Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-05 / 30. szám
1987. február 5., csütörtök Hárman a pádon: Dariday Róbert, Dénes Piroska cs Széplaky Endre Fotó: váradi Zoltán Aldo Nicolaj: Hárman a pádon Előadás a színház klubjában HANGSZÓRÓ VissZabújt a medve a barlangjába! Február másodikán előjött, meglátta az árnyékát és gyorsan behúzódott a vackába: nincs még vége a télnek. Bár minden nap közelebb ' visz a tavaszhoz; most a könnyű teázásnak, forralt borocskának, jó fokhagymás pirítóskenyérnek van itt az ideje. Esténként pedig a rádiónk keresőgombját is szívesen állítjuk meghittebb hullámhosszakra. Rozó Melegség járta át a szívem, amikor a Szivárvány legutóbbi adásában Koszta Rozália hangját hallottam. Széíl Júlia mikrofonja segítségével vendég lehettem a festőművész gyulai műtermében, ahol már többször megcsodáltam a kiállításokon is magukkal ragadó képeket: Apókát, az ajtósfalvi öreg házakat, a Négy évszakot. Szeretet és tisztelet jele, ha valakit csak kedveskedőn szólítanak. Rozóka méltán lett sokunk igaz barátja, hiszen teljes életével, művészetével kötődik e tájhoz. Széli Júlia pedig a lélek legbensőbb kapuján kopogtatott, amikor megkérdezte, nem érzi-e magát egyedül, ha kettesben marad a képeivel. Bölcsen, derűvel, lehiggadt szeretettel emlékezett Rozó, hogy volt neki férje, nyolc éven át éltek együtt. Mint Derkovics- kollégisták ismerkedtek meg, nagy volt a szerelem, de annyira különbözött a természetük, hogy jobb lett különválni. Emlékei közt megelevenedett az a délelőtt, amikor festeni akart, s a férj éppen sétálni indult. Jó, menjen. De a kockás ingét kéri, amely nincs kivasalva. Van másik hat, válasszon közülük. Nem, neki a kockás kell. Addig-addig, hogy a feldühödött asszonyka „tízcentis csíkokban” szaggatta le azt a nyavalyás inget. Ennél már tényleg jobb az egyedüllét, az alkotómunka és a szép emlékezés. S az együttérző nőhallgatók most joggal gondolhatják, hogy helyettük is szaggatta Rozó az inget. Uralkodásra vágyó férfiaknak pedig jó lesz vigyázni, a példa ragadós... Sportvilág Ropogó hóban gyönyörűség nagyokat bóklászni, befagyott vizeken csúszkálni vagy a gyerekek közé vegyülve szánkázni egy kicsit. Nemsoká melegítőbe bújhatok és a Körös gátján futva leadok valamicskét a felszedett téli kilókból. Addig pedig igyekszem ráhangolni magam az aktívabb életre, ezért is figyeltem a Sportvilág legutóbbi adását. Friss, színes ez a műsor, a kedvenceim közé tartozik, mégis kiragadok belőle egyetlen mondatot, amely torz szemléletmódot jelez. Mint kötelező penitenciát hallgattam végig a labdarúgókról szóló legújabb információkat. (A katonaválogatott tagjai megérkeztek Vietnamból, gyorsan leszerelték őket, csak egy napot tölthettek a családdal — szegénykék —, s a legjobbjaik máris utaznak Görögországba, illetve mégse.) Ezután Fischer László siugróbajnok kapott szót, aki nagy szeretettel beszélt sportágáról. Nyolcéves korában már egy kis bakkanón 10—15 métereket ugrott. „Egy nyolcéves kis srác miért nem akar labdarúgó lenni, mint minden magyar gyerek?” — kérdezte a riporter, és ez a mondat megütötte a fülem. Minden magyar gyerek? Ez lenne a nagy vágyálom? Jól nézünk ki. Nem csak valami rossz hírzuhatagnak köszönhető, hogy a csöppet sem „aranylábúakról” annyi mindent tudunk. Menynyiért adják-veszik őket, a rakoncátlan csatárt kiebrudal- ják-e a bergengóciai második ligából, itthon edzésbe áll, lesz-e újra válogatott, iszik, búsul, műtik? Kap új lakást? Kocsit, pénzt, paripát? Olyan konok elszántsággal sztárol- ja a sportsajtó a focistákat, fabrikál fals példaképeket, mintha minden magyar gyerek a bőrlabda rugdosásával válhatna csak sikeres emberré. Szó, ami szó Ki érti ezt? Nézegetem a műsorajánlatot, amely hétfő este a Petőfi adón a Show, ami' show című szórakoztató órákat