Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
1987. február 14., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Mi van rajta írnivaló? Mi van egy verseskönyvön írnivaló? Az a kritikusok, az az irodalmi folyóiratok, a ■ kulturális hetilapok dolga. Noha nálunk egy kicsit más a helyzet, mint mondjuk Finnországban, amivel csak azért példálózom, mert nemrégiben történetesen ott járhattam, s abban a vidéki városban, ahová a sors vitt, természetesen azt is megkérdeztem a helyi lap szerkesztőségében — hiába foglalkozási, érdeklődési ártalom —, hogy ők adnak-e verset az olvasóknák, ismer- tetnek-e regényeket. Nem Nálunk meg a helyi, a megyei lapok szombati számai el sem képzelhetők vers, tárca, novella, s egy-egy szép- irodalmi könyv ismertetője nélkül. Hogy továbblépjünk: könyvismertetések gyakran egy-egy hétközi számban is vannak. Természetes például, hogy egy lapnak ugyanabban a példányában két Mezei Andrást kínálnak; egy költő Mezeit verssel, s egy Végh Antallal replikázó nem költő Mezei Andrást. Esküt teszek rá, hogy a nem költő Mezeibe kezd bele mindenki. A költő Mezeit esetleg észre sem veszik, talán még azok sem, akik régóta tisztelik. De mindig akadnák, akik a költő Mezeit is elolvassák, s egy idő után össze sem tévesztik Mezey Györggyel. Már tudják, hogy Mezei — az András — költő, csak most elfogta a hév, s a futball dolgában is tollat fogott, mert szűk volt neki a négysoros, keresztrímes világ, pedig az sem éppen egy katicabogár skatulyája. Így állunk a verssel. Nem kapkodnak érte, jobban érdekli az olvasókat a sport, az, hogy mi van a gyárakkal, ám nélküle még sincs világ. Voltak költők, akik a versírást is termelésnek, különös és sajátos termelésnek hívták, a fogalmakat azonban mégsem jó összekevernünk : a termelés „mindenekelőtt az anyagi termelés” — írja Marx. Az Országgyűlés 1986. decemberi ülésszakán Lázár György, a Minisztertanács elnöke, ha úgy tetszik, a vers meg a termelés mai összefüggéseiről is beszélt: „.. .közvéleményünk egy része a kormányt — s nemcsak a kormányt — olykor azzal a bírálattal illeti:-túl sokat foglalkozunk a gazdasággal, s emiatt az irányító munkában háttérbe szorulnak más fontos • társadalmi kérdések. Részletezés nélkül most csupán jelzem — mondotta —: az egyoldalúságot igyekszünk elkerülni...” Cui prodest? Kinek volna jó, kinek a malmára hajtaná a vizet? Nem az, hogy jó, kevésbé jó, esetleg egyenesen rossz verset .dobunk a postaládába, teszünk az újságosbódé pultjára, hanem az, hogy úgy általában ösz- szezsugorítanánk a kultúrát. Kész öngyilkosság volna. A kultúra — minden mai kultúra: a szórakoztatás, a szilveszteri röhögcsélés, a IX. szimfónia — nem ennye- dik-annyadik Ramszesz múmiája — élő, eleven valóság. Ez van egy verseskönyvön írnivaló. Mert az anyagi termelésen kívül szellemi termelés, verstermelés is folyik, aminek a támogatására gazdasági egységeket, kiadókat működtetnek. Szellemi hatékonyságukra, termelékenységükre nincsenek adataim, most csak egy könyv ügyében teszek panaszt, s vállalom a kockázatot, hogy nincs is egészen igazam. Bódi Tóth Elemér A nyomtalanság csodái című verseskönyvét forgatom hetek óta. Hogy jelent meg? Ki adta ki? Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat — a Karancs Mgtsz, tehát * egy gazdasági egység támogatásával. Bódi Tóth Elemér a salgótarjáni Nógrád című megyei lap főmunkatársa. Húsz esztendeje olvasom a verseit, ez a költő már nem fiatal. Volt már egy könyve, azt sem úgynevezett hivatásos kiadó bocsátotta útjára — az is Salgótarjánban jelent meg. S most a második is csak félig-meddig hivatásos kiadó révén. „íme könyvkiadásunk egyik tragikus jelképe: verseskönyvet ad ki egy nógrádi termelőszövetkezet. Igaz, a mezőgazdasági üzem csak megbízó, a kiadás lebonyolítását az Ifjúsági Kiadó végezte. De hát hogyan? Értéktelen, helyi limlomot támogat így egy gazdaság?... Legalábbis szomorú ez. Annál inkább, mert igazi költő megszenvedett, többnyire érett alkotásairól van szó. A kicsi, elegáns füzet értéket rejteget” — írja a Hajdú- Bihari Napló. Igen, ez van egy verseskönyvön írnivaló. Az, hogy Bódi Tóth Elemér talán hosszú éveken keresztül gazdaságtalanul termelt, esetleg volt olyan esztendeje is, hogy úgy látszott, szanál- * nunk kellene (Tóth Árpádnak is volt olyan éve, amikor szanálni kellett volna: például 1914-ben, 1921-ben összesen 3-3 verset írt), de Bódi Tóth mindig talpra- állt, kedvezőtlen adottságai ellenére, akkor is, ha robbant az olajár, akkor is, ha valamelyest előtérbe kerültek nemcsak a gazdasági kérdések — azok mindig előtérben vannak —, hanem a gazdasági megfontolások is, például az, hogy minek vigye piacra a mi „könyvkiadásunk” (idézet a Hajdú- Bihari Naplóból) egy Bódi Tóth Elemér nevű versíró, „verstermelő” költeményeit. Ö persze csak egyetlen példa, ő személy szerint valószínűleg sohasem volt gazdasági megfontolás tárgya, annyi az egész, hogy eltűnődik az ember gazdasági meg kulturális gazdálkodásunkon. A Hajdú-Bihari Napló azt írja róla, hogy itt-ott nehézkes, darabos, de: „Verseinek helye lenne elit kiadóink programjában.” Én pedig az Élet és Irodalom kritikájához hasonlóan azt írom róla, hogy jó verseskönyvet olvastam. És szándékosan írom ilyen egyszerűen: „Jó verseskönyvet.” Mert hát nem kritikát vagy ismertetőt írok. A jelenség érdekel. Az, hogy egy költő gazdaságos, gazdag- ságos kultúrát hoz létre verseivel, s ezért vagy azért gazdálkodásunk útvesztőiben elkeveredik. Mi van egy verseskönyvön írnivaló? Ez. Fehér László Vágréti János: Hódolat Kántor Zsolt: Tabu-butik Veled hullámzik az utca, álomszerűén szép. S Te benne: kék rítus, tükörlabdák között De a szerelem enyém nélküled is, oly igaz és tiszta, mint a délután. Nap, víz, szökőkút. Kihívó verőfény. Látomások láncát, a lélek látványát adod, s egy forró séta emlékét. Teaillatú, bordó leveleket. Ettől érzem most szürkének vétkeimet. Ettől a ringó, hamvas testtől, ami mögött áldásként lebegnek , a kirakat porcelán halai. Fekete Gyula: A hosszú élet titka Fontos bejelentenivalóm van. Fölfedeztem a hosszú élet titkát». Végre. Bár ahhoz képest, amilyen — sokakat izgató, foglalkoztató — nagy kérdés ez, nem is igen régen kezdtem kutatni. A legritkább esetben szánja el magát az ember már kora ifjúságában arra. hogy a hosszú élet titkának a fölfedezésére szentelje idejét és energiáit — nekem is csak a gyorsan múló évek keltették föl érdeklődésemet a téma iránt. Filozófiai szinten legelőször. Szemet szúrt ugyanis, mi mindenre képesek az emberek a hosszú élet — sőt: örök élet! — reményében. Hogy tehát minél később haljanak meg, és haláluk után is minél tovább éljenek; ha egy mód van rá: az idők végezetéig. Ki szapora ájtatosságok- kal, makulátlanul