Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-04 / 53. szám

1987. március 4., szerda Egy zeneiskolai igazgató életéről, pályájáról Békés-Tarhos szelleme Cegléden Cegléd az utóbbi időben sokat hallat magáról, mint Dél-Pest megye zeneoktatási bázisa. Tavaly volt har­mincöt esztendeje, hogy meg­alakult az Erkel Ferenc ne­vét viselő állami zeneiskola. Tanárainak legtöbbje a fő­városból utazott le órákat adni: volt kikért, volt mi­ért. Néhány esztendő telt el, s 1954-ben már zenei óvoda szerveződött, 1955-ben fo­gadta először a zenei tago­zatra beíratkozókat a Föld- váry Károly Általános Isko­la, majd átadta a tagozatot a Táncsics-iskolának, amely ma is Cegléd zenei életének „kisebbik bölcsője”. Azok közül a gyerekek kö­zül, akik évtizede, másfél évtizede itt szerették meg a kultúra eme ágát, többen zenei, zenepedagógusi pá­lyát választottak. Mondhat­ni, a jelen zenetanári kar tagjai közül minden máso­dik a Táncsics és a zeneis­kola tanulója volt. Kodály-módszerrel Béres Károly igazgató 1962-ben került a ceglédi zeneiskola élére. Hajdú-bi­hari, a Fényes szelek nem­zedékéhez tartozik,a híressé lett békés-tarhosi zeneiskola egykori növendéke. — Zeneszerető családban születtem, bár muzsikus köztük egy sem volt. Kodály Zoltán azóta jelmondattá lett felhívása, hogy „Legyen a zene mindenkié!” akkor toborozta az új nemzedéket és szüleim megértették az idők szavát. Hetedikes ko­romban lettem békés-tarhosi zeneiskolás, kollégista. Kol­légiumunkban a Nékosz- szellem uralkodott. Az iskola elve az volt: aki itt tanul, annak megelőlegezzük a bi­zalmat és majd eldől, reális döntés volt-e. Oktatásunk vokális alapokra, az énekre, zeneelméletre épült, a Ko- dály-módszer alapján. Itt tanult — kicsivel előttem járva — Szokolay Sándor, minket követett a sorban Tarjáni Ferenc. Tiszteletre méltó, rangos személyek ze­nei életünkben. A Magyar Rádió népzenei osztályának egyik főmunkatársa például szintén ezt az iskolát végez­te és az is, aki a mezőtúri zeneiskola igazgatója most. Ám. ha szerte nézünk az országban, akkor mondhat­juk, hogy majd mindenüvé került békés-tarhosi diák. Szóval behálózzuk az orszá­got. Béres Károly ott érettségi­zett, diákéveiről említi: ez volt az az iskola, ahol azt a szót: közösség, nemcsak mondták, hanem gyakorol­ták is. Hétesztendős kortól érettségiig itt volt minden korosztály. A pályaválasztási időszakában többedmagával zenei népművelőként képzel­te el jövő életét. A tanulást Szegeden folytatta ének-ze- ne-történelem szakon. — Foglalkoztunk népzene- gyűjtéssel. Igen jó alapot adott ez nekem a főiskolá­hoz, mivel ott épp e tárgy­körből készítettem szakdol­gozatomat azután. A népze­nei gyűjtésre Szeghy Endre ének-zene szakos tanszékve­zető inspirált; komoly szak- tekintély. Diplomamunka­ként a szülőfaluin zenei mo­nográfiáját készítettem el. A lakodalmi rigmusoktól a siratókig mindenre kiter­jedt diplomadolgozata. Em­líti: kis srácként társaival a temetőben elbújva figyelték, hogyan siratta ki-ki a hoz­zátartozóját. így hát tudta, hogy a neveket, történeteket megőrizve magában, anyagot gyűjteni kihez forduljon. Tiszteléttel szól volt népze­nei tanáráról, Pongrácz Zol­tánról, aki a Zeneakadémi­án most az elektronikus ze­nével foglalkozik. Említi Szeghy professzort, aki a „tarhosi szellemet" főiskolai szinten vitte tovább. — 1957-ben jöttem Ceg­lédre, a zenei tagozatos Tán- csics-iskolába. Szerencsés helyzetbe kerültem, elsőtől nyolcadikig vihettem végig az osztályomat. Nemcsak pedagógus A Békés-Tarhosról indult Béres Károly élete a múlt esztendők alatt