Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
1986. december 6., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET % Mi a lényeg? Nem a boldogság?! Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal POLITIKA RADIKÁLIS FOLYÓIRAT MEO JELEMK-I.ÉN ÉstS.É.N SZEHKESIT1: DU. BIXQ 1£I>K Kiállítás Budapesten A politikai plakát nagymestere író, történész, filmesztéta, irodalmár. Tanár úr. Nemeskürty Istvánt mindenki tanár úrnak nevezi. Tisztelettel, megbecsüléssel. Lenyűgöző műveltségű férfiú, akiből a tudós' emberekre jellemző szerénység árad. különböző korok kultúrájáról faggatom. — önmagában a tudás csak holt anyag — .mondja Nemeskürty István. — Véleményem szerint művelt ember az, aki a megszerzett tudása birtokában örömmel képes új meg új művészi élmények befogadására. — Gondolom, az öröm szónak nagy jelentősége van? — Igen, és boldog lennék, ha elsősorban erről beszélgetnénk. Napjaink nagy veszedelmének tartom, hogy a művészet, a szépség, az esztétikum is kezd eltudomá- nyosodni. Hovatovább a művészetek is a tudomány egy ágává válnak. Holott az emberi élethez nélkülözhetetlenül hozzátartozik az örömet szerző gondolkodás. Gyönyörködni a szépben. Az az önfeledt öröm, amelyet a zenében oly szépen fejez ki Schiller szövegére Beethoven IX. szimfóniája, eltűnőben van korunkból. Tudásmérő versenyek vannak, ahol lázasan pörgetik a lexikonokat, és az győz, aki hamarabb megtalálja a keresett szót. De ki tartja számon, hogy mennyi szépség és mennyi öröm lakozik az emberben? A középkorban élők sok tekintetben azért voltak szerencsések, mert arra nevelték őket, hogy a munka örömöt szerez. Örömében pedig énekel az ember, s néha olyan műalkotásokat hoz létre, mint például egy 1986-os hivatkozások is vannak tudós művelődési miniszterünk, Köpeczi Béla új könyvében; tehát példás gyorsasággal jelentette meg á Kossuth Könyvkiadó. A kötet a tíz évvel ezelőtti változat kiegészítése: a legújabb jelenségekről is megalapozott áttekintést ad. Köpeczi Béla mint kultúr- politikus abban lenne „érdekelt” — gondolhatná valaki —, hogy az elmúlt évtizedekről afféle önigazoló számvetést adjon, hiszen a szerző maga is jelentős részt vállalt különféle párt- és állami posztokon a magyar kultúra folyamatainak irányításában. Csakhogy politikánk — különösen az utóbbi harminc esztendőben — nyílt és őszinte, kritikus és önkritikus elemzésekre törekszik, s nem tehet mást a kultúrpolitika művelője sem. Kultúraértelmezése teljes, éppen ezért korszerű: a termelési és a szellemi kultúra egyenrangú tényezőként van benne jelen; s marxista—leninista módján az osztály- különbségek hatására is figyelemmel van Köpeczi Béla. Jól látja a tudományostechnikai forradalom kedvező és ártalmas következményeit korunk tőkés, valamint szocialista társadalmaiban, földgolyónk egészét illető vonatkozásokról beszél művelődésfilozófiai megnürnbergi suszter, Hans Sachs, akit aztán Wagner megörökített a Nürnbergi mesterdalnokokban. Milyen furcsa, hogy nem tudunk egyetlen XX. századi cipészről sem, aki fütyörészés közben ugyanilyen alkotást hozott volna létre. — Említette a tudásmérő versenyeket. Napjaink iskolája nem ebbe az irányba halad? — Már ott is van, és ez rettenetes! Nem tudok elég erős szavakat találni annak érzékeltetésére, milyen tragikus, katasztrofális a helyzet. Az iskola nem neveli a gyerekeket! Tudást mér és osztályoz. Lassan az általános iskolát végzett gyerekek fele nem tud írni, olvasni. Az, hogy örömet szerezzen az olvasás, talán