Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

1987. január 10,, szombat o Verrasztó Gábor: Ajtók és falak Azt hiszem, valami belső nyugalom szállt meg. Vagy inkább külső. Vagy a kettő közti. Nem tudom. „"Nyu­godt vagyok itt egyedül. És szomorú szintén.” Talán ez a legkifejezőbb kifejezés. (Ezt sem én írtam persze, az Ulysses-ben akadtam rá.) De ezt tapinthatóan közel érzem magamhoz. Nem tudom. Lehet, hogy az emberben belül sokkal több minden játszódik le, mint a valóságban. És ez megzavarja a későbbiekben történendőket. Mit is mond­hatnék (sok mindent). Egye­dül maradt a lelkem. Igaz, hogy ilyen nevű testrész nem létezik, nincs bejelölve az „embermetszetbe”, mégis ez az egyik legfontosabb al­katrész. (A semmi, ami minden.) Szóval a lány rám csukta az ajtót, amin a vi­lágba, az életbe láttam, ha úgy tetszik, az oxigént kap­tam onnan. Vagy rám csu- katták vele. (Ez még nem világos, még infravörös táv­csővel sem, de én az utób­bira tippelek, nem a totóra.) Mindig meg kell állapíta­nom, hogy a XX. század nincs (sincs) jó hatással az emberi nemre (általában az élet nincs jó hatással). És ez közel jár Kurt Vonnegut 1982-ben levont konklúzió­jához: „Még ma sem ért véget a Sötét Középkor.” Hát ez van. És ajtók. Csu- kottak. II. Állatira rohan az idő, mindig megrémülök tőle. Hogyne lenne rémisztő, ami végtelen, de nekünk véges, és ezért érzékelni sem tud­juk igazán. És ráadásul ott vannak még az ajtók is (tu­dom, hogy nem helyes éssel mondatot kezdeni.) Meg de- vel sem. (Érdekes módon még a világhírű írók is megfeledkeznek erről a do­logról.) Na — de már me­gint a filozófia határát kez­dem súrolni, és a végén még ideológiailag gyanús személy leszek. Az ajtónál tartottam, és azt akartam mondani, hogy már berozs­dásodott a zár. (Hiába „pró­bálom emléked forró véső­feszítéseit”.) Tudom, a lány felé már nem fog kinyílni. (Ha egyáltalában kinyílik még valamikor is.) De ak­kor most azt kérdezem hal­kan magamtól: ha már nem ő lesz az ajtó mögött, aka­rom-e, hogy ismét kinyíl­jon? Koronát adtam neki (or­szágot nem tudtam), és egyik tenyerébe a szívemet, a másikba a telkemet tet­tem. Vigyázat, ez már majd­nem a You’re My Heart, You’re My Soul plagizálása • volt. Egy kicsit ki vagyok ürülve. Hiányzik belőlem a lelkesedés, pedig mindig lelkesedtem régebben vala­miért. Olyan furcsa ez. Már az sem érdekel, hogy ho­gyan szakítok el egy papírt. Most azt képzelem, hogy egyenes a vége a papírnak. III. — Mondd, te nem szoktál így lenni? Ugye, te is érzed, hogy néha túl nagyok a. fa­lak!????! — Mindenhol el­érhető távolságban falak. (Most az nem érdekes, hogy milyen falak: falak.) Néhol megszakad a folytonosság egy-egy ajtó, vagy ablak kedvéért. De határoz az va­lamit? Semmit (vagy vala­mit). „Omladozó kőfalamat rágják, hogy rám dőljön, és kedvesen mosolyogjak alóla rájuk." Az. biztos, hogy a falak képesek a hirtelen nö­vekedésre (Saját szemem­mel láttam.) És egyszer be­nőhetik az ablakokat, és az összes ajtókat is. És akkor nem maradt más megoldás, mint lenyomni a végső ajtó kilincsét, ahogyan azt a szépségkirálynő is tette (sajnos)^ Mindenkinek van valami problémája, amitől az élete függ. Most Dire Straits-et hall­gatok, állatira élvezem. Azt hiszem, ez egy csodálatos zene. IV. Itt az utcán nem szokás hangoskodni, dohányozni, és egyéb törvénybe ütközőt cselekedni. Csak szépen, a