ígéri, s ezzel egy időben a Kossuth rádióban az elmúlt szilveszteri műsor ismétlése hallható. Mindegy. Maradok a showműsornál, s hamar kiderül, hogy mindjárt az első rész egyáltalán nem ehhez a vonulathoz sorolható. Ludvik Askenazy Brútusz című elbeszéléséből készült hangjáték nem a könnyedebb, szórakoztató műfajhoz tartozik, de mert megrázó erejű művészi alkotás, elfelejtem az eredeti bosszúságom, amiért rászedtek. Az Eltörött a hegedűm című játék, Dankó Pista életéről, már azt adja, amit ígért, sőt annál is sokkal többet, tehát igen keveset. (Lásd: sokat markol, keveset fog.) A terjengős, széteső műsorfolyamban viszont van egy csodálatos sziget, a Kálmán György által megszólaló öreg Dankó alakja, amely meg- könnyeztetett, olyan szép volt. Miatta érdemes meghallgatni jövő hétfőn a cigánykirály életéről szóló műsor második részét. (Andódy) Gazdagodott a „Mesterségek és műhelyek” gyűjteménye Az ember küszködhet azzal, hogy ne „lakótelepnek” írjuk azokat a külön világokat, amelyeket elsősorban a lakáshiány és bizonyos fokig a városbővítés unottsá- ga, közönye szült olyanra amilyenek; szóval küszködhet az ember, hogy ezeket a „telepeket” esetleg „város-' résznek” vagy „kerületnek” nevezi írásaiban és az élőbeszédben is tántoríthatatlan konoksággal: mégis telepek azok. A legkülönbözőbb életkorú emberek „telepei”, legkülönbözőbb életstílusok „telepei”. Mondhatnám „vegetációs színhelynek” is, de ez (habár pontosan fedi a valóságot) mégis lekicsinylő kissé. És (bármilyen furcsa is) eszébe jut az embernek az idő, amikor „hátán volt a háza”, vagy még ott sem, amikor albérletekből jött ki és be, és amikor „emberré válásának” legdöntőbb formáját nem abban látta, hogy Nem ismeretlen, meglepő jelenség, amit ismét szóvá teszek. Amit értek ugyan, de érzelmileg nem tudok elfogadni. Kétségbe ejt, elszomorít, ahogy sok ezer felnőttet, akik gyermekeik és baráti társaságuk révén régen rádöbbentek a szomorú valóságra. Arra tudniillik, hogy egyre több gyerek és fiatal tekinti kényszernek, örömte- len muszájnak a Janulást, jelenti ki, hogy nem szeret iskolába járni, s hogy nem leli örömét az élete nagyobb részét kitevő iskolai, közösségi életben. Szomorú tények ezek, amelyekkel szakmai, politikai fórumokon egyaránt foglalkoznak. Az okok mélyre és messzire vezetnek; e sok szálból az egyik feltétlenül a családhoz, a másik a közoktatás gondjaihoz, a harmadik pedig a társadalmi-gazdasági helyzethez. A felelősség keresésekor az érintettek egy kicsit abba a „mély” filozófiai vitába keverednek, amelyben azt próbálják eldönteni, hogy melyik volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. A család arra hivatkozik — fogadjuk el, okkal —, hogy első a létbiztonság megteremtése, ehhez pedig az anya munkájára, s az apa túlmunkájára is szükség van. Az eredmény: a gyerekre kevés idő marad. Aztán arra is hivatkozunk — a gyereket az otthoni munka alól már kiskorában felmentve —, hogy egész nap elfárad az iskolában, ezért legalább a egykoron lejött a fáról, hanem abban, hogy lakást kapott. De hát az ember hajlamos arra, hogy megfeledkezzen a múltról, hogy azt, ami volt, ne élje át a visszaemlékezések ritka időszakában; nos, az ember hajlamos arra, hogy mindig abból indul ki, amiben éppen él, amilyen érzelmi állapotban éppen látja a világot. És ez nagyon fontos ahhoz (az érzelmi állapot ténye, amiben éppen a világot látja), hogy megértsük az olasz Aldo Nicolaj Hárman a pádon című háromszemélyes színi játékának egész helyzetsorozatát, dramaturgiáját, konfliktusainak megrázó mélységeit, és a megoldást, mely végül is semmit sem old meg, hanem (kissé csú- fondárosan, némi öngúnnyal valóságosra igazítva) azt hozza, amit hozhat: az élet egy elképzelt Sinus-görbe egyetlen hullámíve csak, elindul család mentesítse a feladat- végzés