egybefonó­dott Cegléd életével. Nem egyszerűen pedagógus, ha­nem zenei népművelő sze­retett volna valamikor len­ni, s ez tökéletesen sikerült. — Húsz esztendeje, hogy tagja vagyok a zeneművész­szakszervezet zenepedagógus­szakosztálya választmányá­nak, tíz évig a Művelődési Minisztérium szakmai ta­nácsadói testületében mun­kálkodtam, most ugyanezt teszem az Országos Pedagó­giai Intézetnél. Beszélgetésünk során fel­vetődött a kérdés: milyen volt régebben és milyen most zenepadagógusnak len­ni? — Újszerűségéből adódóan akkor talán nagyobb volt a lelkesedés. Ám fel kell fi­gyelni arra, hogy eljutottunk a társadalmi igénynek arra a fokára, hogy van már, ahol a zenetanári állást szol­gálati lakással együtt hirde­tik. A zeneiskola maga? Rangot vívott ki az idők so­rán és természetességet. Te­hát éppúgy igényli egy-egy település, mint az orvosi rendelőt, gyermekfogászatot. Tulajdonképpen nagyon jó ez. Eszes Katalin Régi boltok krónikája Már nem is apák, hanem inkább nagyapák elbeszélé­seiből ismerik sokan — ha ismerik egyáltalán — az olyan fogalmakat, mint sü­veg- és medvecukor, Brázay sósborszesz (amelyhez az egykor népszerű reklámdal szerint egy korona és hasz­nálati utasítás mellékelte­tik), de még egy évtizeddel ezelőtt is sokan keresték a fővárosban a Szénásy-papír- boltot vagy a Nagy és Eich- ner hentesüzletét, bár jól tudták, hogy azok régen ál­lami kereskedelmi vállala­tok egységeként működnek. Hogy mégse vesszenek kár­ba a Budapest felvirágzásá­hoz sokban hozzájárult ke­reskedelem emlékei, azok összegyűjtésére vállalkozott Szilágyi István, amikor meg­írta a Régi boltok krónikája című könyvét. Ezúttal — merjük remélni: bevezetés­képpen — csak a pest-budai kereskedelem történetéből merítette anyagát. Tegyük mindjárt hozzá: bőségesen akadna megímivaló számos város, sőt község kereskedel­mének történetében is. Jó száz esztendővel ez­előtt élelmes pesti kereske­dők még nem is nevükkel tették ismertté boltjukat, ha­nem állatképekkel. Volt Zöld kígyó, meg Fekete elefánt bolt, s még egy sor más, ha­sonló cégér. Egyszerűen azért, mert a „nagyérdemű vevőközönség” jelentős ré­sze írni-olvasni sem tudott, s a feltűnő cégtábláról tud­ta meg, hogy jó helyen jár-e. Többnyire fűszer- és csemegeboltok voltak ezek, törzsközönségük pedig a gaz­dagodó polgárok háztartási alkalmazottai közül került ki. Igen nagy szerepük volt a pest-budai kereskedőknek abban is, hogy a két — majd az egyesült — fővárosban uralkodóvá lett a magyar nyelv. Wodianer Fülöp, aki 1848—49-ben Kossuth Hírlap­jának nyomdaigazgatója volt (s a forradalmi proklamáció- kat előállító nyomdagépet Haynauék elől Aradnál a Marosba süllyesztette), Pest­re visszatérve magyar nyel­vű lapokat adott ki. Emlékezéseket is közöl a kötet: néhány sornyit az egy­kori fővárosi kereskedelem „utolsó mohikánjai”-tól, akik azonban valamennyien remé­lik, hogy az évtizedekig in­kább csak elosztással foglal­kozó boltrendszerből lesz még igazi kereskedelem. Az egyik legismertebb illatszer­cég. Molnár és Moser haj­dani alkalmazottja mondja: „Alapkövetelmény volt a tisztaság és a vevőkkel szem­beni előzékenység ... Nem fordulhatott elő, hogy vala­melyik szappan, krém, illat­szer hiányozzék.” A Széná- sy-papírüzlet (ma Árkus Papír- és írószerbolt) régen nyugdíjas segédje: „Egyszer­re az üzlet előterében csak annyian tartózkodhattunk, ahány vevő volt. Ha új vá­sárló lépett be, abban a pil­lanatban a következő segéd kilépett, köszönt és megkezd­te a kiszolgálást.” Nosztalgia-e vagy sem, annyi bizonyos, hogy az 50, 80 vagy akár 100 év előtti