Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

A következő hetek-hónapok hogyanja most dől el: készül az éves munkaterv a művelődési központban Fotó: Gál Edit Művelődési központ, úttörőhöz, tábor A szarvasi „gyerekek” nem mostohák Az elmúlt év nyarától ér­vénytelen a SZEMI elneve­zés. A Szarvasi Egyesített Művelődési Intézmények el­nevezésű — az utólagos ér­tékelés szerint is — torzszü­lött inkább gondot és bajt okozott, mintsem segítette volna a városi mivoltában még ma is helyét kereső te­lepülés magára találását. Egy népművelő — nem kevés malíciával! — így jellemez­te a SZEMI felszámolását megelőző és az azt követő állapotokat: „Volt egy neve­lőszülő négy mostohával (a művelődési központ, az út­törőház, a könyvtár és a ze­neiskola — a szerk.). Aztán a gyámhatóság elvette a ne­velőszülőt. Most hát maradt négy árva, akik még mosto­hának sem nevezhetik ma­gukat ...” Ennyire kedvezőtlen lenne a helyzet? Nos, erre keres­tünk választ a szarvasi mű­velődési központ és úttörő­ház igazgatójától, dr. Lovász Györgytől, aki az elmúlt esz­tendő szeptemberének első napjától tölti be ezt a tiszt­séget. 0 Nagy Válás után — Miután megszületett a döntés az egyes szervezeti egységek szétválásáról, az el­múlt év hátramaradó hónap­jai a szervezés feladataival teltek el. A kívülálló számá­ra talán apróságnak tűnő, de jövőnk szempontjából meg­határozó jelentőségű kérdé­sekről kellett dönteni úgy, hogy az minden munkatár­sam számára kielégítő és megnyugtató legyen. Ha úgy tetszik, megyénk közművelődésének legneu­ralgikusabb pontja, afféle Nem panaszkodhatnak mostanában a gyerekek Bé­késcsabán! A Jókai Színház Békés József: Sándor, Jó­zsef, Benedek című komé­diáját játssza, az ifjúsági házban meg Őz, a nagy va­rázslót láthatták három na­pon át hét előadásban, a szolnoki színház vendégjáté­kaként. Egy hét alatt két színház, a hétfő kivételével minden este mese a. televí­zióban; akárhogy is számo­lom, nem rossz arány. Csak az a kár, hogy jól tudjuk mindannyian: nincsenek a mai gyerekek mindig így „elkényeztetve”. Óz, a nagy varázsló a vi­lágirodalom egyik legismer­tebb és legkedveltebb alak­ja. A kis Dorkát és Totó ku­Achilles-sarka volt a szarva­si. Az elmúlt másfél évtized alatt a művelődési központ éléről önszántából nemigen távozott igazgató... A ho­gyanok és a miértek; áz okok és az okozatok kiderí­tése jószerével még várat magára, az azonban egyér­telműnek tűnik, hogy a Nagy Válás után úgy kellett a folytatásról gondoskodni, hogy az elsősorban a nagy- közönség szemében jelent­sen valami határozottat, újat és biztonságosat. Mindebből persze arra a következtetés­re is lehet jutni, hogy ez korábban nem teljesen volt így. Ennek egyik okaként le­hetne megnevezni a SZEMI belső adminisztrációs-szer­vezeti rendszerében kiala­kult, bizony bürokratikus és mindent, csak éppen a tar­talmi tevékenységet nem szolgáló gyakorlatot. Ennél? leírásával nem untatjuk az olvasót, már csak azért sem, mivel feleslegesnek tartjuk a szerencsére már elmúlt dolgok felemlegetését. A ma a fontos. És a jövő, a továbblépés lehetősége. Amelynek kezdeti bizonyta­lanságát nemcsak az elsza­kadásból lehet származtatni, hanem a közművelődés egé­szét sújtó gazdasági-társa­dalmi regressziós folyamatot is. Pestiesen szólva: a kettő összejött. A siránkozás és önsajnáltatás helyett nyil­vánvalóan a megoldás kere­sése az egyetlen kivezető út, mint lehetőség. Szervezeti­leg például abban, hogy tu­datosul: mostantól kezdve a két rokon tevékenységű in­tézmény, a művelődési köz­pont és az úttörőház képezi az egy egységet. Az igazga­tó ez utóbbiban, a népműve­tyát Cansas Államból hurri­kán röpíti a rejtelmes vi­lágba, messze