már csak alapozottsággal. Ennek során fejti ki a korszerű általános műveltség tartalmával kapcsolatos véleményét: alkotórésze ennek „a nyelvi képzettség, a matematikai gondolkodás, a szintetikus természet- és társadalomtudományi ismeret, az esztétikai élmény, a testkultúra és a manuális gyakorlati készség. Az említett elemekből ösz- szetevődő kultúra nem természettudományos vagy humán, hanem egységes jellegű, s az egyes elemek helyét a világnézet alapján lehet meghatározni.” S mindez — távlataiban — nem a kevesek elitkultúrájaként valósul meg fokról fokra; Köpeczi Béla végső soron derűlátó a tömegkultúra — a többség kultúrájának — esélyeit illetően. Látnunk kell azonban — figyelmeztet a könyv — e célkitűzés valóra váltásának számos akadályát. A tanulmány korszakolása meggyőző; bár az 1949-től 1968-ig terjedő szakasz egyneműnek láttatása első pillantásra kétségkívül zavaró. Ám Köpeczi Béla a részletesebb tárgyalás folyamán — helyesen — föloldja ezt az ellentmondást, és 1949—1956 között végül is egy „alperió- dust” tart számon. Folytonosság és megszakítottság értelmezése itt a legnehezebb feladat, hiszen e korelenyésző kevesek kiváltsága. Ezek az igazi gondok, nem az, hogy mikor érjük utói Japánt a számítástechnikában. Mindenki tudja, hogy sose érjük utói. Nem is az a feladata ennek a kis országnak. — Mi a feladata? — önmagunk kultúrájával igazoljuk létezésünket a világban. Egy színfolt legyünk a sok között, tagja az együttesnek, de másabb a többinél. Nekünk kell felszínre hozni saját értékeinket, így lehetünk az egyetemes kultúra részesei. — önnek mennyi örömet jelent a művészetekhez való kötődése? — Mondhatnám, az élet. értelmét. Olvasni, képeket nézegetni, zenét hallgatni, egy jó színdarabot, vagy filmet látni. Egy szép épületben gyönyörködni. Virágokban, fákban,' állatokban szépséget találni. Egy színes énekesmadár milyen csodálatos! Sajnos, egyre kevesebbet látni belőlük, kiszorítják őket a verebek, és az egyre kövérebb, egyre szemtelenebb galambok. A szépség és az öröm mindenhonnan visszavonulóban' van. Narkotikumok helyettesítik azt a belső-kielégülést, amire az embernek szüksége van, amit máshol nem kap meg. Nem feltétlenül gyógyszerekre gondolok, hanem például arra a lármára, amivel zene helyett izgatja és hódítja magát az ifjúság. — Nagy feladat hárul tehát mindenkire, aki felelősséget érez a jövőért. — Észre kell vennünk, hogy egyre riasztóbban kezd szak művészetpolitikájában „egyszerre jelentkezett például a sematizmus elleni harc igénye és a kritikai szemlélet háttérbe szorítása, a szocialista realizmus egyoldalú értelmezése, s ...ugyanakkor a különböző stílus- irányzatok lehetőségének felvetése”. S meghatározó érvényű a későbbiekre vonatkozólag, hogy a marxizmus elterjedése is épp erre, eltorzításának időszakára esett. Elvitathatatlan fegyvertény — bizonyítja Köpeczi Béla —, hogy a felszabadulás után sikerült kialakítani az alapműveltség demokratikus iskolai bázisát, de nem fér kétség ahhoz sem, hogy az 1961 óta szakadatlanul zajló oktatási reform ellentmondások sokaságával jár. Népművelésünk koncepciója immár másfél évtizede a szélesebb érvényű, aktív részvételt feltételező közművelődés korszerű gondolatrendszerére cserélődött, de — mutat rá Köpeczi Béla — ez a lépésváltás elhúzódott, és utóbb az anyagi feltételek romlása hatott rá kedvezőtlenül, önkritikus és kritikus méltatása a hatvanas évektől napjainkig terjedő szakasznak, egyszersmind politika és kultúra, politikai és