szent magaviselettel igyekszik kiérdemelni az örök életet, ki pedig épp ellenkezőleg — ismerve a bibliai értékrendet, mely szerint kedvesebb egy megtért bűnös száz hívőnél —: szorgalmasan halmozza vétkeit, bűneit, gyarlóságait, hogy végórájában, amidőn elkövetkezik a megtérésre legalkalmasabb — mert tovább nem halasztható — pillanat, majd legyen mit megbánnia. Mások, ateisták, akik sem pokolban, sem mennyországban nem hisznek, országra- világra szóló politikai tettekkel próbálják bebiztosítani, hogy — ha már a lelkűk nem élhet örökké — legalább hírük, nevük, emlékük örökre fennmaradjon a történelem legfényesebb — vagy akár legámyékosabb — lapjain. Ismét mások szívós tudományos kutatómunkával ostromolják az örökkévalóságot; perpetuum mobilén vagy más egyéb, óriási horderejű találmányokon dolgoznak, és újítási javaslatokat nyújtanak be elfekvő tégelyek hasznosítására. Megint mások verseket, drámákat, regényeket, szellemes eszmefuttatásokat írnak: kétezer oldalas tetralógiát vagy félsoros aforizmát egyaránt az említett célzattal: örökké élni. Hamarosan beláttam én, hogy minél több a pályázó az örök életre, annál kevesebb az egy főre jutó esély. Hiszen — ha valami közbe nem jön — el kell érkeznie annak az időnek is, amikor az iskolai történelemkönyvekben már nem jut hely Hannibálnak, sem Napóleonnak, s a népkönyvtárak polcairól leszorul Tolsztoj és Petőfi. Ez a felismerés némiképp elkedvetlenített. Bölcs re- zignációval efféléket gondoltam: „így van, fontoskodik az ember; idő- és arányérzékét rég elvesztette már. Lakályos mennyországokat gondol ki magának valahol a csillagközi térben, jókora márvány síremlékeket a szülőbolygóján, itt, alant. Gondolkodó gépeket szerkeszt. de ő maga nem gondolja végig, mit jelent a világmindenség időfolyamában az a nagyon-nagyon kevés százezer földi esztendő, vagy az alig mérhetően több egymilliárd. Pedig végtelen kis számok százszoros értéke is végtelen kicsi; egy pillanat az élet, és a márvány síremlék kora sem több egy pillanatnál...” Egyszóval — ami az örök dicsőséget illeti — lemondtam az igényjogosultságomról. Továbbra is foglalkoztatott viszont — s évről évre jobban — a hosszú élet titka. Gerontológiai szakkönyveket kezdtem tanulmányozni: milyen táplálkozással, milyen életmóddal, milyen körülmények közt él legtovább az ember — csupa olyan kérdés, amelyen a szakma tudósai is erősen vitatkoznak még. De megakadt a szemem a Nemzetközi Gerontológiai Társaság jelmondatán : „Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek!” Talán első olvasásra is érthető a jelszóban rejlő bölcs tanács: ne matuzsálemi korra törekedjünk, hanem sokkal inkább arra, hogy a rendelkezésünkre álló időt okosabban, célszerűbben, intenzívebben használjuk — használhassuk — fel. Tehát: az életnek nem abszolút, hanem viszonylagos meghosszabbítására. Azaz: igyekezzünk minél később megöregedni szellemileg. biológiailag. Szerezzünk sok-sok élményt; olvassunk, művelődjünk, utazzunk minél többet. Utazni, igen, utazni, de mivégre? Milyen lelki-szellemi töltéssel, várakozásokkal? Olvasni, művelődni, magunkba szívni a szellem elixírjét, vitaminját — de hát mire is pezsdítsen az a vitamin? Élményeket hajszolni — de pusztán magáért az élményért? Hogy perc ne maradjon kihasználatlanul? Élni tehát, élni csak, élni, magáért a magánéletért — nem lesz ez egy idő múlva túlságosan unalmas, elviselhetetlen? Ilyen előzmények, ennyi kétely és meditáció után került a kezembe egy rövid kis történelmi épizód. A várbeli Nagyboldogasszony-plébá- nia halotti anyakönyvében a következő bejegyzés olvasható: „1746. év július 9-én aggelgyengülésben hunyt el a nyugdíjazott Ramodschay kapitány, életének száz és ötödik esztendejében, aki Holtzer atya által ugyanazon hó 10-én a templom melletti temetőben helyeztetett el. ö vala az első, aki Buda bevételénél zászlót tűzött a falakra.” Tudom én, hogy nem Ra- mocsay kapitány az egyetlen. akit úgy tartott számon a történelem és a szájhagyomány, hogy a török által védett Buda falaira ő tűzte ki elsőnek a zászlót. De bárki is lett légyen az első, azt bizonyosra vehetjük, hogy Ra- mocsay kapitány igyekezett a zászlót elsőnek kitűzni. És valóban, az elsők közt tűzte ki. Egy krónikás a következőképp számol be erről: „ ... Midőn egy zászlótartó észrevette, hogy a Fehérvári kaput a törökök gyengén oltalmazzák, mert a csatázás főképpen a Vár északi és déli oldalán folyt — Ramo- csay egy kis segédcsapattal betört a kapun, kitűzte a magyar zászlót, és olyan gyorsan hatolt a Szent György terére, hogy a főcsapattól elszakadt. Ebben a pillanatban egy egész osztály török gyalogos rohanta térre, és török szokás szerint először a vezért iparkodott hatalmába keríteni. A török katonaság Ramocsay és kis serege közé furako- dott, elvágta őket egymástól. A túlerővel Ramocsay nem bírt megküzdeni, fegyvereit a kezéből kitördelve megkötözték, hogy fogolyként a várba cipeljék. A kis magyar csapat halált megvetően hadakozott, de mégis hátrálni kényszerült a Fehérvári kapu felé. Ebben a pillanatban a bombákat gyártó Tüzes Gábor, pesti francis- kánus vezetésével a nyitott kapun át a magyar vitézek egy nagyobb serege rohant be, és visszanyomta a törököket. Ezek sietségükben Ramocsayt egy bodzafára akasztották fel, erősen. A magyar katonák kergették a törököket, és csak később vették észre a fán lógó Ramocsayt. Levágták kötelékeit, és sikerült még életre kelteni...” Így történt? Nem tudhatom. De témánk szempontjából nem is ezek a részletek fontosak. Számoljunk csak: negyvenöt éves volt akkor Ramocsay kapitány. S amint a fent idézett anyakönyvi bejegyzés bizonyítja, élt még utána további hatvan esztendeig, jó egészségben. Szép kor. Pedig híre, neve, emléke még ezt a matuzsálemi kort is messze túléli, véres-viharos évszázadokon át. Mármost röviden a következőkben foglalhatom össze a hosszú élet titkát: igyekezni kell a falakra, melyeket ádázul véd az ellenség elsőnek kitűzni a zászlót. Amint azt megtette Ramocsay kapitány. És igen. hogy el ne felejtsem : tartozni is kell valakikhez, akik idejekorán levágják a zászlóvivőt, ha az ellenség netán egy bodzafára felakasztaná... Petri Csathó Ferenc: Tudósítás egy téli Köd száll pipára gyújt a tél faggyal szikrázó ég alatt bukdácsolva a levegőben kerengő károgó csapat komor madarak kerge varjak napszámban ordító pofák tucat habók bolond szalajtó a kocsma melegére gondol csatárláncban a tucat hajtó kerepelnek és huj jogainak délutánról szállong a tél mennyezetéről lábnyomaikra porka hó üres mezőkben megriadt nyúlok futnak a durrogó puskák föltar thatatlan hóval teli téli árok mélyén ha egy is meglapulna mi várna rá Néhány nap aztán újabb hajtők újabb vadászok másik golyó a puskacsőben