otthonától, családjától. Vándorlásuk so­rán találkoznak össze a ma­dárijesztővel, a favágóval és az oroszlánnal. Együtt men­nek tovább Ózhoz, hogy se­gítségét kérjék: juttassa őket haza, illetve adjon az egyik­nek észt, a másiknak szívet, az állatok királyának bátor­ságot. Jól ismerjük a törté­netet. Kaland kalandot, ve­szély veszélyt követ, a bo­szorkány mindig újabb aka­dályokat gördít a kis csapat útjába, de a jó tündér csók­ja védelmet nyújt, és segít a dal: „Mindig a sárga tég­lán. ..” El is jutnak végül óz birodalmába, ahol min­denki megkapja amit kér, lók zöme pedig a művelődé­si központban kaptak mun­kahelyet. Lepusztult épületek A művelődési központban? Igen, így, kérdőjelesen kell ezt leírni. — Rettenetesen elhaszná­lódott az épület! — mondja az igazgató. Balesetveszélyesre kiko­pott lépcsők, olvadás vagy eső után vízfüggöny a — vá­ros egyetlen ilyen befogadó- képességű — nagyteremben, gyomormozgatóan lepusztult mosdók, málló vakolat... Az épület huszonegynehény évvel ezelőtt épült! Azóta három alkalommal volt föf- démcsere — eredménytele­nül ... — A város termelőegysé­geinek segítségével van re­mény arra, hogy megfelelő körülményeket tudunk te­remteni. Gondoljunk csak bele: ennek gazdasági követ­kezményei is vannak. Ho­gyan hárítsuk át a szinte napról napra emelkedő mű­sorárakat a közönségre, ami­kor a. legelemibb kényelmi feltételeket sem tudjuk biz­tosítani? Pedig az intéz­ménynek meghatározott be­vételi tervet kell teljesíte­nie fentmaradása érdekében. De ne ragozzuk tovább a bármely látogató által „él­vezhető” állapotok leírását. Ha csupán valamennyivel is, de jobb a helyzet a művelő­dési központnál fiatalabb, „méretarányosan” legalább annyira elhasználódott úttö­rőházban. Itt „csak” százas szegekkel kell (de legalább lehet!) rögzíteni az ablakke­reteket a kiesés ellen, s a tradicionális tavaszi táncver­seny is veszélybe kerülhet az izgő-mozgó, összeszáradt bár meg kell dolgoznia ér­te. A varázslóról, a varázs­latról is lehull a lepel: Sherlock Totó lerántja. Ki­derül, hogy Óz is ugyan­olyan hétköznapi ember, mint mindenki más. A va­rázslat lelemény, a kis tár­saság pedig okul a történ­teken, tapasztalatokat gyűjt, gazdagodik. L. F. Baum és Schwajda György zenés mesejátékéval a szolnoki társulat kedvesen elszórakoztatta a gyerekeket. Ügyesen bevonták a törté­netbe, a játékba népes és lelkes közönségüket. Külö­nösen Totó kutya tett meg mindent az együttjátszás, az igazi gyermekszínházi han­gulat érdekében. Persze nem hiába. Tréfa, humor, dal, tánc, a gyerekek meg hagy­ták magukat. Felszabadultan drukkoltak a kis hősöknek, kérdéseikre zengték a vála­szokat, dobálták vissza a labdát, a sárga téglát, segí­(baleset veszélyes?) nagy ter­mi parkettán. Ezek ellenére... De ne legyünk maximalis­ták: több hasonló népességű megyénkbeli település irigy­kedéssel olvashatja ezt a hi­bajegyzéket: nekik még ilyen közművelődési intézményük sincsen. S mi több: mindezek ellenére ezt a két házat gaz­dag és tartalmas tevékeny­séggel ; műsorokkal, progra­mokkal, kiscsoportos foglal­kozásokkal tudják és akar­ják betölteni. — A Ifiscsoportos forma jelenti számunkra azt a bá­zist, amely közművelődési te­vékenységünk alapja lehet. Hadd kezdjem az úttörőház­ban dolgozókkal! Ezek zöme technikai jellegű, a városi úttörőelnökség szakmai-poli­tikai irányítása alapján szer­vezzük és működtetjük. Mo­dellező és rádiós, go-kart és persze sportjellegű: asztali- tenisz- és sakkszakkörök tartják itt foglalkozásaikat. Elsősorban mi is olyan körö­ket próbálunk megszervezni, amelyekre az iskoláknak nincs technikai-gazdasági le­hetőségük. Most profilbőví­tést szeretnénk: hamarosan a környezetvédelem