alól. Ezzel aztán ki is rekesztjük őket a közös gondokból, s a gyerek egyszerűen fogyasztóvá válik: az elé tálalt érzelmek, anyagiak fogyasztójává. A túlzott dédelgetés, engedékenység, sajnálkozás és felmentés végül oda vezet, hogy nehezebben viselik el a kudarcot, a vereséget, nem tudnak eleget tenni a követelményeknek, s amikor ez az érzés már halmozottan jelentkezik, feladják.'Ennek a helyzetnek a kialakításában természetesen az iskolának is komoly szerepe van. Túlzsúfoltak a tantervek, nem teljesíthetők eredményesen a közepes képességű, átlaggyerek számára az elvárások. s hogy az egykor hat napra tervezett ismeret- anyag elsajátítása még nehezebb legyen, olyan nyelven íródtak meg — különösen a középiskolás tankönyvek, amelyek megértése az adott életkorban szinte lehetetlen. A gyerekben tehát halmozódik a kudarcok okozta érzés, fásulttá válik, s már meg sem próbálja átugrani a magasra állított lécet, még az sem, aki képességei révén könnyűszerrel át tudná ugrani. És ami még nagyobb gondot jelent: Nem törődünk velük érzelmileg, nem segítünk nekik gondjaik megoldásában sem otthon, sem az iskolában, sem a közösségi élet más színterein. Regisztráljuk elszakaa születés metszőpontjától, halad felfelé, kinek milyen magasra tartó ívben, aztán egyszer csak tetőpontra ér, ahonnan már csak lefelé tart a hullámvonal, hogy majd újra keresztezze a koordináta vízszintesét, és elenyésszen. Bocca Libero (Széplaky Endre) és Lapaglia Luigi (Dariday Róbert) nem beszél egy szót sem a Sinusgörbéről, de végig az élet, e különös jelenség egy-egy különös állomásának házait, kertjét, virágait, hajnalát és alkonyulatát hozzák elő, persze, egy szót sem szólva ezekről, hanem inkább arról, hogy nagyvárosi lakótelep, hogy nők, autók, fiatalok, „a mi időnkben”, hogy „vasnemzedék” és „sohasem az hal meg, akit szeretnénk .. Aldo Nicolaj pompásan ért ahhoz, hogy egy véletlen találkozásból két hetvenes férdásukat, botladozásaikat, akaratgyengeséggel vádoljuk őket, holott a vád nem egészen őket illeti. Hiszen tudjuk, hogy miért nem szeretnek iskolába járni, de azon túl, hogy megbot- ránkozunk rajta, vajmi keveset teszünk az okok megszüntetéséért. ígérték, ígérik az iskolák gyermekcentrikussá alakítását, de valahogy a gyakorlatban nem sok minden történik. Hiszen nem lehet az az iskola gyermekcentrikus, amelyben átlag két-három dolgozatot íratnak naponta a gyerekekkel, ahol a tankönyv nem segíti a maga sajátos eszközeivel az otthoni ismeretszerzést, mert nem érthető azok számára, akiknek készült, ahol hat-hét tanítási órát kell végigdolgoznia az este még nyolc- kilenc óráig tanuló általános iskolás gyereknek, s ahol nincs idő a beszélgetésre. Ha még messzebb tekintünk az okok kutatásában, bizony elsőként kell megemlítenünk a tudás leértékelődésének folyamatát. Ennek a következményei lecsapódnak az iskolában, a családban is. Ugyanis nehéz olyan célért lelkesíteni, erőfeszítésre ösztönözni az ifjúságot, aminek reális előnyét nem tudjuk megcsillogtatni előttük. Nehéz megmagyarázni például, hogy egy — szép kifejezéssel élve — anyagmozgató nyolcéves, nem túl eredményes tanulás után hogyan kereshet jóval többet, mint egy tizenhét fi arcát felrajzolja, a lelkűk, az életük tükörképét, mely annyira elüt egymástól, mint amennyire azonos is. Megható és izgalmas, ahogy egymást kipuhatolják, ahogy egyik is, másik is a maga sorsát fitogtatja, hogy nagy- zoljanak kedvesen-dühösen, hogy (miközben bajaikat lep. lezik) olyannak látszanak, mint negyven-ötven évvel ezelőtt voltak. Mindenki tudja, Aldo Nicolaj is, a néző is, és ők ketten, ott a színpadi pádon, hogy ez lehetetlen, de hát éppen az a megragadó ebben a játékban, ahogyan Bocca és Lapaglia bírókra kel a lehetetlennel, az élet Sinus-görbén utazgató, leszálló ágával. A harmadik, - Ambra, a