legmodernebb külsővel meg­jelenni, és csöndben, nyu­godtan, méltóságteljesen vé­gigmászni az utcán. Ez van az osztrákok részéről. Sze­rencsére, a turisták ezt más­képp gondolják. Utcán éne­kelnek pénzért, ami gyakran szuper jó, és hangulatos, szemetelnek, hangoskodnak, nevetnek, csupa emberi cse­lekedetet végeznek. Tulaj­donképpen tetszik, de Pest sokkal szebb. Akkor (értsd: nyitott ajtó — a lánnyal) még az is megtörtént, hogy Bécsig ter­jedt a látásom — itthonról. Vele láttam én is (És az ő szeme nagyon szép.) „Sma­ragdokkal kirakott lángszó­róval támadtak rám, de nem, csak a szemed volt.” Ne keressék a világirodalom gyöngyszemeiben a fenti idézetet. Megmondom: el­követője — magam va­gyok. (Ismétlés állandóan: magam vagyok.) Sötétben, csendben, fájdalomban. „Én csak ülök itt, madárjósok botor botjával, kölcsönszan- dáljaimban, verőfényben hullaszín habok nyalnak, senki se lát, violaéjben ván­dorolva, égi állatkörök csil­laguralma alatt.” És fulla­dozom. De vajon kit érde­kel (És+De). Tényleg, tulajdonképpen nem is tudom, te miket gondolsz. Min gondolkozol általában, és mik a prob­lémáid. Tényleg nem tudom, de érdekel. — Már csak egy szó hiányzik innen: akkor (lásd: mint fent). V. Egyébként most itthon ücsörgők, betegségben. Tor­kom fáj, meg a szemem, és az is megeshet, hogy lázas vagyok. Érdekes dolog, hogy időközönként hirtelen fel­megy, vagy inkább rohan a láz. Majd vissza. Néha az okát is tudom, és olyankor úgy érzem magam, mint a pörzsölés alatt álló (fekvő) disznó. (De csak a melegér­zetig!) Mikor tudom, hogy a valóság ajtaján már nem kapok a kislánytól levelet. Levelet sem. — És mit tojt a kará­csonyfa? — Szerintem a bélyeg­gyűjtés klassz dolog lehet. Én sajnos, nem tudok ilyen hobbiknak hódolni (hú, ez szép kifejezés volt). — Húsvéti tojás (ha nem ismerted volna fel). — Jaj, vége a tojásnak. De mint mindennek, ennek is több (spec. 2) oldala van. (Sajnos, túl kicsire sikere­dett a tojás) — mentség: ? (mert én költöttem ki). Tudom, még évekig várni fogom a levelét, ha addig rám nem dőlnek a falak. Mint ahogy évek óta várok egy csókra (legutóbb az övére). Előregyártott pane­lekből sem lehet gyorsabban falat növeszteni ennél a szónál: hiába. Most éppen este 10. Most írtam meg még ezen kívül 4 db — azaz négy darab — levelet. Na ez nem azt je­lenti, hogy nagyüzemi, és hogy sablon, meg ilyesmi. VI. Az a helyzet, hogy telje­sen mélyben vagyok. Már­mint agyilag és lelkileg. Eb­ből kifolyólag testileg is. Más megfogalmazásban (hogy halmozzuk az élveze­teket) : paff vagyok, mint a bűvös sárkány — csak még nem zöld. Stabil elemekkel vagyok körülvéve. Úgymint: ajtók és falak, plusz az űr. Azt hiszem, egy kiégett csilla­gon sem érezném magam rosszabbul. (Sőt, lehet, hogy még jobban, ha idegen lé­nyekkel is összeakadnék.) — Én nem szerettem vol­na, hogy így alakuljon. Ha én vagyok ebben a hibás, ne haragudj. Nem akartam neked szomorúságot okozni. — Vagy mondjuk, elköltöz­hetnék a Marsra, és a Mars­lakóknak előadást tarthat­nék a bélyeggyűjtés rejtel­meiről. (Szuper, mi?) Na­gyon érdekelné őket. De megmutathatnám a lány fényképét is nekik. Biztosan beleszeretnének — re­ménytelenül !!! Az összes Mars-lakó. (Na ez nem kár­öröm, csak ők már úgyis zöldek.) Mintha megszürkült és elközömbösült volna min­den, amihez közöm van. És nem érzem, hogy vár valami új. Valami jobb. VII. Láthatod, mennyire igye­keztem gyors választ kül­deni, és éreztetni veled a szünet kerge, szabadságát. Lehet, hogy ez a boldogság. Talán ez volt a boldogsá­gom (a talánt elhagyhatjuk, biztos vagyok benne). Az ötven százalékos szerelem ellenére. (Majdnem két évig érezhettem, milyen a lelki biztonság, mert faldöntő (falnövésgátló) levelekkel rendelkeztem. Igaz, meg­maradnak, de keltezésük egyre régebbi lesz. És per­sze, még valami itt maradt: „egy bőrönd, benne az el nem múló szerelemmel.” (És ezt a bőröndöt nem lophat­ja el tőlem senki.) — Szerintem hetente egy vers az rengeteg. Számold csak ki, hogy akkor évente hány verset is írsz! Egyéb­ként is, szerintem nem a mennyiség számít elsősor­ban, hanem a minőség. Ne­kem tetszettek a versek, amiket ‘küldtél. — A sebes­ség most lecsökkent, de az intenzitás változatlannak tűnik (nincs egyenes arány). Érvényességi terület: szere­lem, irodalmi tevékenység. „Ki figyel itt engem?” A vakok. (De lehet, hogy ők sem.) Tegnap láttam a Cabaret című filmet, nagyon. Szóval mondhatom, nagyon-nagyon. Tegnapelőtt pedig az Idő van-t láttam, a Gothár Pá­ter-filmet. Hát, az is na­gyon volt. Vili. Néha nagyon közel érzem magamhoz a halált. Olyan­kor megrémülök, mert olyan a gondolatmenetem róla, mint amikor az ember min­dig újabb és újabb ajtókat nyit ki (hatalmas ajtók), de mindig csak újabb ajtót ta­lál, és ennek sosincs vége. És itt rémülök meg, annál a szónál, hogy soha, és hogy mindig. Ezek olyan könyör­telen szavak. Azt még vala­hogy el tudom viselni, hogy utánunk végtelen idő kö­vetkezik, de hogy előttünk is végtelen az ür, azt már nem bírom elviselni. Hogy mi csak egy semmik va­gyunk, egy piciny töredék, aminek nem szabad hiá­nyoznia a láncból, de pont csak annyi piciny idő és tér a miénk, amennyi. És ebben az amennyiben, is ajtók és falak labirintusa, de ez még nem volna baj, ha nem vol­na zárva némelyik ajtó, és a lány felé is nyitható len­ne. (Nincs valakinek álkul­csa? Jelentkezéseket „Kulcs” jeligére a kiadóba.) De nem. És „Szólt a Holló: soha­sem.” Lelke, hangja, emlé­ke, szépsége bennem vándo­rol. Leveleit kezemben szo­rongatom. Ülök az ajtóval szemben. (Mellettem két bő­rönd, az egyikben a szere­lem.) És várok. A zár nem csikordul. Talán már soha­sem. Szénási Mihály: Erdő patakkal Szúdy Géza: Tranzienciák Érdemes-e mérlegelni bármit is? Ügy tűnik, a józanság csapdákat rejteget, nem kisebbeket a teljes spontaneitásnál. Ez utóbbi legalább feloldja görcseidet, és teljesítményeid meredekebben, mintegy az izomzat élvezetes laza lendületével törhetnek valódi vagy vélt csúcsaik felé, ami egyébként lélektanilag egyre megy. Vagyis érzed, hogy élsz, felfokozottan, a humánum kitágul benned, és ez a legtöbb, amivel múló időd ajándékát veszed. Az úgynevezett objektivációk, a művek, ilyenek vagy olyanok, veled együtt átmeneti jelenségek csupán. Még a Goethe-méretűek is, hiszen sznobéria, vagy be célzó fegyelmezett ráállás nélkül ma már többnyire alig élvezhetők. De az élet e lendülete („élan vitai’’?) bensöleg felmagasít, s elhiteti, hogy egyetlen voltál a legmagasabb [nemben. Felszikrázó csillag, ha hulló is, ki egyszer végigszáguldott az égen, és bevilágította a lenti világot, hogy teljesebbé tegye a sötétséget is, amely utána elkövetkezik. Szénási Mihály: Felhős őszi erdő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom