Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
1987. február 14., szombat o Annus József: Fekete pont A kép akkor villant eléje, amikor a zöld hálószatyrot arca elé emelte. Csak pillantást vetett a hatszögletű szeletekbe gyúródott tejeszacskóra, tekintetét nyomban visszarántotta, lábát is megállásra parancsolta a látvány. A kép. amelyet — határozottan érezte — nem most lát először. Álmodott róla vajon? Vagy inkább — elhaladva reggelente itt az önkiszolgáló bolt sarka és a redves felvonulási épület között — többször látta már, de soha nem ezzel az élességgel, ezzel a kiáltó jelké- piséggel? Hetek, talán hónapok óta él együtt a képpel, csak soha nem nézte meg igazán? „Meg kell festenem. Ezt kell megfestenem, de mielőbb! S én, ökör, éppen tegnap alapoztam le azt a remek vásznat annak a hülye sznobnak. Virágcsendélet ... Ha lehet, őszirózsákkal. s talán, ha egy mód lenne rá, legyen az asztalon, csak úgy odavetve, egy ösz- szehajtogatott újság, amint azt ő valamelyik francia impresszionista képén látta... Igen, az újság akár lehet francia is. Talán a Le Figaro... És ennek a bunkónak meg is csinálom azt a képet. Meg bizony, mert annyit ígért érte, mint kéthavi iskolai fizetésem...” Elindult. Két lépés után, egy csenevész hársfahusáng mellett azonban megállt újra. A látványt erről a pontról nézve találta tökéletesnek: hatalmas szürke fal, a tízemeletes szalagház hegymagas betontömbje. Az ablakok sem csillognak a reggeli tompa fényben, hályo- gosan simulnak a közönyös szürkébe. Az egyhangú falon, e hatalmas morcos rajzlapon, csupán fönt a hatodik ... nem, öt, hat... a hetedik emelet szintjén kapja oda követelőzőén a szemet egy fekete pötty. Egy pont, amely a kitárt ablak fehér függönye előtt izzik, mint a friss hóember széndarabból való szeme: fejkendős öregasszony könyököl az ablakpárkány bádogján. Ilyen messziről is látszik: mereven előre néz, túl a szemközti házak pléhsap- kás szellőzőkéményein, túl a lakótelep gyufásdobozain, túl a városon. „Aranymetszésben van éppen ... Kész mű. Semmit nem kell változtatnom. Legjobb lenne lefényképezni. De fölösleges. Ezt a látványt én már soha nem felejtem el. Ez a kép már készen van, csak meg kell festenem. Nyomban az újságos, őszirózsás csendélet után... Hatalmas szürke lap. hatféle szürkével persze, beleolvadó halovány ablaksor, mindez oldalt kifut a végtelenbe, ezzel is jelezve az iszonyú méretet... És ott, igen, a hetediken, ott világít, sugárzik, izzik, szinte robban a szürke felületen valami: a fekete pont! De nem pont lesz csupán. Aprólékosan megfestett gonddal rajzolt öregasszonyarc: a nagyanyámé. Ö lesz. Igen, ő, aki ugyanígy a távoli semmibe révedt huncut szemmel, amikor száraz kis kezével pár fillért csúsztatott a zsebembe, két szem kockacukrot a markomba, óvatosan, nehogy szigorú nagyapám észrevegye... Bizonyosan szép arcú ott fönt az a fekete pont is. Szépnek kell lennie. Holnap távcsövet hozok. Meglesem...” Másnap és harmadnap is elfeledte a távcsövet, szabad szemmel azonban percekig bámulta a képet, mint aki valóban régen megfestette már, s most a műterem sarkából nézi munkáját karba tett kézzel, szűkre húzott szemhéjakkal. „Fehérben a fekete négyzet ... Ezt már Malevicsék is tudták. Hetvenvalahány évvel ezelőtt! Szuprematista lettem, mondja majd az a hülye, mert örül, hogy talált egy skatulyát, amelyikbe könnyedén belegyömöszölhet. S meg is szégyeníthet persze: most akarod ezt kitalálni, apuskám?' Nem érdekel. Senkinek a véleménye nem érdekel. És nem