Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. január 3., szombat

o

Idétlenül, tátott szájjal sírt.

— Nyugodj meg!

Varkocsba font hosszú, fekete haja szétbomlott a párnán. Eszeveszett szemmel nézett a semmibe.

— Miért, miért? — hajtogatta.

A férje tudta a választ. Előre megjósolta, ez lesz a vége. Most mégis fejére húzta a takarót és visszafojtott lélegzettel hallgatott. Mintha sohase átkozta volna az apósát! A csökönyösségét, ahogy a földjéhez ragaszkodott. Nem szemtől szemben, csak odahaza a felesége előtt. Ám hogy szavai beteljesültek, megdöbbent egészen a csontja velejéig. Később, úgy éjfél körül, mivel idegeit szaggatta, hogy az asszony felzokog álmában, cselekvésre szánta el magát. Lesiklott az ágyról. Magára kapkodta a ruhát.

Hideglelős őszi éjszaka volt. Tejfeles ködök úsztak a tanyák körül. A hold korongja az égbolt alján vö- röslött. Talpa alatt dérütötte fűcsomók ropogtak. Letért az útról, nekivágott a szántásnak. Addig ment így vaktában, míg a hold tányérja el nem halványodott. A sötétség hirtelen borult rá a világra, de akkor már kiért az országúira. A messzeségben élesen kirajzolódtak a város sziporkázó fényei. Egy pillanatra megtorpant. A város!... A talmi csillogás alatt, a bűn kénköves bűzében sárga szemű kígyók tekeregnek a hivatalok perzsaszőnyegein ... „Ha majd kezünkbe vesszük a hatalmat, a kígyókat eltapossuk. A hivatalok a népet fogják szolgálni . . .”

Ebben a sűrűsödő /éjszakában érinthető közelségben látta maga előtt a bátyját és hallotta az indulattól áthe- vült hangját. Akkoriban ezeket a szavakat egy kockás füzetbe jegyezte fel. Mi lett belőlük, a világot megváltó ígéretből ? Kalapját szemére húzta és eltökélt léptekkel indult a város Irányába. Tegnap, világos nappal letartóztatták az apósát. Bezzeg, ha szétosztja a földjét... de nem és nem.. . az övé, megdolgozott érte. Balló Péter tudta, ez lesz a vége. Most mégis ökölbe szorult a keze.

Ütközben azon gondolkozott, mit mondjon a bátyjának. Minél erősebben törte a fejét, annál nagyobb bizonytalanság lett úrrá rajta. Nem is édes bátyja. Anyjának első házasságából született. Semmi bizonyosat nem tud erről a házasságról, csak apja rettenetes haragja üvölt a fülébe, amikor részegen ráripakodott anyjára: „Te semmit se hoztál ebbe a tanyába, csak egy zabigyereket.” A szérűskertben játszottak és István elhűlt a rémülettől. Nem volt ijedős gyerek, a mostohaapjától azonban félt. Ö mindig a pártját fogta. Akkor is sírt, amikor édesanyjuk halála után István nagybátyja, egv hórihorgas iparos ember a bátyját magával vitte a városba. Csak a gyermekkor szálai kötik össze őket. Távoli, riasztó emlékek. Ki tudja, milyen szálak.

A város még alszik. Csizmás lépteit visszhangozza az utca. Erre lakik a bátyja. Egy kisajátított kertes villában. Valami osztályellenségé lehetett. Errefelé csupa burzsuj lakott. Ismeri ezt az utcát, ide hordta a tejet. Azóta is többször járt erre, és olyankor mindig becsengetett a bátyjához, de soha senki se nyitott ajtót. És most? Valaki fel, s alá sétál a kapu előtt. Most megáll, most egy bokor mögé húzódik. Ö is megáll. Éppen a legrosszabb helyen. Feje fölött a villanykörte szórja rá a fényt.