ideológia viszonyának megszívlelendő elemzése születik meg Köpeczi Béla tanulmányában: „A szövetségi politika általánossá válni az a nézet, hogy semmi más nem fontos, csak a gazdasági helyzet. Elképesztő tévedés, aminek még nagy böjtje lesz. Sokkal nagyobb baj, hogy sivárak lesznek a mindennapi kapcsolataink. Vegyük azt a példát, amiről a legtöbbet beszélünk: a bolti kiszolgálást. Bemegyek például egy könyvesboltba, fogok ott is egy kosarat, mint az élelmiszerüzletben. Senkid meg nem szólít, és én senkitől nem kérdezhetek. Az eladónak fogalma sincs arról, hogy mit árul. Tessék megfigyelni, az eladó azt nézi, hogy lopok-e! Őrület, kérem! És őrület, hogy ezzel nem foglalkoznak komolyan. Hová lett a munka öröme, a jó emberi kapcsolat? — Ilyenkor lehet Bánk bánt idézni: „Csak buzogj vér, buzogj!” — Fel is háborodok, valahányszor azt magyarázzák, hogy csak akkor érünk valamit, ha az egész világgal külkereskpdünk. De, hogy a saját lakosságunknak mit és hogyan adunk, úgyszólván már szó sincs róla. Hát nem az a szocializmus lényege, hogy boldogságot adjon az embereknek? Azt a szót, hogy boldogság, én már nem hallottam évtizedek óta. Pedig éppen a szocializmus célja, hogy boldoggá tegye az embereket. Amíg be nem lepi a lelkeket a szürkeség, friss szemlélet szükségeltetik. Mint ahogy a poros levélnek, ha nedves ruhával lesimítjuk, előtűnnek színei. Káprázatos szépségű örömre termett az ember: önmaga és a világ hasznára csodálatos dolgokra képes. Andódy Tibor sikere azt eredményezte, hogy a szövetségesekkel nem illett vitázni ideológiai problémákról. Az irányzatok szabadsága pedig azt hozta magával, hogy az avantgárd és a neoavantgárd kisajátította magának a korszerűség jelszavát. Mindennek az lett a következménye, hogy a marxista esztétikai elvek és az irodalmi, művészeti gyakorlat között szakadék támadt.” S elmaradt a művelődéspolitika intézményrendszerének, működésének gondos felülvizsgálata, reformja. Pedig e terület értelmiségi kötelezettsége — szépen mondja Köpeczi —, „az embert foglalkoztató létkérdésekre” adandó válasz helyessége ezen is múlik. Mi az általános követelmény, .mérce ebben a tanulmányban? Az értelmiségi szemlélet, a kritikai szellem igénye; világnézet, magatartás, életmód kölcsönhatásának megmutatása. Hangos szóval figyelmeztet arra, hogy az anyagi ráfordítás növekedésének hiánya — mind a társadalom szintjén — jóvátehetetlen veszteségekkel járhat a kultúrában. S meggyőz arról is, hogy művészet, művelődés gyarapodó kínálata önmagában még nem jelenti az értékek ezzel arányos terjedését. Tenni, és javítanivalónk bőven akad tehát, ha szégyenkezésre nincs is okunk. Köpeczi Béla tanulmányát igen gazdag statisztikai függelék, s hasznos bibliográfia egészíti ki. (Kossuth Könyvkiadó, 1986.) Kőháti Zsolt A Munkásmozgalmi Múzeum teljes életművet felölelő kiállítással ünnepli a magyar politikai plakát európai rangú művészének, Biró Mihály születésének századik évfordulóját. A művészi színvonalú politikai plakátot Magyarországon a szerveződő munkásmozgalom teremtette meg a századfordulón, de önállóvá válása Bíró Mihály nevéhez fűződik. A jó plakát harsány trombita, mely a városi utca látvány- és hangulatzuhatagá- ban megállásra készteti a járókelőt. A plakát nagy korszaka a századelő volt. A második világháborús évek óta az információ más eszközei és az életmódváltás kiszorította régi pozícióiból. Ennek az akkor Európa- szerte virágzó műfajnak kiváló képviselője volt a sokoldalú Biró Mihály. Kivételes tehetsége, forradalmi elkötelezettsége predesztinálta arra a fontos szerepre, melyet a magyar plakát történetében játszott. Eredetileg szobrásznak indult. 