És minél illatosabban ölel körül a reggel, Mint gyermekkorom húsvéti nárcisz-ágya, Annál sötétebb paripák ügetnek álmaimban, Hisz minél vadabbak szeretkezéseink,

Egyre többet hagylak el gondolatban,

S hogy egyre hosszabbak lesznek a nappalok, Mint fényre átirt Kalevala ének Annál kevésbé félek.

Bódi Tóth Elemér:

Dobra és flótára

Poklos agyagkemence, fölszállt Európa füstje, akár Jeruzsálem hegyén, csak a magamét fújom én.

Tavaszi kence-fence virít, színét keverje, aki Babilon hűlt helyén ámuldozik vagy Ninivén,

vagy mert épp unja magát és mellette az Ararát, ölelgeti a cemende szellő, gondjait letette,

Noé bárkájába lát, a napot mint medáliát föltűzi és eleinte nem bánja, mi süt helyette.-----------------------------------------------------------------------B

ertalan Agnes:

Nevek, emlékek

Ezen a délutánon vasalok. Jár a kezemben a vasaló, oda-vissza, simulnak a ruhák, a napon száradt ruha illatával van tele a konyha.. A munkát a két kezem végzi, szinte külön, önállóan, míg minden idegszálamban a tegnapi meg- nem-írt történetek szavakká, betűkké bomlanak. Határozottan rakja ki elém ezt a kemény betűkből szőtt nevet az emlékezés: Ludmilla.

De vajon mihez kötődik ez a név? Hamarjában nem

tudom. Megáll a munka ritmusa, az emlékezetemben kutatok, honnan szedtem fel? Kutatok a riportalanyaim között, nem lelem. Több évtized alatt sok-sok asszonyt, leányt ismertem meg, egyik sem volt Ludmilla. Volt Jaqueline —táncosnő, volt Bernadette — jászsági fejőnő, Rozina, tanítónő ... Heléna fotóriporter, vagy éppen Elona né- ném, a libapásztor, de Ludmilla? öt nem lelem.

Persze, persze, most a neveket kapkodta össze az

agyam az emlékezetből, és elém lökte, hogy elmélkedjem azon az új hullámon, ami manapság a nevek körül kavarog.

A nevek és emlékezetek közül előtolakodik egy név, egy kutyanév, s vele kapcsolatban egy történet, ami Szabolcsban játszódott le, éppen esztendeje. Ennek előtte is jártam Rózánál, egy nálam valamivel fiatalabb asszonynál. De, hogy hallottam, meghalt a férje, hirtelen, hát meglátogattam. Ez a legkevesebb, amit az ember adhat ilyen keserves állapotban.

A porta csendes, begombolkozott az udvar, még szél sem vallatja a fák lombjait. Megnyomom a kilincset, egyszer, kétszer, hogy csattogjon, jelezze a jöttömet.

Egy sárga kutya ront a kapunak. De mintha nevetne, úgy mutogatja apró, fehér fogait. Szólítgatom, csak szokásból, a hirtelen eszembe jutott kutyaneveken.

— Ejnye, Tisza! Vagy... Sajónak hívnak?

De egyik név sem jelentett semmit neki, úgy látszik, mert csak mondja a magáét, le-fel nyargalászva az udvaron.

Míg nézem a száguldását, eszembe jut, hogy íratlan törvény volt valaha: folyóneveket adni a kutyáknak. Hitték, akkor nem vész meg. Közben felbukkan Róza a kert elején, abbamarad hát az elmélkedésem.

— Dia! Nem hallgatsz már!? Nyughass már! Dia! A mindenségedet! — feddi a kutyát.

— Hogy jutott eszedbe ilyen nevet adni a kutyádnak? — kérdezem, míg tessékel befelé a verandára,

örömszavak, köszönések közepette.

— Tudom is én! így hívják a traktoros lányát... a brigádvezető lányát... de a gyógyszerész lányát is. Te is jókat tudsz kérdezni. Hát, ha egyszer ez a divat!

Ö, elfelejtettem, hogy divat is van a világon! De hiszen statisztika is foglalkozik az új, divatos nevek áramlásával — természetesen az embernevekkel kapcsolatban. Hol van már Jolán, Mária, Róza, Zsuzsán- na, mert én még ezeknél a neveknél tartok. Avagy Mórinál, Erzsóknál... ezek a paraszti hétköznap voltak ... De hát paraszt sincs már — hálistennek —, csak ember. Csakhogy, úgy látszik, az ember mindig meg van verve vagy áldva — dolgokkal, ilyen verés most

az, hogy nem jó, még névben sem az, ami a múltat idézi. Sodorja a divat árja, no de most csak a nevekről van szó. Kérdezem Rózától, tudja-e, ki volt Diana? Sokára mondja, hogy:

— Ja! Tudom már! Sós- borszesz.

Igaza van. A sósborszesz közelebb van hozzánk, mint az istennő.

Ludmilla persze még mindig nem rakódott helyre bennem, de azzal vigasztalom magamat, hogy istenem. Nincsen helyén Diana sem, Andrea sem, Annabella sem, nem baj, az a fontos, hogy kivasaltam, helyére is raktam a ruhát, s hogy maradok a lányaim nevénél: Sára, Ágnes, Judit, Éva ... és a kutyámat továbbra is Sajónak, avagy Magurának hívom.