Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-17 / 40. szám

t

1987. február 17., kedd

„Sosem találunk zárt ajtókra"

A szülők és az iskola Oombegyházán

A legnagyobb, 37-es létszámú 5. b osztály alig fér el a rajz-szaktanteremben

A három épületben működő dombegyházi általános iskolának igen előkelő neve van; mint általános művelődési központ működik egy igazgatás alatt a művelődési házzal. Hogy ennek — ilyen tárgyi, szétszórt intézményi feltételek mellett — van-e létjogosultsága, arról az éppen névnapját ünneplő igazgatónővel, Isztin Bélánéval nem volt alkalmunk beszélgetni. Hiszen látogatásunkkal éppen egy főiskolai hallgató gyakorló tanításának elemzését szakítottuk félbe, és tiszteletben tartottuk a virággal be-beköszöntő apróságokat is.

így elsősorban jövetelünk céljára, a szülők és az iskola kapcsolatára szorítkoztunk beszélgetésünkkor, s hogy mégis kénytelenek voltunk más vizekre is evezni, azt az iskola újra és újra előbukkanó gondjai, sajátos helyzete magyarázza.

— Dombegyház nagyon zárt környezetben él. Közvetlenül mellettünk a román határ, és Mezőkovácsháza várossá válása sem változtatott ezen a zárt helyzeten. A legjobb tanulóink elsősorban Szeged és Gyula középiskoláiba mennek, valamint Battonyára. Végzős tanulóink többsége pedig a szakmunkásképzőkbe irányul. A végzett fiatalok elhelyezkedése is gondot jelent, helyben ugyanis lassan mindenütt telítettség mutatkozik — mondja az igazgatónő.

Az iskola háza táján is van gond bőven. Ahogy mondani szokták, nagy a mozgás a harminctagú tantestületben. A hiányzó magyar, orosz, matematika szakos pedagógusok miatt bizony elég magas óraszámban kénytelenek tanítani a többiek. Sőt, az öt továbbtanuló nevelő helyettesítése is áldozatot követel a kollégáktól és az iskolától. De ezek a gondok nemcsak Dombegyházra érvényesek, így van ezzel minden kis település iskolája.

Pedig a dombegyházi iskola igazán nem mondhatja, hogy gondjaiban magára hagyták.

— A helyi Petőfi Termelő- szövetkezet nagyon sokat segít iskolánknak — sorolja az igazgatónő. >— Buszt adnak a kirándulásainkhoz, sportcélokra évi 100 ezer forintot, ami nagyon kell, mert még tornatermünk sincs, és csak tervezzük az első megépítését. A gyermekintézmények számára évente ugyancsak 100 ezer forintot utalnak át, s ebből természetesen iskolánk is részesedik.

Közben megérkezik a szülői munkaközösség elnöke, Majsai Miklósáé is, akivel először a nagy sikerű iskolai farsangról beszélgetünk, amelyen a szülők maguk készítette tortákkal jeleskednek, de árulnak a gyerekek kolbászt, üdítőt, valamint saját gyártású képeslapokat. Mindez a szülői munkaközösség számláját gazdagítja.

— Egészen jól áll anyagilag az sztnk — jegyzi meg az igazgatónő —, tavaly egy kismotort vettek a fakultációs oktatáshoz. Ök szervezik a gyermeknapot a téesz KISZ-szervezetének a segítségével. Nagyon okosan gazdálkodnak.

— Karácsonyi ajándékozásra évente 20 ezer forintot költünk. Ilyenkor egy nagyobb diák beöltözik Télapónak, a szülők pedig megMajsai Miklósné és Isztin Béláné, egyetértésben

(A szerző felvételei)

tekinthetik a gyerekek műsorát.

— Ezek a sosem mellőzhető anyagiak. De milyen a munkakapcsolat az iskola vezetésével? Beleszólhatnak-e tartalmi kérdésekbe is a szülök?