kereskedelemtől van mit ta­nulnia a mainak! Abban is, hogy azok a boltok mentek jól, amelyekben a segédek, kiszolgálók érdekeltek voltak a forgalom növelésében. Pedig a pest-budai, majd budapesti kereskedőkre ne­héz napok is virradtak. A szabadságharc leverése után nehezen indult meg az élet, a több mint fél évszázados fellendülést pedig megtörte az első világháború, majd újabb csapást mért rájuk az 1929—32-es világgazdasági válság. S végül: a második világháború, amelynek áldo­zatául esett számos nagy hí­rű bolt, üzletház — és jó né­hánynak a tulajdonosa, sze­mélyzete is. Mindezt végigolvasni, az egykorú felvételeket, a ver­senyben készített, gyönyörű kirakatok és az ötletes hir­detések reprodukcióit néze­getni — kellemes és hasznos időtöltés. Már csak azért is, mert lehet belőle ötleteket meríteni: hogyan érhet el ki­magasló eredményeket az, aki lelkesen űzi mesterségét. Még akkor is, ha nem bő­velkedik anyagiakban. V. E. Pölzl Kálmán a Nagy Kristófhoz címzett boltja A kudarc tanulsága A téli sportok idei tévéközvetítései so­rán láttam egy nemzetközi versenyt, mely­ben a részt vevő hazánkfia az utolsó he­lyen végzett. Annyira az utolsón, hogy a televízió sportriportere végül szemérme­sen hallgatott a balul sikerült szereplésről. Eltűnődtem a dolgon. Áhítjuk a mieink sikerét. Olimpiák idején legszívesebben reggeltől estig hallgatnék a magyar Him­nuszt, mert nincs annyi győzelem, amit megsokallnánk. A győzteseket himnusz köszönti, újsá­gok címlapon közlik diadaltól sugárzó ar­cukat, tömeg fogadja őket a hazatéréskor. ... De vajon mi van azzal, akinek nem sikerül? És ebbe a kategóriába nem a helyezetteket sorolom. Nem azokat, akik a dobogó legfölső lépcsője helyett meg­torpantak a harmadik, ötödik, sokadik he­lyen. Gondolataimba vissza-visszajár az a fiatal, a maga szermélyes szerencsétlensé­gével, aki utolsó lett. Mert így van ez: az elsőség mindig nemzeti diadal. Az én győzelmem is, jólle­het se vívni, se vízilabdázni, se sorozatban tízeseket lőni nem tudok.. • A vesztés — így ítélkezik a közönség zöme — a ver­senyző magántragédiája. Magára vessen, aki hiányos adottságai, a kedvezőtlen kö­rülmények, vagy éppenséggel a többiek nagyobb tudása következtében nem képes megörvendeztetni minket. És ez nemcsak a sportra érvényes. Újra meg újra megtanuljuk a mondás igazát, mely szerint a sikernek száz apja van, a kudarc viszont árva. Naponta keresztülutazom a pesti Marx téren. Láttam és látom az ottani munka minden kívülről is szemlélhető mozzana­tát. Gyakran gondolok ijedt tisztelettel azokra, akik e rendkívül bonyolult magas- és mélyépítő, városképet alakító munkát végiggondolták és felelősséggel vezetik. Számomra — és talán nem vagyok ezzel egyedül — szinte fölfoghatatlan: hányféle vezetéknek, csőnek, szintnek, fényforrás­nak és burkolóanyagnak kell itt pontosan a helyére kerülnie. És hány előre nem lá­tott esemény hozhatja naponta zavarba azokat, akiknek — hogy úgymondjam — hivatalból előre kellett volna látniuk az előreláthatatlant. Bizonyos, hogy egy va­donatúj város vadonatúj közlekedési és kereskedelmi gócpontjának a megépítése összehasonlíthatatlanul kevesebb gonddal- küszködéssel jár, mint a Marx tér rende­zése, ahol annak idején a Ferenc József-i korszak építészei is dolgoztak, ahol a má­sodik világháború is fájdalmas nyomokat hagyott, ahol ma a tegnap és a jövendő illeszkedik egymáshoz... És hányán mondták szinte csámcsogó örömmel: no, a fölüljáró illesztését bizony elszúrták ... Tagadhatatlan, nem csekély műszaki bal­lépés volt, ami ott történt, az ügy