A kertek felől is bemehet. Nem fordulhat vissza dolga- végezetlenül. Átmászik a kerítésen. Mert az a valaki nem hiába áll ott a kapu előtt. Ha törik, ha szakad, beszélni fog a bátyjával. Ö is segített egyszer rajta. Vakmerőén, habozás nélkül, az életét kockáztatta. Ügy oson a fák között, hogy az a valaki észre ne vegye. Kopog, hallgatózik, ismét kopog. Kinyílik az ablak.

— Ki az?

Sötét van. Senkit se lát, csak a hang után következtet. Nem a bátyja. Egy nő. Talán a felesége.

— Mit akar ilyenkor?

Botladozó nyelvvel, hadarja. Semmit se akar, csak szót váltani a bátyjával.

— Menjen be reggel a pártbizottságra!

Nem tágít. Bentről sustorgás hallatszik. Léptek koppannak. Ajtó nyílik. Fény zúdul a szemébe. Egy magas, sápadt arcú férfi áll előtte, fekete házi köpenyben. Ez lenne a bátyja?

— Mi az, nem ismersz meg?

A hang egy pillanatra megriasztja. Erős, határozott, férfias hang. Ez az 6 hangja. S a mozdulat is, ahogy magához öleli.

— Baj van, öcsém?

— Baj.

— Csak akkor látogatsz meg, hogyha baj van, mi?

Akaratlanul felcsattan.

— Te is csak akkor jöttél ki a tanyára, amikor bajban voltál.

Tágas szoba. Óvatosan lépked a szőnyegen. Középen asztalka öblös fotelekkel. Leül az egyikre, de csak a szélire. Lehorgasztott fejTóth György:

Újévi hóesésben

hívő vagyok, hiszek a szerelemben”

a hit előtt

ismét

térdre ereszkedett az életem

KARÁCSONY van

az istenek imára gyűlnek s nézik felemelt kezemet

mely

megremeg

míg*

magyarázom hogy nekem a szerelem

az igazi

szertartás benne gyóntatom megfáradt ezer évemet

s míg magyarázom

hogy

láttam szerelmet áhító nők

szemében a vágyat láttam imádkozok tekintetében az áhítatot

az újévi hóesésben *

hazaérek

TŐLED

SerédiJános:

Sikoltás

jel gyűrögeti kalapja karimáját.

— Az igaz — nevet a bátyja. — Csak akkor keressük egymást, ha bajban vagyunk. Ilyen a mi fajtánk.

A nevetés a szívéig hatol. Hancúrozó, kacarászó gyermekkorát idézi. S ahogy figyeli észrevétlen pillantásokkal, felismeri a kövérkés, puha arcban a régi vonásokat. Ettől aztán megoldódik a nyelve.

— Mikor apánk meghalt, küldtem egy levelet.

A másik, ott az asztal túlsó végén, egy pillanatra elréved a szoba sarkába.

— Nekem mostohaapám volt — megnevezhetetlen keserűséggel cseng a hangja.

— No igen — bólogat-^al- ló Péter, s úgy véli, kár volt a levelet felemlíteni, ám nem szívhatja vissza a szavakat. — Csúnyán viselkedett veled is, meg anyánkkal is, de aztán, hogy egyedül maradtunk a tanyán, magábaszállt. Mikor eladtuk a tehenet, azt mondta, ebből a pénzből Istvánnak is küldünk fel Pestre, pedig odahaza is kellett.

— Jól jött az a pénz — válaszolja hirtelen támadt őszinteséggel. — Köszönöm, hogy küldtetek. Tanoncko- romban sokszor korgott a gyomrom.

•— Meg aztán büszke is volt rád — érvel tovább Balló Péter. — Mikor olvastuk a nevedet az újságban ... hidd el, hogy büszke volt rá.

Még folytatná, de kinyílik az ajtó. Egy szőke asszony lép be, kezében a tálcával, melyen virágdíszes csuprokban kávé gőzölög. Ráismer a hangjára. Ö volt az, aki kiszólt az ablakon.

— Szóval, maga István öcs- cse? — néz kutatva, fürkészve, leplezetlen kíváncsisággal, egyenesen Balló Péter arcába. — Le se tagadhatná, hasonlít a férjemre.