— Tavaly, mikor nevelési értekezleten a család és az iskola kapcsolatáról volt szó, akkor a szülők képviselői is jelen voltak — mondja az igazgatónő. — Aztán igen keményen beleszóltak a szakos ellátás ügyébe is. Rám kérdeztek, hogy a Balatonba lógattam 'a lábam, vagy a nyarat arra fordítottam, hogy pedagógust keressek ...

Pártbizottsági tagok vagyunk mind a ketten — mondja Majsainé, Évike —, és bizony *gen kemény hangú értekezleten vetettük fel a szakos ellátottságot, ami érthető. Hiszen nem mindegy, milyen felkészültséggel hagyják el gyermekeink a dombegyházi iskolát.

— Az igaz, nagyon őszinték a szülők — szól közbe az igazgatónő.

— Cserébe pedig pontos tájékoztatást kapunk, ami alapja a szülők és az iskola közötti jó kapcsolatnak — mondja a fiatal édesanya. — Ismerjük és megvitatjuk az év elején az iskola munkatervét, s amiben tudunk, segítünk. Például a hátrányos helyzetű gyerekek felderítésében és gondozásában is részt veszünk. Ebben az iskolában sohasem találunk zárt ajtókra.

— A körzetesítéssel ide került majd száz kisdomb- egyházi és magyardombegy- házi iskolás gyerek is. Az ő szüleikkel is jó a kapcsolat?

— Ha probléma van, az iskolabusszal bejön a szülő, elmondja a gondját, de képviselőjük benne van a választmányban is. Nincs itt semmiféle „elszakadás” — tisztázza Isztin Béláné.

— S érdekes módon, ők jobban látogatják a szülői értekezleteket, mint a helybeliek — teszi hozzá az Bzmk elnöke. — Nálunk a szülők tisztelik az iskolát, a pedagógusokat, és segítik az iskola céljait megvalósítani. Ezért támogatjuk az szmk pénzéből például a színház- látogatásokat, vagy a gyermeknapi játszóházat is. Talán az is szerencsénk, hogy Lidikének, az igazgatónőnek három gyereke van, így jól megérti a szülői aggódásokat.

Elmenőben végigballagunk az iskola öreg épületén, amelyhez kétszer is toldották újabb tantermeket. A hozzátoldást hatalmas repedések jelzik. De utalnak arra is, hogy a szűkös lehetőségek mellett az általános iskola szívügye a településnek.

Törés szerencsére csak a falon van. A szülők és az iskola között inkább harmonikus együttműködést tapasztaltunk. Ama természetesen csak a kölcsönös őszinteség és áldozatvállalás révén alakulhatott ki.

B. Sajti Emese

KÉPERNYŐ

Dr. Czeizel kontra „D”-tényező

Már jó előre fellapozgattam a műsort: mit is érdemes megnézni a héten úgy, hogy abból néhány jegyzet is szülessen a következő Képernyőben. Miközben lapozgattam és latolgattam, újból csak megrökönyödve tapasztaltam azt a már szinte klasszikus lehetetlenséget, amit olykor a műsorszerkesztőség produkál. Azokat a megmagyarázhatatlan átfedéseket, mellyel valósággal bukásra kárhoztatják (tömegméretekben) a nemcsak jobb sorsra érdemes, hanem jól felfogottan is fontos műsorokat. Tudom, a példa ereje a leghatásosabb bizonyíték, legyen hát! Szerda, 1987. február 11.: az egyes műsorban 21 óra 25 perckor kezdődött a kitűnő dr. Czeizel Endre műsora „öngyilkosság, az önpusztítás ragálya" címmel. És mi kezdődött öt perccel később a kettesen? Az a bizonyos „D"-tényező, a svájci bűnügyi tévéfilmsoro- zat!... Hogy aztán időben is túlszárnyalva a Czeizel - műsort, el nem engedje nézőjét 22 óra 25 percnél hamarabb. Nem tételezek fel tudatos „ellenpropagandát” dr. Czeizelnek (aki ezt tenné, súlyos vádakat kellene elviselnie), ha pedig nem tudatos a „fű alatti nézőmanipu- lálás”, akkor egyszerűen butaság, oktondiság, hozzá nem értés. Cáfolni akármelyiket is roppant nehéz lenne. És nevetséges.

