Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-15 / 12. szám
1987. január 15., csütörtök Ötletes emberek Gyorsevő kanál, lakóbusz és amire egy élet elég... A „csodabusz” kívülről... Engedjék meg, hogy bemutassam egy barátomat: Prekop János tanár és ezermester. A kötelező elfogulatlanság kontroli-lámpáját működésben tartva, vázlato- lom a portrét róla. akit több szempontból is figyelemreméltó, érdekes embernek tartok. Mint pedagógus, a jókedv és a tárggyal való azonosság. mint alkotó, az ötlet, újítás kényszerei, a nyughatatlan energiák jellemzik személyét. Néhány éve Zánkán egy népművészeti táborban ismertem meg, amint a gölöncsérkedés mesterségére tanította az ifjabbakat. Csabáh, mint folyton siető emberek, csak nagynéha futunk össze az utcán, de beszélgetéseink mintha az előző napit folytatnák. Prekop János — három gyermek ifjú apja; ismert és népszerű pedagógus; több országos pályázat és művészeti díj nyertese. Számos szakma és mívesség értője és mestere; álmodozó és magánkonstruktőr. Egy szabadalom számba menő kreáció, a nemrég elkészült lakóbusza ürügyén látogattam meg nemrég, egy este „búvóhelyén”, a Békéscsabai 9. Számú Általános Iskola szakköri fazekasműhelyében. Kívül régi, csővázas iskolapadból házilag átalakított fazekasállvány, bent tárgyak, a szakköri „mestermunkák”. Egy felirat: „Érezd jól magad !”... Azt hiszem, erre, itt másokat se nagyon kell biztatni. Vendégszerető tea, majd az első „éles” kérdés: — Mit tanultál iskolában, és mit magadtól? — összesen 19 évig tanultam. Van esztergályos-, kazánfűtő-, műszerész-, közlekedésgépész-, hivatásos gép- járművezetői szakmám, idegenvezetői végzettségem és egy földrajz—rajz szakos tanári diplomám. Amit eddig csináltam, arra az élet kény... és belülről, létrehozójával szeri tett; feltette a kérdést, és nekem válaszolni kellett. Egyszerűen anyagi okokból magamnak kellett mindent megtanulnom, megcsinálnom. — Mire elég „egy nap"? — Sok mindenről, de mindenre sosem. Először a legfontosabbra, a tanításra, azután a szakköri munkára, a diákok pályázati munkáinak gondozására. Sok érdekes és izgalmas munkát készítenek a srácaim a Terveznünk tárgyakat című pályázatra. A gyorsevő kanáltól a szerkesztődobozig mulatságosan naiv ötletek, de egészen eredeti találmányaik is vannak. Ami az időmből marad naponta, az a családé, természetesen ez sem elegendő. — Mire elég „egy élet”? Mit tudsz megvalósítani abból , amire képesnek érzed magad? — Az a baj, hogy sok az üresjárat! Egyébként az élet sok mindenre elégnek látszik. Mindenesetre le kellene faragni a sokféle feladatból. Még nem is mondtam, milyen erősen foglalkoztat mostanában a környezetvédelem. Készülök is egy pályázatra egy írással ebben a tárgyban. A lakóbuszt pedig olyan „hátsó gondolattal’ ’tervezgetem, hogy hátha valakinek megtetszik, esetleg alkalmas lehetne egy világjáró, vagy kutató célú konstrukciónak. Persze, jelenleg a fazekasmesterségemmel kapcsolatban használom elsősorban. A „mozgó műhely” lehetővé teszi, nogy az országban másfelé is terjeszthessem a kerámiakultúrát. A sok feladatos munka gyötri az embert, s igazából nem is lehet elmélyedni egy-egy dologban. Ott, a nyakadon a gazdasági, a megélhetési kényszer. Ugyanakkor úgy vagyok vele, hogy minden új gondolat, megoldás, valami feladat megoldása közben szokott megszületni. Tehát, ebben a feladatkényszerben is van valami előrevivő. — Műved egy valóságos csodabusz. Az ötletesség, a helykihasználás