Beszélgetnek egy sort apró-cseprő dolgokról. Mikor aztán kimegy, ők is egymásra pillantanak, mintha szótlanságukban arra keresnének választ, miben is hasonlítanak.

— Mi újság a tanyákon? — törj meg a csendet a bátyja.

— Mit akarsz tudni?

— A valóságot.

— Semmi jót nem mondhatok. Az emberek félnek, hogy bezavarják őket a szövetkezetbe. A fiatalok inkább otthagyják a földet, és elmennek a városba dolgozni, mert ott biztos a kereset. Lassan csak az öregek maradnak.

— Szervezd meg te a szövetkezetei! Téged ismernek, adnak a szavadra. Neked kellene példával elöl járnod!

— Még hogy nekem?

— Igen.

— Én voltam a földosztóbizottság elnöke. Én mondtam, hogy osszuk fel a földeket, most pedig váltsak köpenyt?

— A jövő a szövetkezés útja.

— A jövő, mindig csak a jövő. Tegnap elhurcolták az apósomat.

— Kisebb-nagyobb atrocitások, esetleges túlkapások

együttjárnak a forradalmi

átalakulással. Nincs lényeges jelentőségük. A cél a fontos.

— István, te nem beszélsz velem őszintén. Amíg más nyüszít a kelepcében, addig könnyű eméleteket farics- kálni. De mit szólsz majd akkor, ha ne adj Isten a te kezed kerül a varsába? Tudod ki az én apósom? Han- kó Pál.

— No hát, ez nem kis dolog. És hozzád adta a lányát? — próbálja jó kedvre deríteni az öccsét.

— Nem erről van szó.

— Balló, az árendás fia és a módos gazda lánya. Ezen nem gondolkoztál?

— Éppen az, hogy gondolkoztam. Ha felosztja a földjét a gyermekei között, akkor most nem kulák, hanem szegényparaszt. Csakhogy köti az ebet a karóhoz.

— Aki köti az ebet a karóhoz, az megérdemli a sorsát.

— Ügy, megérdemli a sorsát! Ezt arra az emberre mondod, aki megmentette az életedet?! Emlékszel negyvennégy nyarára, amikor egy éjszaka megzörgetted a kaput? Egy pesti elvtárssal lopakodtál az éjszakában, mert a csendőrök és a nyilasok halálra kerestek. Mostohaapáddal a Hankó-tanyára kísértünk. És az öreg szó nélkül segített. Másnap a csendőrök felforgatták a tanyákat, mindenhol kerestek, csak az öreg Hankónál nem, mert fel se tételezték róla, hogy kommunistákat rejteget. Pedig ha rájönnek, nem kímélték volna, de engemet sem, a mostohaapádat sem. A kocsma falán ott volt a statáriális hirdetmény, hogy aki segít a két kommunistának rejtőzködni, az felkoncoltaiig

Balló Péter hátradől a fotelben. Tekintete rátapad a bátyja arcára. Várja a válaszát. Ám azon az arcon most elmélyülnek a barázdák.

— Sohase tudtam, hogy kinek a tanyájában bujkáltam.

— Most már tudod!

A hangja éles, mint a kés. Balló István felkapja a fejét, de nem néz az öccsére. Belenyúl házi köntösének a zsebébe. Cigarettát vesz elő, és a cigaretta remeg a kezében.

— A szövetkezeteket meg kell alakítani,« de ezekre az atrocitásokra, ezekre a túlkapásokra semmi szükségünk.

— Végre levetted az álarcodat — mondja kíméletlenül az öccse.

— A túlkapásokkal sohase értettem egyet.

— Akkor miért engeded, hogy csinálják?

Mélyen a tüdejébe szívja a füstöt.

— Kérdezni könnyű.

— Igen, ez így van — bólint engedékenyen az öccse, de aztán megint felemeli a hangját. — A választ azonban neked kell megadni. Kezedben a hatalom. Te vagy az első titkár. Az történik ebben a megyében, amit te akarsz.