Különben is: a mellbe vágó Czeizel-előadás (néhány ritkásan, itt-ott közzétett, témába vágó cikk, tanulmány, szóbeli megnyilatkozás) után ideje érkezne a tömegkommunikáció tudatos, következetes, feltáró és terápiát kereső tevékenységét sokszorosára fokozni. Hogy miért, azt azok, akik dr. Czeizelt látták és hallgatták, akik megismerték az általa (természetesen) csak az áttekintés igényével feltárt helyzetet, adatokat, és a lehetséges kibontakozást: nos, a „miért?”-re pontosan tudják a választ.

Álljon itt egyetlen, rémületes tény: miért vagyunk élvonalban az önelpusztításra vállalkozók európai számarányát illetően? Egyszerűen és közérthetően fogalmazva: miért lesz nálunk annyi ember — öngyilkos?

És akkor, amikor a televízió egyes csatornáján dicséretes nyíltsággal, annyi önbecsapó év(tizéd) után végre milliók nézhetnének szembe a valósággal, akkor belép egy bizonyos „D”-tényező, hogy a (jogosan) szórakozni vágyók százezreit, millióit átcsábítsa egy másik világba, ami különben (ebben a filmsorozatban is) egy a tucatból.

Ki érti ezt? Kit dicsérnek meg ezért? Vagy: elmarasztalnak ezért (egyáltalán) valakit?

Máz

Ez a remek kis tévéjáték szintén az elmúlt hét szerdáján kapott főműsoridőt, hál’ istennek. Mert a Máz nemcsak remek szórakozás volt, hanem azt a bizonyos „mázt” is igyekezett levakarni egyes dicsők nimbuszáról, akik lelkűidében még mindig furcsán kavarodnak össze a „becsületes munka és a munka becsülete" című fogalmak. Habár a szerző azt is odaírta alcímnek a Máz alá, hogy „játszódik a képzelet valóságában", rögtön kiderült, hogy a „képzelet” egy az egyben azonos a valósággal, és ez az alcím csupán arra jó, hogy elkenje egy kicsit a dolgokat, már ami a valóságosat. illeti, közben viszont alkalmat adjon a nézőnek a felismerésre: „Jé, hát ez a Haumann (itt Igazgató) éppen olyan, mint X. Y., netán Z!” Ha aztán akad, aki Önmagára is ráismer egyik-másik szereplőben, ha aztán olyan is akad, aki elgondolkozik, miért is akadékoskodik a Garas (itt Fakó Menyhért) azzal, hogy nem hajlandó vállalni olyan beosztást, amihez nem ért: ha netán ezt is észrevesszük, akkor a „máz” még gyorsabban pattog.

Tény, hogy Juhász István tévéjátéka (rendezte Mi- hályfy Sándor) képről képre szinte a revelácio erejével hatott, hogy a felszisszenő nyíltság után azon is megdöbbenjünk, hogy nincs ebben semmi új, semmi felfedezés, semmi újság, hát nem így van széltében-hosszában széles e hazában?

Aztán helyreáll bennünk a rend, hogy nem éppen széltében-hosszában, csak esetleg széltében és sok helyen, de nem mindenütt, és nem pontosan így: a „máz” ezúttal mégis lepattogzik, és elgondolkozhatunk azon is, mi van alatta? Van-e alatta egyáltalán valami, amin elgondolkozhatunk?

De ez már túl bonyolult így. Maradjon a lényeg: „a becsületes munka és a munka becsülete”. Alapja annak, amiért érdemes. Például: élni. „Máz” nélkül.

Sass Ervin

Újból a törökök — sok képpel

Hegyi Klára—Zimányi Vera: flz oszmán birodalom Európában

Mostanság Buda felszabadítása s a török kiűzése évfordulója okán sokat beszélünk, olvasunk a hajdani oszmán birodalomról. Könyvekben, filmekben, képekben elevenednek meg a számunkra győzelmet hozó, a török uralomnak véget vető csaták.

De egyre többet hallunk arról !is, hogy a török nemcsak hódított, nemcsak pusztított Európában. Másfél évszázados uralma alatt jelentős műveket hozott létre — építészetben (fürdők, mecsetek), irodalomban, a tudományokban, a művészetekben.

Nyilván ez az emlékezés

adta az apropóját a Corvina Riadónál megjelent Az oszmán birodalom Európában című munkának, amelynek szerzői. Hegyi Klára és Zimányi Vera érdekfeszítően és sok szép reprodukcióval mutatják be az oszmánok múltját, történelmét, hódításait és bukását.

Megtudjuk, hogy az oszmán krónikák szerint mindössze négyszáz családból álló törzsük oguz—török eredetű volt, s a mongoloktól üldözve jutottak a XII. században Turkesztán sztyeppéiről Kis- Ázsiába. A szeldzsuk szultán telepítette őket birodalma peremére, Burszától délkeletre, a meggyengült Bizánc

szomszédságába — s ez kiváló lehetőséget nyújtott a terjeszkedésre.

„Az új jövevények — írják a szerzők — élnek a lehetőséggel; a majdani dinasztiának és birodalomnak nevet adó Oszmán (1299— 1326) vezetésével sorra foglalták el a határ menti kisebb bizánci településeket. Egy évtizedes zaklatás után, 1326-ban megadja magát az első jelentős város, Bursza, az államalapító fia, Orbán (1326—1362) itt rendezi be az új állam első székvárosát.”

És ezután már csak újabb területi hódítások, s az államszervezetben a nagyhatalom megalapozása következnek. 1361-ben kezükbe kerül Drinápoly, amely Edirne néven újabb fővárosuk lesz. S innen és a környező területekről indulnak pusztító hadjáratokra, nyugat felé. Sorra török kézre kerülnek a balkáni államok, Bulgária, Szerbia (rigómezei csata, 1389), majd tovább terjeszkednek Görögország, Havasalföld, Moldva felé, s Magyarország is elesik. De még mindig nincs vége a hódításoknak: 1529-ben Bécset ostromolják, miközben a Földközi-tengeren Is dúl a háború Velencével. El is hódították a törökök Lepantot, az Égei- tengeri szigetvilágot, s eljutnak Algírba, Tuniszba, Egyiptomba. S rettegésben tartották Dél-Itáliát, Szicília és Korzika part menti településéit.

Ám a törököket is elérte a világhódítók végzete, birodalmuk hanyatlása, területvesztése.

Azonban e fél évezredet átfogó történelem mögött megannyi kultúrtörténeti, művészeti emlék sorakozik. A könyvben megismerkedhetünk az oszmán állam- szervezet kialakulásával és intézményeivel, a hadsereg

felépítésével, vallásukkal, gazdálkodásukkal, viseletűkkel, hétköznapjaikkal és ünnepeikkel. A pazar képanyagot a londoni British Múzeum, az osztrák és a párizsi nemzeti könyvtár, a Louvre, a velencei nemzeti könyvtár, a Correr Múzeum, a Topkapi Seray Múzeum, az isztambuli egyetemi könyvtár és számos magyar múzeum és könyvtár anyagából válogatták. Köztük gyönyörű korabeli térképek, csatajelenetek, városképek, míniatúrák találhatók, s különlegesek a viseletábrázolások, a szőnyegek, a sátorbelsők, kincstárak féltett remekei, karámiák, fürdők, mécsetek, dzsámik rajzai, fotói.

S. E.

Gyula vára és környéke a török időkben-íJLi