és a méhészet iránt érdeklődő is­kolásokat is várjuk. — Mivel töltik ki a mű­velődési központ program­ját? — A kiscsoportok sorát kezdem a közel száztagú kertbarátkörrel, amelynek tagjai például most január­ban önerőből a ház pincéjé­ben saját klubhelyiséget ala­kítottak ki ízlésük szerint. Hagyományőrző csoportunk a szlovák pávakör, amely ta­valy arany fokozatot szer­zett a minősítőn. Január vé­gén rádiófelvételük is volt, a minap a nyári szegedi ifjú­sági napokra és a báni or­szágos szlovák nemzetiségi találkozóra kaptak meghí­vást. Két hímzőkörünk mű­ködik. Szarvason hagyomány a versenytánc, a tánccso­port. A formációs csoport decemberben a miskolci or­szágos versenyről több díjat is elhozott, most a március 7-i D/l-es országos verseny­re, valamint a júniusi nem­zetközi formációs bajnok­ságra készülnek, amelyeket Szarvason rendezünk meg. A Tessedik néptáncegyüttes ja­nuár elején az NSZK-ban járt, miután sponzorként si­került megnyernie az Okiszt. Helyi fellépéseik — nagy si­kerrel kísértek! — is voltak. Sikerült az utánpótlást biz­tosító gyermekcsoportokat is megszerveznünk. Vége a „napok”-nak Évekkel ezelőtt négy-hat tagú, római számokkal jelölt és nem egyszer országosnak titulált különböző, sokszor tudományos jellegű ese­ménysorozatokat hirdettek a plakátok, amelyeket akár a fővárosiak is láthattak a falragaszokon. Csak a hely­beliek tudták-tapasztalták, hogy a nagy csinnadrattával tették a szereplőket, élvez­ték a közös játékot. A közönség nagy többsége nem tudta volna elolvasni, mégsem ártott volna, ha legalább egy szereposztást, rendezőt közlő lap akad az előadáshoz. Vallom, hogy az efféle kis „háttérinformáció” sosem árthat, inkább javára szervezett „napok” jószerével semmit nem takarnak, a sok­szor öt-hat „tudományos” előadáson összesen jó, ha né­hány tízen jelentek meg — nem kis „rászervezés" ered­ményeképpen. — Egyszer és mindenkor­ra megszűntek a „napok”. Csupán egy sorozat jellegű rendezvényt tartottunk meg, a Szarvasi Ősz elnevezésűt, amelynek most a hatodik al­kalma következik. Hazánk­nak mindig más és más táj­egységét mutatjuk be a kö­vetkezőkben is, s ezek kö­tődnek a szarvasi szlovák nemzetiségiekhez. Az úgyne­vezett nagytermi rendezvé­nyek sorozatát úgy szeret­nénk kialakítani, hogy az részben — és elsődlegesen! — a közönség igényeit szol­gálja, részben pedig az anya­gi lehetőségeinkkel arány­ban legyen. Ügy is fogalmaz­hatnék: keveset, de színvo­nalasat. A két felsőoktatási intéz­ménnyel is büszkélkedhető városban évadonként két­szer három úgynevezett nagyrendezvényt tartanak — már az elmúlt év őszétől. Tél végén és tavasszal, vala­mint ősszel és kora télen egy színházi estre, egy nóta­estre (legközelebb március 20-án) és egy humoros, vi­dám műsorra válthatnak je­gyet az érdeklődők. Az úttö­rőházban — amelynek belső udvarát a helyi üzemek tá­mogatásával kamaraterem­mé szeretnék átalakítani — száz-kétszáz főnyi közönség­nek intimebb hangulatú, a sajátos művészeti igényt is kiszolgáló esteket szervez­nek. Kilépni a házakból — Bizonyos tekintetben már ez is „kilépést” je­lent ... Meggyőződésem, hogy ma nem szabad egy­értelműen a közművelődési­nek nevezett intézményhez kötni a közművelődést. Fel kell ismernünk, hogy a vál­lalatok közművelődési fele­lősei, szervezetei értelmes és végeredményben a közönség számára hasznot — mond­juk a választás lehetőségé­ben — hozó konkurrenciát jelentenek. így a nyári hó­napokra azt tervezzük, hogy a szarvasi üdülőkkel közös programokat szervezünk, természetesen az üdülők er­re alkalmas termeibe. Sze­retnénk kihasználni a megye talán legszebb dísztermét, amely az Árpád Szálló eme­letén található. És még egy, amit