— Vannak, akik túllihegik a dolgokat.

Furcsa válasz. Gyanút ébreszt. Balló Péter összeszűkült szemmel néz a bátyjára.

— Hiszen te félsz! — suttogja.

— Én? — döbben meg a másik, mint akit tetten értek.

— Valamikor nagyon magabiztos voltál. Olyan pontosan tudtad, mit és hogyan kell csinálni, hogy felnéztem rád. Csodáltam a bátorságodat, meg a tettrekészségedet. Most pedig, amikor kezedben a hatalom, elbizonytalanodsz. Inkább szemet húnysz a ballépések felett, csak ne kelljen farkasszemet nézned saját elvtársaiddal.

Balló Péter érezte, hogy elhajította a sulykot, meg azt is, hogy mélyre szúrt, oda, ahol a fájdalmas titok lappang. A bátyja felpattant.

— Rajkot felakasztották. Zöld Sándor öngyilkos lett. Kádárt letartóztatták.

A csend, mely szavait követte, összeszorította öccse szívét. Tekintetével a bátyját kereste. István a szoba

sötét sarkában állt, megdöbbenve, megkövülve a saját hangjától.

— Most ezzel menjek haza — szólalt meg nagykésőn. — A feleségem állapotos. Amióta elvitték az apját, folyton sír. A végén elvetél. Lesz egy halva született fiam.

Ott a sarokban az a másik meg se mozdult. Balló Péter amit mondott, azt csendesen mondta. Alig hallhatóan. Ahhoz pedig nem volt ereje, hogy megismételje. Fejére tette a kalapját és az ajtó felé indult. Keze a kilincsen volt, amikor meghallotta bátyja hangját.

— Nyugtasd meg a feleségedet, az apja még ma otthon lesz.

A bátyja még mindig ott állt a szoba sötét sarkában. Akkor se mozdult el onnan, amikor kilépett az ajtón. Előtte még tétovázott, még meg is fordult, hogy odamegy hozzá, hogy átöleli, vagy csak egyszerűen kezet nyújt neki, de a lába vitte kifele. Zúgott a feje. összegabalyodtak benne a gondolatok. A ház előtt az a valaki sétált, aki miatt a kerítésen mászott át. Egyenruhát viselt, és tetőtől talpig végigmérte. Ügyet sem vetett rá, noha majdnem belebotlott. A feleségére próbált gondolni. Arra, hogy elintézte az apja ügyét. Az öröm azonban sehogy se akart megfoganni benne. Lelke mélyén nyugtalanság kavargott. A bátyját látta maga előtt, ahogy ott áll a szoba sarkában, megdöbbenve saját hangjától. S a nyugtalansága valami homályos sejtéssé alakult át, hogy ott, a hatalom csúcsán, nem mennek rendben a dolgok. Ahogy távolodott, ahogy szaporázta lépteit az üresen kongó utcán, úgy kezdett kikerekedni, meggyökeresedni benne,

hogy őt félti egy baljóslatú, kiismerhetetlen valamitől, amit képtelen megfogalmazni magában.

Mire kiért a városból, keleten már derengett az ég alja. Úgy ment, akár egy vakló. Nem vette észre az égre szökellő vörös fényáradatot, sem azt, hogy már a saját földjét tapossa, hogy ráfordult a dűlőútra, csak arra a szívet tépő, elnyújtott sikoltásra eszmélt magára, mely a tanyájából szállt feléje. Először csak az ösztön mozdult meg benne, de a következő pillanatban már a riadalom veri a taktust, szorítja össze a torkát, szaggatja a mellkasát, és eszeveszett irammal futásnak ered. Betöri a szárazkaput, feltépi a szoba ajtaját. A küszöbön megtorpan. Ziláló tüdővel, szétfeszített karokkal kapasz-. kodik bele az ajtófélfába.

Felesége kínba torzult arccal vajúdott.

Weintrager Adolf: Alkonyaikor