töprengek semmiféle skatulyán. Ez a kép talált kincs. Kötelességem lehajolni érte. Ha megfestettem a gonosz Julcsa nénit — épp ilyen nyilvánvalóan libbent elém az a lerongyolódott, kócos téli varjú —. meg kell csinálnom jó nagyanyám emlékművét is. Ma is szerencsém van: a fény most is fáradtan derít a ház mögül, itt elöl, az erkély nélküli oldalon minden egyhangú szürke. De hányféle árnyalat mégis! A lényeg azonban nem ez, hanem a fekete pont, a semleges szürkéből plasztikusan kitüremke- dő agresszív pötty. Tust kell majd használom, esetleg valamennyi zománcot is, mint varjú-Julcsánál. A legfeketébb feketét kell megtalálnom, hogy a pont azonnal és könyörtelenül odarántsa a szemet. A pont, igen, amely tíz lépésről még valóban pont, ötről már forma, de majd csak méternyiről tűnhet elő az arc. Egy ember arca. amely csak úgy mellékesen a megöregedett asszonyé. Átsuhan rajta a valamikori boldogság és a reménytelen remény visszfénye ... Meg kell néznem távcsővel mégis. Látnom kell, hogy összevethessem a valódit az igazival. Vagy mégsem? Eldöntőm még...” A távcsövet dugni akarta Mara elől, az asszony azonban észrevette: — Disznóra mégy, apukám? Vagy szarvasra? — Ne hülyéskedj... Útközben meg kell néznem valamit. — Ugyan mit? — Egy ablakot — makogta zavartan. — Nocsak! öreg leső lettél, mint Gáli papa? — Ne dühíts már, a szentségit! — vágta be maga mögött az ajtót. Az asszony kinyitotta. utána kiáltott: — Két májkonzervet is hozz! Kirándulni megyünk a kölyökkel. És ne bámészkodj sokáig, rohannom kell... Rohant ő is. Keresztülvágott a hóbogyó- és kecskerágóbokrok között, átgázolt a virágágyásokon, ahonnan pedig éppen ő szokta elkergetni a szomszéd házakból ide ténfergő gyerekeket. Mielőbb a nyeszlett hársfacsemete mellett akart állni. Ügy tervezte, hogy előbb megnézi totalitásában megint, csak azután kotorja elő a távcsövet. Nem bámészkodik hosszan, nincs is erre szükség. Egyetlen pillantás, fél másodperc elég, hiszen a kép valóban elkészült már agya műtermében, összeállt azon az első reggelen, amikor először fogta be szemével a hatalmas szürke falat, s bámult rá a fekete pontra. A felvonulási épület előtt teherautó állt. két férfi barna dobozokat cipelt róla az oldalajtó felé. A sofőr bent a fülkében cigarettázott, jobb kezével egy táskarádiót igazgatott, amely a motor ütemére rázkódott, de annak hangját legyőzve bömbölt. Kikerülte őket sietős • léptekkel, közben előhalászta távcsövét a csíkos szatyorból. Megáll a vékonyka fa mellett, csak most néz föl. Az ónszürke égből ugyanúgy sejlik elő az óriás fal világosabb foltja, mint azelőtt. Fénytelen, hályogos szemmel bóbiskolnak az ablakok is, akárcsak tegnap, tegnapelőtt. Valami mégis szokatlan, valami ijesztően nincs a helyén ezen a képen. Fönt a hetediken az ablak most is nyitva. Üres. Nem bogárlik ott a fekete pont. A fehér függöny egyik szárnya elhúzva, a másikat a huzat kirántotta az utcára. Annak sarka beleakadhatott a párkány bádogjába, mert lengeni, integetni se tud. Csak remeg a gyönge szélben ijedten, mint kapituláló harcos kezében a megadás fehér zászlaja ráng. Vágréti János: Utolsó vacsora Köves István: Távolsági beszélgetés az abszurd drámáról E. I.-nak Ha egy kígyó fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? — kérded S ha egy társát? Vagy az összes többi tekergőt? Táguló gyomornyi tér az összes sik lókanyarnak és boaölelésnek Telebendő egy elkígyótlanodott világban monguzok és méregtemelő-telepek hétszűkesztendeje S a nagy zabaünnepről csak a szárnyukat táró azték kígyók késnek? Készülnek a dobozok Fegyelmezett az államvasút A szél keményített fityulákat lenget Kétágú nyelve villan száz papírvágó késnek Vágréti János: Megtérés Szúdy Géza: Hóvarázs Eddig fekete volt a tél, ma végre eleredt, esik: röpteti-lengeti a szél a hó puha függönyeit. Áthangol a tiszta gyönyör elnézve az üvegen át, szűz anyaga hogy özönöl, s hogy változik meg a világ. Mint sötét negatív alatt, minden átfordul hirtelen, szikrázó fehér lesz a lap: fényt hív elő a fénytelen. Egy perc, még annyi sem talán, s elővarázslódik a kép. A táj felölti hangtalan a tél fehér igézetét. Káldi János: Tél ~ Jönnek a hideg napok. Kérdem, hogy mit akarnak? Miért csapják ablakom alá — e csúf madarat — a varjat? Elfáradt hegedű a testem. Sejtelmesen, bénulva bongok. Rázza a szél az eget. Az elkéklő, nagy kolompot. Arcok közelről Vágréti János Ülünk a műteremben, é§ nézzük az új képeket. Két festőállvány is előttünk, képekkel. Szemben a fal is teli, lent, a falhoz támasztva is vagy fél tucat. Arcok és biblikus témák: ha egyáltalán ennyire egyszerűsíthetek. Vágréti sajátos világa színesül velünk szemben, és óhatatlanul is megfogalmazza az első kérdést: gyulai kiállításodon egész arcképcsoportot tettél a falra. Harmincat? Negyvenet? Miért? — Amikor ideköltöztünk, ez a szemben levő nagy fal üres volt. Eldöntöttem, hogy arcokat festek, és ezen gyűjtöm őket. Ahogy szaporodtak, úgy éreztem magam egyre jobban a társaságukban. Hiszen az életben is arcok vesznek körül bennünket, jönnek szemben az utcán, ránk tekintenek a boltokban, mindenütt. Az arcokból meg lehet ismerni az embert. A kiegyensúlyozottakat, az ijedtet, a boldogot ... Persze, meg is álmodtam arcokat, főleg jóságosakat. Mert jóságos arcot keveset látni. Mosolygósat is ritkán. Az arcok is rohannak, törtetnek, agresszíven néznek a világba. Aztán megálmodtam nagyon gonoszakat is, hogy elrettentsem a szemlélőt. Üj képeiden is az arcok a lényegesek. De ynár több alak van együtt, tehát több arc is... — Mondhatnám úgy, hogy az .eddig megfestett arcok új közegben — egy-egy nagy képen — találkoznak egymással. Ránéznek egymásra, elfordulnak egymástól. Helyzetbe kerülnek egymással: valami összefogó erő, történés keretében. Ez itt például az Utolsó vacsora. Örök em, béri törvényszerűségek megfogalmazására, kimondására vágyódom ezzel. Az emberi szépséget keresem, még akkor iS, ha tragédiákra lelek. Tudom, mert régóta ismerlek: rengeteg energia munkál benned. Hogy olyan utakat jártál meg, amelyek önmagukban is próbára teszik a művészt, aki a szépre esküszik. — Nem tagadom: megszállott vagyok. Képes vagyok nagyon sokat dolgozni, de ha csak kissé is fáradtnak érzem magam, leteszem az ecsetet. Nos, mostanában minden jól megy, a munkakedvem töretlen. A gyulai kiállítás óta sokat érő, nagy lelki nyugalom van bennem, hiszem, hogy 1987-ben végig így lesz. Aki ismeri (sokan ismerik) Vágréti János képeit, azok tudják, hogy nem nyílnak meg egyetlen pillanat alatt a szemlélő előtt. Ilyen vagy, ez a közeged. Soha nem is próbáltál másféle lenni. Kemény elhatározás dolga is ez, ugye? — Nem mondanám, hogy elhatározás dolga. A világ ilyenné válik bennem, ilyennek látom, ha „felemelem a földről”, ahogy mondani szokás. A szélsőségek vonzanak: a világosság _és_ a sötétség, az ellentétes színek hatása egymás mellett. Ebben érzem a harmóniát. És mindazt, amit képeimmel közölni szándékozom azzal, aki e képek elé áll. Szabad akaratom tárgya: a mű. A mű és én: az pedig ugyanaz. Sass Ervin