és a gazdaságosság remeke. Mennyi idő alatt és mennyiből építetted meg? — A tervek elkészítése után körülbelül egy éve fogtam hozzá, és apránként, teljesen magam hoztam ki, körülbelül egy Trabant árából. Nyilván, sokat ér benne az a munka, amit magam végeztem. — Mit tud ez a „meseautóbusz”? — Ez egy lakóautó, amely alkalmas hat személy szállítására. Hálóhelyül szolgálhat egy családnak, és berendezéseivel egy hosszabb utazást is ellát. Van benne gáztűzhely, egybeépítve egy hűtő- szekrénnyel. Az ülések széthajthatok, ággyá alakíthatók. Van benne ruhásszekrény és mini konyhaszekrény, víztartály mosogatáshoz és tisztálkodáshoz. Alul — környezet- védelmi okok miatt — szennyvíztartály. Felül két napfénytető — tévéképernyő előtétiéből kialakítva. Egy összecsukható étkezőasztal, pótülés és csomagtartópolc tartoznak még a berendezéshez. Az ablakok elfüggö- nyözhetök, és egy kis tévé szolgálja a jó hangulatot. — Visszatérve személyedre: derűs, mindig optimista embernek ismerlek. Miből meríted a derűt? — Az alkotás folyamata, de mondjuk csak így, a bütykölés sok örömmel jár, a kész mű pedig maga a beteljesedés! A gyerekeket pedig nagyon szeretem, úgy az enyémeket, mint a tanítványaimat. Az élet különben teli van derűvel, más kérdés, hogy nem mindenki veszi észre. — Mi hiányzik legjobban az életedből? — Az idő és a pénz... A feltételek megteremtésére annyi elmegy belőlük, amennyivel többet és magasabb színvonalon lehetne produkálni. Nem vagyok elégedetlenkedő, mert tudom, hogy a problémákat magamnak kell megoldani, legalábbis a magamét! — Sok derűt a további munkákhoz! Pleskonics András HANGSZÓRÓ Válogatott rosszkedveim — ezt a címet is .adhatnám az alábbi soroknak. Fázósan, dideregve és egyre riadtabban nézek ki az ablakon, bár szobámban meleg van, a szél se nagyon fúj be. Törékenynek érzem a civilizáció adta kényelmet, kiszolgáltatottnak az életet. Magaménak tudom e hazát, s az egész ország fiának tartom magam, ezért imákat mormoló hívő módjára fohászkodtam egy kis csapadékért. Száraz a föld, szenved a vetés. Puha hótakaró nélkül további gondoknak nézünk elébe. Aztán kiderül, hogy a zimankós napokra se tudunk jól felkészülni. Mintha elfelejtettük volna Babits verseskötetének a címét: Herceg, hátha megjön a tél is... Hó, hó és semmi halihó Rendelet tiltja, hogy vonaton rádióhallgatással zavarjuk útitársainkat. Jó, okos tilalom, ezen a hétfőn mégis fity- tyet vetett rá nagyon sok, vasúti kocsiban rekedt ember. Magam is közéjük tartoztam, igaz, a körülöttem levők szintén kíváncsiak voltak a hírekre. Előzőleg mindnyájan elmeséltük a magunk rémtörténetét kalandos óráinkról. Volt rá idő, hiszen reggel 7.20 helyett délután 1 óra tájban „lódult meg” alattunk a Körös Expressz, hogy a fővárbs- ból Békésbe röpítsen bennünket. Éppen 5 óra volt, mire eljutottunk az Atheneum Nyomdáig, amely csak néhány kilométerre van a Keleti pályaudvartól. Nem részletezem az éjféli óráig tartó zötykölődést, hiszen éppen a rádióból hallhattuk, hogy nálunk sokkal zordabb viszonyok közt is vannak honfitársaink. Elzárt falvak, hófogságba került autók, megfagyott emberek. Csődbe jutott fővárosi tömegközlekedés, amelyről személyes tapasztala'tokat is szereztem, és ismét csak a rádióhírekből hallott ellátási zavarok. Félelmetes, hogy a legelső hófúvásos napon már kenyérért és tejért kell tülekedni. Gondolni is rossz rá, mi lenne egy „modern” lakásban, ha csak egyetlen napra áram vagy gáz nélkül maradna a háztartás? Jó volt hallani hősiesen helytállókról: mentősökről, postásokról, közlekedésiekről, ám az eredményt látva mégis úgy tűnik, mintha nem lennénk elég érettek, edzettek, tapasztaltak, hogy a kemény időket is legyűrjük. Töredék „Havas síkon, nagy iramban át, nyargal a gőzös velem.” Remélem, pontosan idézem Ady szép téli versét: ... én most karácsonyra megyek, régi, vén falusi gyerek, de lelkem hó alatt. A gőzös füstcsóvája helyett immár villamosszikrák kék ívfénye világítja be az éjszakát. Felmelegedett a kocsi, jólesik bevackolódni az egyik sarokba. Ketten maradtunk a fülkében egy fiatalemberrel. Második napja zötykölődik: Szarvasról ment Budapestre, félévi egyetemi vizsgájára, most irány haza. Együtt hallgatjuk a rádiót, éppen a battonyai gyermekfaluról készített, Töredék című beszélgetéssorozatot sugározzák. Fiatal „anya” szól lelkesen az eljövendő hivatásáról. Folyamatos munkaidőben, nyolc gyereknek lesz a nevelője. Lényegében még semmit nem tud majdani életükről, csak annyit, hogy bizonyára nagyon jó lesz. 24 éves és úgy gondolja, legalább tíz évre vállalja ezt a hivatást. „Amikor majd 34 éves lesz, s a gyerekek felnőnek, akkor mi történik a családdal?” — kérdi önmagától útitársam. Ám a rádióriportból hamar kiderül, hogy ennél jóval gyorsabban felszínre kerülő gondok is vannak: bürokrácia, vaskalaposság, áskálódás. Az utolsó beszélgetés idején a lelkes anyuka már nem lelkendező és nem is anyuka: visszavitte kicsinyeit a nevelőotthonba, otthagyta a gyermekfalut. Kár értük, mindnyájukért. Azokért is, akik ilyen „majdnem családokban” próbálják végigküzdeni fiatal éveiket. Uramf ön egy... Jó néhány hétfő estém azért nyúlt a késői órába, mert meg akartam hallgatni Szilágyi János Halló, itt vagyok című műsorát. A közelmúltban például az egyik beszélgető- társa azért nyavalygott, mert addig biztatta a feleségét, legyen hűtlen, amíg az asszonyka szót nem fogadott. S akkor boldogtalan lett, mert felszarvazták. „Uram, ön egy hülye”, szólt Szilágyi János, és a férfi ezt el is ismerte. Aki pedig ilyen őszinte tud lenni az éterhullámokon át, annak a műsorát meghallgatom, ha esik, ha fúj. Most éppen esett is, fújt is. Talán zimankós kedvemnek köszönhető, hogy ezúttal arra a fiatalasszonyra figyeltem leginkább, aki egyedül neveli három gyerekét, közülük kettő súlyos beteg. 5160 forint a család teljes bevétele, most éppen a villany- számlát képtelenek kifizetni, talán áram nélkül maradnak. Nem önkínzás, de talán még a hisztériás télnél is jobban meggyötört a tehetetlen együttérzés. „Valami nagy tüzet kellene rakni, hogy melegedjenek az emberek.” De ez már egy másik költőnk gondolata. íAndódvl fl szabad idő újrafelosztása Életem számtalan orientációs pontja közül az egyik a rádiós Poptarisznya és a tévés Zenebutik. Ha ezek szólnak, jobb, ha én hallgatok. Ezekben az órákban nagyra nőtt csemetéim nem hadra- foghatók. Ilyenkor semmiféle családi programot nem érdemes szervezni, mert csak undok szülő lennék, aki nem érti meg a mai fiatalokat. A slágerlisták is tabu időpontok, persze nemcsak a magyar, valamennyi „menő” adót szemmel és füllel tartják. Ilyenkor nem a mieink, hanem a világszámoké gyermekeink. Elnézem őket. Fülükre fejhallgató tapad, szemük a tévé képernyőjét pásztázza, ölükben tankönyv. Az utóbbi unalmas szürkesége nem tud versenyre kelni az előbbiek technikai apparátusával. Még nem volt rá példa, hogy fölizgulva egy matematikai feladványon, vagy lenyűgözve a biológiai lecke által, kikapcsolták volna a magnót, a tévét. Igazán nem tudom, hogy mindezeknek örüljek, vagy sajnáljam őket, mindenesetre, nem esek kétségbe. Tudom, világjelenségről, s nem az enyéim kóros elváltozásáról van szó. Az amerikai gyereket például így jellemzik pedagógusaik: írás helyett telefonálnak, olvasás helyett televíziót néznek ... Tudósok, politikusok, jövőkutatók már régen megjövendölték az olvasás drámai hanyatlását. Kétségbeesett jelentéseket hallhatunk arról, miként szorítják háttérbe a könyvet az új tájékoztatási eszközök. Én nem „kiszorítósdit” látok ebben, hanem az újak jogos helykövetelését. Lehet, hogy nem nő a könyvtárakba beiratkozott olvasók száma, de nő a megvásárolt könyvek forgalma. Igaz, áruk is, de higy- gyük el: á jó könyv ma is kelendő, a hasznos olvasmányra ma sem sajnáljuk a pénzt, s az időt. Az olvasásra szánt idő természetszerűleg csökken, mert a rádió, a televízió, a film, a videó teret, időt kér, az időnk pedig nem végtelen. Ügy vélem, ma az emberiség szabad idejének újrafelosztását éljük. A „régi szép időkben” valóban olvastak az emberek, társasági életet is éltek, mert volt rá idejük. Régebben nagyon kevesen láttak világot, csak olvastak a távoli szépségekről, miközben milliók a szomszéd faluig sem jutottak el. Hajdan a szerelmi kalandokat többnyire regényes, romantikus történetek olvasásával pótolták. A ma embere teljességre törekedve, ezekből már nem csak olvasni kíván, ezeket megélni akarja. Mint ahogy azzal sem érjük be, ha útikönyvek és filmek elvisznek bennünket a világ legszebb országaiba, tájaira. Mi saját szemünkkel akarjuk látni a Niagara vízesést, a Hawai-szige- teket, a párizsi Notre Dame- ot, érezni akarjuk a tenger szagát, látni a fehér 'éjszakákat. A könyv a mai ember életében már nem az egyetlen információhordozó, csupán egy a sok közül. Ezek a mai srácok a számukra szent klasszikusokra azt mondják: némelyik dög- unalmas. A video-borzongásokat, a szexfilmeket, a poptarisznyákat többre becsülik. Szemüket, fülüket előbb átadják a kalandnak, mint szellemüket, mert még a szellemi kiskorúság időszakában élnek. Ráadásul a zene mindenütt jelenlevő révület. Az andalító, izgató ritmusoktól, dallamoktól akkor sem kell megválniuk, ha fogat mosnak, ha reggeliznek, de még abba a kis helyiségbe is elkíséri őket, ahol a „régi szép időkben” legfeljebb csak olvasni lehetett. A rádió, a tévé beavat a viliig dolgaiba, az olvasás a magány műfaja. A mai fiatalok, mintha félnének a csendtől, az egyedülléttől. Ha hazaérnek, első mozdulatuk, hogy valamilyen gombot megnyomnak: rádióét, magnóét, televízióét. Ha majd megnyílnak az „ég csatornái”, ha majd a műholdakról is műsorokat szórnak, még nagyobb világ részeivé válunk, s még több időt követelnek maguknak az audiovizuális mádiák. Természetszerűleg még kevesebb idő marad az olvasásra. Én mégsem húzom meg a vészharangot. Tudomásul kell vennünk, hogy kevéske szabad időnkért egyre többféle eszköz vetélkedik. De mindegyik rendelkezik valamiféle többlettel, egyedi, csak rá jellemző képességgel, ezért mindegyikre szükségünk van, lesz: rádióra, filmre, tévére, videóra ... Minden ember életében, munkájában másmás jövőbe is csak az tarthat igényt a művelt ember jelzőire, aki a kultúra minden vívmányával él, aki az ismerethordozók mindegyikének birtokba vételére törekszik, de mindezek mellett saját fejét is használja. Zágoni Erzsébet (Fotó: Kovács Erzsébet)