1904—1908 között az Iparművészeti Iskolában készült művei már feltűnést keltettek. Megnyerte az előkelő korabeli lap, a Stúdió művészeti ösztöndíját is, s így két évet töltött Angliában C. R. Ashbee-nek a művészi kézművesmunka szépségeit hirdető stúdiójában, ahol a szecessziós korstílus legmagasabb fortélyait sajátította el. Remekül rajzolt, brilliáns dekoratív érzéke volt, ezért az ott tanultakat egész életében hasznosította. Érdeklődése hamar a plakátművészet felé fordult. 1912-ből származik három pályadíjnyertes állatkerti plakátja, amelyek azóta is a magyar plakátművészet klasszikusai közé számítanak. Erőteljes, egyéni hangvétele már 1911-ben jelentkezett egy másik telitalálat, a Népszava egész világon isr mert Kalapácsos emberével. Hatása — mint későbbi politikai plakátjaié is — páratlan volt. A Kalapácsos ember később a szociáldemokrata párt emblémája lett. Műveinek jelképrendszere, stílusformái a kor ideológiai és művészeti törekvéseiben gyökereznek. Előzményei a párizsi kom- mün, valamint az 1905— 1907-es orosz forradalom grafikáiban lelhetők fel. Plakátjai tőmondatos egyszerű- ségűek. Megkapó erejük a művész magávalragadó pártos szenvedélyében, ötleteinek frappánsságában, jelképteremtő képességében rejlenek. Kiváló érzéke volt a figyelemfelkeltés iránt. Plakátjai a forradalmi évek izzó tömegmozgalmainak viharos pátoszát idézik. Az ő monumentális proletáralakja döngette a Parlament védőbástyájának kapuját, vezette a munkásokat népgyűlésre az általános, egyenlő, titkos választójog melletti tüntetésre, az ő harcosa festette vörösre az Országházat, döntötte meg a császár trónját. A vesztett háború után az Osztrák— Magyar Monarchia megdöntésének és a proletárhatalom kivívásának szenvedélyes hangú trombitása. Vezetésével emelkedett a Magyar Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt plakátművészetünk oly magas szintre, melyhez hasonlót csak a szovjet művészek hoztak létre az intervenciós háború idején, amikor a forradalom; lendülete adott szárnyat fantáziájuknak. Biró Mihály forradalmi meggyőződését az első világháború poklában haditudósítóként eltöltött évek mélyítették el. 1918-tól kezdve minden képességét a forradalom szolgálatába állította. Plakátjai elsöprő indulati erejükkel, magas művészi kvalitásaikkal a műfaj európai klasszikus művei lettek. A Tanácsköztársaság bukása után emigrálnia kellett, politikai plakát készítésére már kevés módja nyílt Kereskedelmi és kulturális plakátokkal és grafikákkal kereste meg egyre szűkösebb kenyerét. Művei az osztrák plakátművészetben is kimagasló szintet képviselnek, hirdessenek divatcikket, cipőt vagy kakaót. Klasszikus Modiano cigarettapapír-reklámja késői művészetének nagy erősségét, tipográfiai tehetségét állítja a kompozíció középpontjába. Drámai erejűek a húszas években bemutatott szovjet filmekhez készített, egész Európát bejárt reklámjai. A sokoldalú, meggyőződéséért mindig kiálló, tehetséges művészt a fasizmus országról országra kergette, családjától, később munkájától is megfosztotta. Súlyos betegen hányódott a II. világháború forgatagában, a felszabadulást egy párizsi kórházban érte meg, de a szabad hazában 1948. október 6-án már csak meghalni tudott. Brestyánszky Ilona Válaszkeresés létkérdéseinkre Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945—1985)