nyugalmazott „gyermekkertész” (Dénes Piroska Jászai- díjas) teszi közben teljessé a játékot, hozza a humort a két öregúr szélmalom-szócsa- táiba, hozza a női melegséget egyetlen jól alkalmazott hangsúllyal, tekintettel, békítő-megértő fordulattal, hogy a kétségtelen befejezés szebb, emberibb, elviselhetőbb, meghatóbb, igazabb lehessen. Dénes Piroska és Széplaky Endre búcsújátéknak választották Aldo Nicolaj darabját, hogy összegezzenek vele valamit színészi pályájuk elmúlt évtizedeiből, hogy előre nézzenek vele, tovább, mert megállni, megválni a színpadtól úgyis lehetetlen. Kitűnően választottak, és jeles partnerük volt ebben a színésztárs, Dariday Róbert, aki a rendezést is vállalta, aki mindazt az emberi szépséget, elérzékenyülést és életvágyat választotta iránytűnek, ami Boccát és Lapag. liát eltölti, és ami Ambra kertészkedő lelkében is ott piheg. Ki volt a jobb hármójuk közül? Nem kérdés ez itt, ők hárman, együtt voltak jók, mindhármójuknak szólt az elismerő taps, és ők hárman csináltak (és csinálnak az újabb előadásokon) szín-, házat a Jókai Színház klubszínpadán. Ennyi, de ez a legtöbb. S, hogy részese lehettem, köszönöm. Sass Ervin éven át keményen küszködő mérnök. A gyerek, a fiatal pedig számol. ..Se számolgatás hosszú távon sokba kerül a magyar társadalomnak. Sok tehetség, szellemi potenciál korai elvesztésébe. Hát ezért, és még oly sok mindenért érdemes lenne odafigyelni, ha a gyerek azt mondja; nem leli örömét a tanulásban, nem szeret iskolába járni. Hiszen — ha csak napi helyzetét, elfoglaltságát vesszük figyelembe — akkor ifjú kora jelentős része öröm nélkül telik. Enélkül pedig teljes, egészséges személyiséggé formálódása kerül veszélybe. Hogyan lehetne megoldani ezt a gondot? Csakis a társadalom és a család együttesen tudja megteremteni a változáshoz szükséges feltételeket. Amelyeknek nem kis része gazdasági, a másik pedig szakmai, érzelmi. Üj értékeket kell teremteni, vagy éppen régieket újjáéleszteni, megerősíteni a családot funkciójában, hogy azt tudja, tudhassa nyújtani gyermekei számára a szülő, amire hivatott, s az iskola végre képes legyen biztos ismereteket nyújtó, a gyermeket ismerő és szerető, nevelő intézménnyé válni. E kívánságok teljesülésének rengeteg feltétele van. Nem könnyű ebből akár egyet is teljesíteni. S különösen azért nem, mert az egyik nem megy a másik nélkül. De a jelzéseknek, megbotránkozásoknak az idején túl kellene végre jutni, a legfontosabb, a jövőnk miatt. B. Sajti Emese A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum történeti osztályának „Mesterségek és műhelyek" gyűjteménye a közelmúltban új anyaggal gazdagodott. Jeney Béla helybéli bádogos mester műhelyének bútorait — pult, szerszámszekrény-, és teljes szerszámkészletét vásárolták meg. Mint dr. Czeglédi Imre muzeológustól, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatójától megtudtuk, olyan műhelyt sikerült megvásárolni, mely céhkorszakbeli. A mester dédapja, 1861-ben váltotta ki iparengedélyét. A bútorokat később, a szerszámokat — melyeket három generáció használt —, jelenleg restaurálják. Tervezik, hogy jövőre Gyulán „Céhek, céhemlékek” címmel mutatnak be kiállítást, melyen a lakatos, asztalos, ács, kovács mesterségek mellett az új szerzeményt, a bádogos szerszámokat is láthatja a nagyközönség. Két érdekes adalékot tudtunk még meg Jeney Béla bádogos mester dédapjának hagyatékáról. Az egyik, hogy a hajdan élt mester fényképe még megvan, hamarosan reprodukció készül róla, a másik, hogy a „nyugdíjazott” — 1860-as ’70-es években készült — szerszámokat néhány esztendeje még munkára fogták. Egy fiatal bádogos mester az evangélikus nagytemplom felújításánál kölcsönkérte és használta azokat. Szerencsére máig is aránylag jó állapotban vannak. Hol hibázlunk és hibázunk?