nemcsak ígéretként mondok: minden biztosíték megvan arra, hogy az Erzsé- bet-ligetben található úttö­rőtábor a sokévi közegész­ségügyi problémák következ­tében hozott zárlat és vizs­gálat után végre a most kö­vetkező nyáron újra fogad­hatja a gyerekeket. Készen van a terv, megvannak a ki­vitelezők, hogy turnusonként száz-száz fiatal számára biz­tonsággal nyújtsunk pihe­nést. A Hazafias Népfront támogatásával országos kör­nyezetvédelmi tábornak is otthont adunk. Nemesi László szolgál az élménynek, mert mélyebbé, maradandóbbá te­heti azt. Meg aztán inkább a programfüzet tartozzon hozzá a színházlátogatáshoz, mint a „büfézés”, mégha gyerekelőadásról van is szó! Vagy talán akkor még in­kább? (N-n) MOZI Banánhéjkeringő Képtelenségnek tartom, hogy Bacsó Péter, a Nyár a hegyen, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a Tanú, a Kitörés és még számos je­lentős magyar film alkotója- rendezője elfelejtett filmet csinálni. Pedig ez a most be­mutatott, a pesti filmfesztivál sikerfilmjének feltupírozott Banánhéjkeringő egyszerűen rossz film. Időnként alig néz­hető, fájdalmasan stupid, részeire forgácsolódó, kimó­dolt; nevetségesen próbálko­zik egyensúlyozni a groteszk és a parabola között, de már az is képtelenség, hogy stí­lusmeghatározásokon kell hogy törje a fejét a mozi né­ző, ha nem áll fel, és nem hagyja ott... Nem a színé­szekkel van baj, szó se róla! Remek, alkalmasint zseniális színművészek állnak rende­zőink rendelkezésére, még akkor is, ha ebben a film­ben Bacsó Pétert is elérte mások „végzete”, és amatőrt foglalkoztat (annyi remek színész ellenére!) a Banán­héjkeringő férfi főszerepé­ben. Mi több, nyilatkozatá­ban ki is fejti egyhelyütt, hogy „az embernek az élet­ben csak egyszer lehet ilyen szerencséje’’, mármint, hogy felfedez egy amatőrt, aki (ugyebár) a magyar Yves Montand is lehetne ... Valamiféle értékrendzavar uralkodik a magyar film­gyártás látható részében. (Nem tudni ugyanis, hogy akik ritkán, vagy egyáltalán nem jutnak kamerához és milliókhoz, azokban is így van-e?) Valamiféle közön- ségellenesség, ami a rossz színházakban is felüti a fe­jét, megideologizálva az ér­dektelenséget azzal, hogy a közönség műveletlen, fogal­ma sincs a magas művészet­ről. Amikor aztán eluralko­dik az, hogy „legfeljebb ma­gunknak játszunk”, az már a vég. A művészet elhivatott­ságának, rendeltetésének a vége. Nincs ez másként a film- csinálással sem. Bombázhat­ják panaszaikkal a filmfor­galmazók (mozisok) a film­gyártást, hogy nézhetetlen filmjeiket „nem lehet elad­ni”, hogy ráfizetés: nos, vagy manipulálják a néző­statisztikát, vagy beletörőd­nek a biztos bukásba, mi­közben az alkotók átveszik díjaikat, és talán már el is hiszik, hogy zseniálisak, hogy műveik remekművek, s ha netán a közönség nem veszi, ki törődik azzal? Mindez persze (most is görcsösen állítom) nem lehet igaz! De hát a Banánhéjke­ringő is igaz, összes kitalált, elképzelhetetlen, rosszul fel­vezetett ötlete az, pedig min­den kitalációt, abszurditást, elképzelhetetlent elfogad a néző, ha elhitetik vele, hogy el kell fogadnia ... Lehetett volna jelenetről jelenetre elemezni a filmet, és bizonyítani, miért rossz. Miért, hogy olyan érzést kelt, mintha vágás előtt per­getnének le előttünk főisko­lások által készítettt vizsga- filmmusztereket? Miért, hogy most már hosszú évek óta nem tud kikeveredni a magyar film a szakmai szno­bizmus ártalmaiból? Pedig milyen jó színésznő az Udvaros Dorottya, milyen jó színész a Garas Dezső, Benkő Gyula. És semmi. Csak a terjengő unalom és a kínos mosoly. Sass Ervin Szolnoki vendégjáték az ifjúsági házban Óz, a nagy varázsló

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom