Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-09 / 289. szám

1986. december 9., kedd

Kimonó és algaostya

A tulajdonos szólt. Le kellett bontani a gyűjteménynek helyet adó füzesgyarmati házat. Most új otthont kapott a kisebbfajta múzeumnak is beillő kiállítási anyag. A japán kultúrából kedves kis ízelítőt adó kollekciót nemrég mutattálí be Szeghalmon, a Sárréti Múzeum Május 1. utcai termeiben.

* * *

Eredeti japán zene fogadja a szép számmal érkezőket a megnyitó napján. A vitrinek szellemes módon, kis stilizált nippon lakóházakat mintáznak. Az ősi népművészet bájos csecsebecséi: apró figurák, mini lakóház- modellek, fából készült teá- zókészlet és porcelánedénykék népesítik be a csinos kis vitrinházikókat. A jellegzetes ősi viseletnek, a kimonó- nak a női és a férfi változatát is megtekinthetjük a falakon, más öltözetekkel együtt. A japán halászat eredeti eszközeiből is kapunk egy kis ízelítőt, másutt pedig a filmélményeinkből ismert, félelmetes, régi harci szerszámokon ámulhatunk. Az egyik terem mennyezetén egy sárkányt mintázó, jókora vászon szélzsákot feszítettek ki, amely Japánban kedvelt játék, főleg a gyermekek körében.

Gyönyörű színes fotók, és egy pompás film idézik fel a látogatóknak Japán mai arcát és kultúráját. Sajnos, ezúttal nem kerülhetett sor a japán teaszertartásra, de a rendkívül figyelmes házigazdák jóvoltából megkóstolhattuk az eredeti zöld teát. Sokunk számára a legkülönlegesebb élmény a kiszárított tengeri algából készült ostya megízlelése volt.

A kiállítást megnyitó beszédében Miklya Jenő, a Sárréti Múzeum igazgatója nagy változatossággal sorolta fel, hogy mit idéz fel ma számunkra Japán nevének említése; a miniatürizált technikai csodáktól egészen addig, hogy a japán emberek is elöl írják a családi nevüket. Ezután átadta a hét éve Tokióban élő ifj. Doma István festőművész üdvözletét, és köszöntötte a gyűjteményt feleségével együtt gondozó idősebb Doma Istvánt.

Különös rangot adott az eseményrek, hogy azon megjelent a Japán Császárság budapesti követségének első titkára Kanji Tsushima úr is, aki a személyes beszélgetéseken készséggel mesélt a japán szokásokról — magyarul. A kiállítás megrendezésében a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum egyik szakembere segítkezett. A kul- túrcsere-kapcsolatok ápolásában alapvetően fontos a Szerepe a Salon de Tokyo elnevezésű intézetnek és igazgatójának, Mr. Atsushi Ozawának. Róla is megemlékezett a kiállítás beköszöntője.

De lássuk végül a történetet! Ifj. Doma István, a most 35 éves festőművész 1979- ben megismerkedett a Ko- dály-módszert tanulni hazánkba érkezett japán brácsaművésszel, Tsutsui Harurnival, majd házasságot is kötöttek. Rövidesen Japánba utaztak, ahol megkezdték a japán néprajz és a történelem tárgyainak a gyűjtését. Ezekből a Népművelési Intézet engedélyével megnyitottak egy gyűjteményt Füzesgyarmaton, a Szábadkai utcában, amelynek a Japánban működő Európa Art Association nevű szervezet a „Japán Múzeum” címet adományozta. A művészházaspár Tokióban telepedett le. A füzesgyarmati kiállítóhelyet 1983-ban lebontották. A Japán Múzeum gyűjteményét 1987. november 20-ig tekinthetik meg azok, akik Szeghalmon járnak, munkanapokon.

Pleskonics András

Japán babák a kiállításról

Kanji Tsushima úr, mint készséges házigazda Fot*: Oái Edit

„Elvámolt” bohózat a lókai Színházban

Maurice Hennequin és Pierre Veber bohózata, az Elvámolt nászéjszaka vérbeli bulvárdarab, amely tálcán hozza a rengeteg szenzációt, izgalmat, helyzetkomikumot, poént, és ezáltal természetesen a sikert is. S valóban, a közönség az egyre nagyobb színpadi rohangáláson, zűrzavaron jól szórakozik. Pedig kapkodhatja a fejét, hiszen folyton történik valami. Egymást érik a hazugságok, a félreértések. miközben szüntelenül röpködnek a szellemes párbeszédek, találó hasonlatok, életbölcsességek, a nagy poénok. Többnyire veszi is a lapot a közönség. Mégis: valahogy minden csattanóból hiányzik valami, valahogy .minden szó, mozdulat leül egy szinten; s ez kevés.

Nem hinném, hogy pz elvárásokkal lenne a baj. Hiszen bohózat, bulvárszínház lévén, senki sem vár komoly tartalmat, mellbevágó, magával ragadó színházi élményt, felejthetetlen estét, különösebb színvonalat, művészi fokot. Vár viszont könnyed, kellemes szórakozást. Vár kimagasló alakításokat, amiket éppen ez a bulvárirodalom ugyancsak tálcán hoz, s amiktől ez a színház nagyszerű lehet. Nagy szerepek, markáns alakítások, kimagasló színészegyéniségek — mindez a bulvárszínház életeleme, vonzereje, sikerének titka.

A közönség, mint említettem már, elég jól szórakozott. Ám ez inkább Maurice Hennequin és Pierre Veber, vagyis a szerzők, és nem az alakítások érdeme! A mű ugyanis — bár újat egyáltalán nem hoz, igen sok helyütt leírt, elmondott, ábrázolt élethelyzetekből, férfi-nő kapcsolatokból, konfliktusokból merít, csak ezeket halmozza, bonyolítja már-már a végtelenségig — remek játékra, szellemes szórakoztatásra ad lehetőséget. Kudarcba fulladó nászéjszaka, kísértetként visszajáró rossz emlékek, erkölcsi és anyagi, családi és társadalmi függőségekről lehulló lepel, fur- fang, csalás — csupa izgalom, és csupa hálás téma. De ettől, csak ettől persze még nem lesz jó az előadás. A szöveg kínálta erőteljes színek, jellemek, helyzetek

mind-mind fakóak, langyosak, életlenek maradtak; a produkció (rendező: Balogh Gábor) összességében mérsékelt, halovány, gyenge.

A szereplők, úgy tűnt, két táborra szakadtak. Az idősebbek — Gálfy László (Dupont, kerületi bíró), Dénes Piroska (a felesége), Gyur- csek Sándor (Couzan, keresztapa) — már, a fiatalabbak — Kovács Edit (Paulette Dupont), Beratin Gábor .Triveline, vő). Farkas Tamás (Baule, tartalékvő) — még nem hozták a színeket, a lendületet, azt a bizonyos pluszt, amit egy bohózat, ha jó, márpedig az Elvámolt nászéjszaka ilyen, magában hordoz. Nos, ez a bizonyos plusz valahogy benne is maradt a híres párizsi bulvárkomédiában; nem robbant, még csak nem is bomlott ki a csabai színpadon...

(—n)

Kovács Edit (Paulette) és Dénes Piroska (Dupontné) az előadás egyik jelenetében

KÉPERNYŐ

Sokféle érzésem volt már a képernyő előtt. Az egyik, amely mindig bennem marad, amikor a készüléket kikapcsolom: egy újra meg újra visszamaradó hiányérzés. Most nem a minőségi éhezésről írnék, amelyben sorstársaimmal együtt szenvedek, vitaminszegény televíziós étrendünk mellett. A napjaink sem olyanok, hogy csupa felkavaró és mennybe emelő élményben röpködjünk. Mi, a televízióhivő tömegek viszont

várjuk a csodát

estéről estére, vállaljuk a „rabszolgasorsot” is, az esti fogságot, csak történne valami, néha! Amire kivételesen lehetne emlékezni napokig vagy akár évekig. Ahogyan az idősebbek idézik fel a harmincas-negyvenes évek filmjeit

No jó, Isaurára emlékezni fognak évek múlva is, de nem azért, mert valami maradandó értéket képviselt volna, hanem a közönség „gyengéire”, az érzelmességre, az egzotikumra és a meseszerűségre építő bestsellerfogásainak köszönhetően.

Bizonyára még annak is feltűnik, aki nem figyeli, hogy hetek óta nincs egy új, magyar, eredeti tévéfilm a műsoron. (Hogy van-e mit „visszasírnom” most, abban sem túl élesek az emlékeim visszfényei, de hogy valami hiányzik, az biztos...) Kapunk viszont

külföldi tévéfilmeket

Többnyire hétköznap, a késői adásidőben „futtatják” ezeket, a kettesen. Volt szerencsém a múlt héten kettőt is kifogni. Egy angol és egy NSZK produkciót láttam. Köznapi problémák, amelyekben fel-felismerünk néhány nálunk, önmagunkban is ismerős momentumot, megfeleléseket. Ez jólesik, de mindjárt kopogtat is a kérdés, hogy miért ezeket az idegen, túlzottan nem is érdekes, gyakran meg egészen jelentéktelen munkákat vásárolgatjuk?

Kétségtelenül érdekes, hogy a magányos angol, kispolgári szemléletű anya mennyire érzéketlen a vele élő kamasz fia rajongására, aki ezen érzelmét egy „jel”-ben, egy tetoválásban nyilvánítja ki.

A szerda esti, a címével már árulkodó NSZK-tévéfilm, a Szikrázó szemek pedig, már kicsit fel is bosszantott. Hogy tudniillik, engem már fárasztanak az olyan esti „szórakozások”, amelyek csak arra ürügyek, hogy egy színész megmutassa különféle arcait, eljátszhassa jutalomjátékát. Nemrég, egy unalmas, sótlan NDK-beli férfiszínész nevét kellett volna ugyanígy megtanulnom, most pedig egy kétségtelenül megejtő és sokféle pillantású NSZK- beli színésznő vonásait memorizálhattam. Semmi többet, mert a történetek meglehetősen bárgyúak; az állatbolond, habókos hölgyről, az örökbefogadott gyermek körüli műszülői tehetetlenkedésről, illetve az újságírónőt mégiscsak elvarázsoló kivénhedt, de nem kiszuperált házasságszédelgőről. Különösen szánalmas volt a második sztori. Az emberi gyarlóságok ironizálása gyermeteggé válik, ha a rendező csupán annyi eszközt talál hozzá, hogy korlátolttá és ütődötté tegyen egy figurát. Gyakori hibája más tévéfilmeknek is, nálunk is, hogy az ironikus-szatirikus ábrázolást összemossák a börleszkszerűvel.

Akkor már inkább a

Béke poraira!

Abban legalább egyértelmű műfaji tisztságban kapjuk az elunhatatlan, bájjal gügye angol humort, a börleszket. A fékomadta öreg hölgy körüli világ teljességgel idegen tőlünk. Mégis, a szélsőségek matematikai egyszerűsítésével és finomításával magunk helyzeteire, kicsinységeinkre ismerhetünk benne.

Hasonlóan felszabadító, felhőtlen szórakozást köszönhetünk a televíziónak a vasárnap esti amerikai filmvígjátékért. Még éppen nem volt poros ez a film. A három szupersztár humorbéli magasiskolája és a leterítően szellemes poénok végig élvezhetővé és tanulságossá tudták tenni húsz év után is az El a kezekkel a feleségemtől című filmet. Az ilyet érdemes elővenni. És ilyenkor a tévénézők is jó érzéssel és a televízió iránti hálával hajtják le a fejüket (kivéve most a „Képernyő” íróját...) vasárnapi álmukra.

Csak azt restellem, hogy a

kommersz iránti igény

bennem is legyőzte a kultúrszomjat, mint gondolom, másokban is. Készültem rá, hogy megnézem a veronai arénában felvett grandiózus, 1981-es Nabucco-előadást. Szerettem volna erről írni, ám az történt, hogy húsz óra után, egyszer átkapcsoltam az 1-esre és Tony Curtis első megszólalásától, és Vima List, valóban csodával szikrázó szempárjától, ottragadtam. Elnézést kérek, de szerintem nemén vagyok a hibás. p. A.

„Szólj! S ki vagy, elmondom”

Ülök a lakótelepi szobámban, hogy beszéd- és magatartáskultúránkról megírjam véleményem, és közben hallgatom a játszótérről beszűrődő esti párbeszéd zaját. Tizenéves fiatalok káromkodásokkal cifrázzák mondanivalójukat esténként, szavuk azokhoz is eljut, akik talán pironkodva hallgatják végig a durvaságok gyűjteményét. Veszekednek, vitatkoznak? Nem, csupán beszélgetnek, ahogy megszokták iskolában, munkahelyen, villamoson, vagy éppen otthon a családban.

„Nyelvében él a nemzet!” Idézzük manapság oly sokszor Széchenyi Istvánt, miközben a trágárság, a nyelvi durvaság, az önkifejezés emberhez méltatlan megnyilvánulásai olykor hétköznapi életünk természetes

tartozékaivá válnak. írásom címében Kölcseyt idéztem, de folytathatnám gondolataival tovább: „...meleg szeretettel függj a hon nyelvén, mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól vál- hatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra kész lenni nehezen fog."

Miért e Kölcseyt meggyalázó magatartás, hogy anyanyelvűnk és viselkedésünk kultúráját lebecsülve csakis csúnya szavakkal tudjuk gondolatainkat megfogalmazni?

Az anyanyelv védelmében számtalan mozgalmat és programot kezdeményeznek nyelvészek, írók, könyvtárosok és pedagógusok. A nyelv helyes használata azonban nem pusztán a nyelvtani szabályok óvását, hanem a

gondolat pontos, világos kifejezésének védelmét jelenti. A beszéd- és érintkezéskultúra jövője nem egy szűk, nyelvészkedéssel foglalkozó szakemberek csoportjának ügye.

Az Újpalotai Árendás-közi Általános Iskolából elindított mozgalom mottója: „Tudok-e úgy beszélni, úgy viselkedni, úgy cselekedni, hogy méltó legyek magam és mások becsülésére? Gazdagabb, szebb, boldogabb általam és velem a világ?" A „Szépen magyarul — szépen emberül" — nap, amelyet minden évben a költészet napja utáni pénteken szerveznek meg az iskola tanulói és tanárai, nem egyszerűen a magyar nyelv ünnepe. hanem az önértékelés, a számvetés, a magatartás jövőjét meghatározó önvizsgálat ideje. Apró, de figyelmeztető eredmények jelzik, az igyekezet nem hiábavaló. A gyerekek máskor is ügyelnek szavukra. Figyelmeztetik — udvariasan — azt a tanárt, aki óráján pontatlanul fogalmaz. És a pedagógus — nincs veszve a tekintély — ezért nem sértődik meg. A gyerekek szép, ritkán használt szavak gyűjtésével egymással versenyeznek, miközben tudják, hogy e vetélkedésért nem jár jutalom. Vagy mégis? Tudniillik a személyiség fejlődése.

Győr és Sátoraljaújhely városa évek óta megrendezi a középiskolások és szakmunkástanulók országos anyanyelvi versenyének döntőjét. Írásban és szótan fogalmazzák meg a vetélkedő diákok: mit jelent számukra az anyanyelv, mit nyújthat számukra a beszédkészség fejlesztése, a kifejezés sokoldalúsága. A versenyt szervező tanárok és a résztvevő fiatalok egyöntetűen

állítják, hogy a felkészülés és a közreműködés egy életre szóló élményt jelent. Az egyik idei versenyt követően egy kíváncsi rádióriporter érdeklődve kérdezte, vajon van-e mérhető eredménye ezeknek a vetélkedéseknek. Látványos nem — volt a válasz —, csupán talán annyi, hogy a versenyben részt vevő fiatalok mielőtt megszólalnak, már tudják, mit és miért nem szabad. És gondolom, ez sem kevés.

A pedagógusok szakszervezete két esztendeje minden nyáron óvónőket, tanítókat, tanárokat hív anyanyelvi táborozásra. A jelenlévők — akik egyúttal szakkörvezetői képesítést is kapnak —, megismerkedhetnek a szép magyar beszédre nevelés módszertanával,, a fogalmazástanítás korszerű lehetőségeivel, a drámajátékok, a diákszínjátszás tartalmi és gyakorlati alkalmazásának pedagógiai programjával. A tábor rendezői nem titkolják, szeretnék, ha a táborozó pedagógusok lakóhelyükön, iskolájukban az anyanyelvi mozgalom élesztőivé válnának.

Néhány héttel ezelőtt a Hazafias Népfront Országos Elnöksége felhívást adott közzé a beszéd- és magatartáskultúra ápolásáért. Időszerűségét két mondatnyi részlet híven tükrözi: „Felhívjuk minden magyar állampolgár figyelmét nyelv- használatunk visszásságaira, viselkedéskultúránk elsilá- nyosodására, gondolatközlésünk elsekélyesedésére... Ezért kérünk minden magyar állampolgárt, hogy mindennapi magatartásában, egymással való érintkezésében ügyeljen arra, hogy beszéde, magatartása, viselkedése emberhez méltó legyen."

Valahogy úgy, ahogy azt az Árendás közi általános iskolában gondolják: Szépen magyarul — szépen embeMarót! István