ko­molyságának megfelelő mértékben foglal­koztak is vele a hírközlő szervek, meg a fegyelmi hatóságok. A mulasztásban vét­kesek nem kerülték el a felelősségre vo­nást. De engem mégis szíven ütött az a mód, ahogy nem kevesen beszéltek a fias­kóról. Azt mondhatnám: a részvét vagy a szomorúság minden eleme hiányzott a visszhangokból. Sehol egy szót sem hal­lottam, melynek ilyen hangszerelése lett volna: „Szegények, micsoda gond-baj zú­dult a fejükre!” Nem állnék be azok közé, akik dics­fénybe vonnák nemzeti kudarcainkat is. Mint például az az ismerősöm, aki 1978. július 23-án országra szóló szegedi ünnep­ség rendezését javasolta abból az alkalom­ból, hogy negyed évezreddel azelőtt a sze­gedi Boszorkányszigeten hat nőt és öt férfit máglyán égettek meg, egy férfinek pedig bakó ütötte le a fejét — boszor­kányság miatt. Hüledezve kérdeztem a jó­embertől, mi van azon megemlékezni való. Ö meg némi fensőbbséggel így okta­tott ki: „Miért? A mohácsi csata talán dia­dal volt? Szigetvár eleste talán nagy népi öröm? És méltón emlékszünk rájuk.” Nem hinném, hogy egyetlen náció szí­vesen venné, ha úgy jellemeznék történel­mét, mint a póruljárások szakadatlan lán­colatát. Ahhoz, hogy egy közösség létezni tudjon, szükséges számára önnön életre­valóságának, a sors megpróbáltatásai fölé kerekedő erejének a tudata. E léikül ugyanúgy nem tudja megtenni a rn ól a jövendőig terjedő utat, mint ahogy nap; fény nélkül nincs virág és gyümölcs á kertekben. Gyermekkoromból emlékszem egy Napo- leon-legendára, melynek igazolását eled­dig nem találtam meg Bonaparte életraj­zaiban. Alighanem valamelyik tanítóm mondta, hogy a korzikai egy csatájában váratlanul mély árok állta útját az előre­törő gyalogságnak. Azok habozás nélkül saját testükkel temették be az akadályt, hogy a nyomukban előretörő lovasság át­roboghasson rajtuk. Nagyon meseszerű ez a csataepizód? Le­het. De benne van az életnek az a mar­cona realitása is, hogy a szürkék, a név­telenek, a kitüntetésosztások közelébe sem kerülők áldozatkészsége nélkül járhatatlan a győzelemhez vezető út. Meg talán az is benne van, hogy akikre a diadal sugár­kévéje hullik, semeddig se jutottak volna azok nélkül, akik a maguk kínlódásaival, fölsüléseivel nem kóstolták volna meg a küzdelemnek azt a részét, melyet úgy is szoktunk emlegetni: a fekete leves. Nem véletlenül foglalkoztat mostanában ez a gondolat. A helyzet társadalmi mére­tekben is olyan, hogy sokaknak kell eddig nem próbált dolgokkal kísérletezniük. A megszokottság állóvizéből kilépve a kocká­zat bizonyos elemeit is magukban rejtő új módszerekkel, megoldásokkal kell elő­állniuk. És nem ritkán találkozom azzal is, hogy arra, ami köznapi szóhasználattal él­ve „nem jön be” vagy csak részben felel meg a várakozásoknak, mindjárt ráütik a gúny és a káröröm kettős pecsétjét. Mint­ha nem mindannyiunk baja volna, ha va­lami, amit exportra szántunk, nem felel meg a világpiacon. Mintha egy elfuserált városkép nem az egész haza arcán volna bibircsók. Néhány évvel ezelőtt egy válogatott lab­darúgó-mérkőzés után beszélgettem csapa­tunk újoncával. Csapzott és szomorú volt a fiatalember, ugyanis nemzeti tizenegyün­ket aznap csúnyán elpáholták. Vigasztalni akartam, de ő így felelt: „Európa egyik legjobb támadójátékosát kellett volna őriz­nem. Még a térdem is remegett, s a kö­zönség egy része, amikor először elment mellettem az a sztár, kifütyült. Mintha ellenségeim ültek volna a tribünön.” Igen, igen ... Gyötrő kín úgy játszani az élet bármiféle küzdőterén, hogy csak a győzelemben érezhetem magam mellett a sokaságot, melynek gyermeke vagyok, '‘a balsors minden tétele az én magánszám­lámra kerül az élet rideg kettős könyve­lésében. És hogy a sportból vett példánál marad­junk: olvastam Székely Éva megrendítő könyvét, amely — némi túlzással élve — arról szólt, hogyan nem lett olimpiai baj­nok leánya, Gyarmati Andrea. Elszorult szívvel tettem le a kötetet, és arra gon­doltam: miféle nemzeti rögeszme ez ná­lunk, hogy csak arra van jó szavunk, ami sikeredik, ami bevág, aminél pompásan kijött a lépés. Pedig igazából nem akkor bontakoznak ki jeles tulajdonságaink, ami­kor minden megy, mint a karikacsapás, hanem akkor, midőn türelemből és az új­rakezdés képességéből vizsgáztat bennün­ket az elet. Bajor Nagy Ernő Szépen magyarul „Csinos, de családcentrikus” A címben egy házassági hirdetésből emeltünk ki egy részletet. Teljes egészében így hangzik: „Csinos, de családcentrikus lány isme­retségét keresem házasság céljából.” Hasonló mondato­kat olvashatunk napi- és hetilapokban: „Kedves, szo­lid, de komoly gondolkodású vagyok.” — „Keresem ko­moly gondolkodású, szolid, kedves, de külső és belső emberi, értékekre igényes nő ismeretségét.” — „Életvidám, de karcsú nők írjanak.” Véleményem szerint azért, mert valaki csinos, még le­het családcentrikus; ha ko­moly és szolid, még igényes is lehet a külső és belső em­beri értékekre; azért, mert életvidám, még lehet kar­csú — vagyis az ellentétet, szembenállást kifejező de kötőszó az (egymással) kap­csolatos viszonyban álló sza­vak közé került. Valójában az egyik állítás nem áll szemben a másikkal, tehát az és mellérendelő kötőszó­val kell kapcsolni a tagokat. „Az iskola elkészült, de tornaterme még nincs” mon­datban két olyan dolgot állí­tunk egymással szembe, amelyek között tartalmi el­lentét van, így helyesen használjuk a de kötőszót. Ugyanígy helyénvaló a de használata akkor is, amikor a megszorító ellentétes utó­tag mintegy korlátozva isme­ri el, „engedi meg” az előtag érvényét: „Csak néhány fo­rintot kérsz érte, de többet is megérne.” A fentiek értelmében ja­vítandók az alábbi monda­tok is: „A hatóságok propa­gandamunkával, de fokozott ellenőrzéssel' igyekeznek po­zitívan befolyásolni a for­galmat.” (A de helyébe az és kívánkozik.) Baj van az egyik leggya­koribb, sokféle szerepben használatos alárendelő kötő­szavunkkal, a hogy-gyal is. „A vizsgabizottságnak arra a kérdésére, hogy mi a foglal­kozásom, elmondtam, hogy építész vagyok, s abban a hitben, hogy a kérdést azért tették fel nekem, hogy a szakmai vizsgát a továbbiak­ban a szakterületemhez iga­zítsák, elmondtam, hogy a faiparban is felkészült va­gyok.” A sok hogy mono­tonná, modorossá teszi be­szédünket és írásunkat. Ke­rüljük a hogy kötőszós mel­lékmondatok ilyen egymástól függő láncolatát. Annál is inkább, mert az első két és az utolsó helyen álló kötő­szót nyugodtan el lehet hagyni, a harmadik megma­radhat, a negyediket pedig mert-tel lehet helyettesíteni: „.. .mert a szakmai vizsgát a továbbiakban a szakterü­letemhez kívánják igazíta­ni. ..” Ami az élő beszéd­ben elmegy, az az írásban tűrhetetlen. Máskor meg éppen a hogy hiánya okoz nehézséget. A főnévi igenévi szerkezet használata idegenszerűen hat a vélekedést, akarást, ké­rést stb. kifejező igék után (például: javasol, parancsol, tervez, tart, tekint, vél, kép­zel stb.): „Elhatároztam la­kást bérelni” helyett: „Elha­tároztam, hogy lakást bére­lek.” — „Az ülést elhalasz­tani javasoljuk” mondat is magyarosabb így: „Javasol­juk, hogy halasszák el az nipcf ” Ulest Dr. Saiga Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom