Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
NÉPÚJSÁG 1986. december 31., szerda o Tóth Ernő: Műlovarnő Általában gyakran esik szó a templom egeréről, de csak a régi közmondásban: „Szegény, mint a templom egere” — mondták és mondjuk ma is valakiről —, nem lekicsinylőén, hanem inkább szánakozóan — ha az illető önhibáján kívül jutott szánalomra méltóan sanyarú sorsra. * Bárhogy áll is a dolog, én a geszti templom egeréről szeretnék valamit megírni. Ha valaki arra jár, és, ha csak egy pillantást vet is oda — a község főutcáján áthaladva — észreveszi, hogy a templom déli bejáratánál egy, a templom falához illesztett külső építmény található. És ha valaki ezen az ajtón át belépve a templom belsejét is meg akarja tekinteni; talán észre sem veszi, hogy a bejárati térség meglehetősen leszűkül, mert „L” alakban egy sötétbarnára festett, gyalult fenyőfából készült elválasztó fal emelkedik a csinos kis építmény mennyezetéig. Meg is kell állani és szemlélődni is kell ahhoz, hogy valaki észrevegye az embermágasságbam a választó falban rejtőző ajtókat, amelyek egy kétrészes kis magtárra nyílnak. Ez volt valamikor a geszti református egyház takarék magtára. Nem tudom, hogy mikor alapította a presbitérium a takarékmagtár intézményét. Ügy emlékszem, hogy az első világháborút követő inflációs időkben szűnt meg. Az intézmény létesítésének és a kis magtárrész építésének az idejét gondos kutatással bizonyára fel lehetne deríteni. A lényeg mindenesetre az, hogy a régi időkben nagyon fontos szerepet töltött be egy ilyen takarékmagtár, mert ha valamelyik szegény családban még az „új”, előtt elfogyott a kenyérnekvaló; ebből a takarékmagtárból méltányos, kamatra, vagy talán anélkül is kölcsönt, de még Beszterczei László: A templom egere segélyt is kaphatott az, aki bajba jutott. Ahol magtár van, ott természetesen egér is akad. Amikor én 1937-ben Gesztre kerültem lelkipásztornak, a magtár már 20 esztendeje üres volt. Egy szem búza sem akadt már benne, s természetesen az egerek is elköltöztek onnan oda, ahol kedvezőbb életfeltételeket találtak. Ezek után a rejtett magtárnak csak annyi jelentősége volt. hogy a templommal együtt nagyon alkalmas, szélmentes külső előteret biztosított, ahol a presbitérium tagjai (utoljára hagyván el a templomot) félkörben szépen megállották, és a legvégül kilépő lelkipásztorral elbeszélgettek. Szigorú szokás volt az, hogy más férfiaknak és a másik ajtón kisereglő asszonyoknak még kevésbé volt szabad megállni és e körhöz csatlakozván a beszélgetésbe bekapcsolódni. Nyilvánvaló, hogy ezeken a beszélgetéseken nemcsak a helyi egyház és a község dolgairól esett szó, hanem olykor-olykor az ország dolgáról is. Mindezt azért írtam le, hogy még élesebben kiemeljem azt a tényt, hogy a negyvenes évek elején, egy őszi vasárnapon, az istentisztelet utáni bezsélgetés alkalmával mégis a „templom egere” került az érdeklődés középpontjába. Ott álltunk és beszélgettünk akkor is — az ősi szokás szerint — a templomajtó előterében, ragyogó napsütésben. Egyszer csak a körön kívülről, nyilVánvalóan a közeli vadgesztenyefa térségéből egy egérke közeledett felénk, szájában egy vad- gesztenyét cipelve. Felé intettem, csendet kértem és vártuk a fejleményeket. Vártunk csendben, nagy érdeklődéssel. Az addig tárgyalt témáról, de még magunkról is teljesen megfeledkeztünk, mert most a „templom egere” került a központba. Jött, állhatatosan cipelve súlyos terhét, a szép. pirosbarna, fényes vadgesztenyét. Bátran haladt át két egymás mellett álló ember fekete ünneplő csizmája között. Szinte nem is törődött a félkörben álló és őt figyelő szemekkel. Lassan elérkezett a küszöbhöz, és ezt az akadályt is leküzdve — belülre került. Nem tudom, hogy onnan merre vette az útját? Volt-e valami titkos rés a választófal alján, és a magtárba ment-e be, vagy a templomban volt-e a lakása és átlépett a templomba vezető másik küszöbön is? Nem kutattuk. Lényegéből, jelleméből éppen eleget elárult már ahhoz, hogy tiszteletün- get, tapintatunkat kiérdemelje. Hol vannak már azok az idők, azok a régi vasárnapok? Hol vannak már azok az emberek, akik tanúi voltak ennek a jelenetnek? Hol van ő, a templom egere? Vadgesztenye-tartalékaival talán átvészelte azt a telet, esetleg még egy másikat is... Aztán örökre eltűnt. Csak az én emlékezetemben maradt meg. És én úgy érzem, hogy illik emlékét megörökíteni. Illik ezt tennem azért is, mert tanulni is lehetett tőle. Hű volt ez a kis egér! Ősei bizonyára sok nemzedéken át dúskálhattak a templomhoz épült takarékmagtár javaiban, és elődeinek még akkor is kerülhetett valami enni- valp, amikor az utolsó véka búzát is kimerték a magtárból és az nemes hivatását már nem teljesíthette. Persze az embereknek — az emberek által megközelíthetetlen rejtekeiben — még egy ideig élelmet nyújthatott. Neki azonban, akivel, mi találkoztunk — már semmi sem jutott. De ő — bár átköltözhetett volna egészen közeli és dús táplálékot biztosító kamrákba, magtárakba — régi lakóhelyéhez, a templommal egybeépült magtárhoz hű maradt. Bizony én, amikor jó tíz év múlva olyan szegénységre jutottam, mint ő, a templom egere, bizony elmentem, elköltöztem onnan nagyobb kenyeret adó helyre. És bátor' volt ez a kis egér! Nem félt tőlünk, annyi embertől, pedig lett volna rá oka. Legalább ebben a bátorságban példáját követve vettem erőt és kedvet emlékét megörökíteni. Szereday Ilona: Régi házak A cirkuszban rosszul mentek a dolgok; a bevétel teljesen lecsökkent. Hogy meghódítsák a publikumot, a tulajdonos minden eszközt felhasznált. A város utcáin plakátokat ragasztottak ki: „Csak néhány napig! Átutazóban itt tartózkodik a 19. század csodája, a Tumbo- Jumbo szigeten élő afrikai törzs törzsfőnöke, akit a közelmúltban fogtak el Afrika őserdeiben. E vad bennszü- •*. lőtt a tisztelt publikum óhajára a szeme láttára élő galambokat, majd: egy élő embert fog felfalni elevenen!” A reklám megtette a hatást. Akik nagy élményre áhítoztak, szétkapkodták a jegyeket. Odalett a kis Volga parti város nyugalma. A vérszomjas afrikai emberevőről nyugtalanító pletykák keltek szárnyra. Az óvatos emberek éjszakára kezdték gondosan becsukni a spalet- tákat és ráfordítani ajtaikon a súlyos reteszeket. A kisgyerekeket is az emberevővel kezdték ijesztgetni. A cirkuszban pedig ezalatt a fő gond az volt. honnan vegyenek egy emberevőt. A színészek nem vállalták ezt a szerepet. Az igazgató ideges volt; a terv kis híján dugába dőlt. Végre, hosszas rábeszélés után és magas különgázsiért apám vállalta el, hogy föllép az emberevő szerepében. De csak egy feltétellel: galamb helyett egy kitömött madarat adjanak, a nyakához erősítsenek oda egy áfonyával teli kis zacskót, s az áfonya leve helyettesíti majd a galambvért. Az „afrikai törzsfőnököt" tetőtől talpig bekenték szurokkal és beszórták tollal. Orrába és fülébe karikát fűztek. A cirkusz zsúfolásig megtelt. A zenekar rázendített a nyitányra, s a nagy dobpergés közepette porondra vezették az emberevőt. Külseje harcias és félelmetes volt. Vadul forgatta a szemeit, szűkölt, ordított és megpróbálta széttépni a láncát. Az első sorokban ülők félelmükben hátrahőköltek, amikor az emberevőt túl közel engedték a korláthoz. Kihozták a kitömött galambot. Apám kiharapta az áfonyás zacskót, és a hófehér galambtoliakon bőségesen ömleni kezdett a „friss V. Filatov: ' Az afrikai törzsfőnök vér”. Aztán a galambot erőnek erejével elvették tőle, nehogy teljesen megvaduljon a vértől, majd az igazgató bejelentette: — Kérjük, hogy a gyengébb idegzetűek hagyják el a helyiséget. Most következik az emberevés. Kérem, fáradjon a porondra. aki feláldozza magát. A nézők sokáig vártak, hogy valaki kijöjjön a porondra, persze, hiába. Akkor az igazgató bejelentette, hogy az előadásnak vége, minthogy nincs jelentkező, aki vállalná az áldozat szerepét. A rászedett közönség elégedetlenül hagyta el a cirkuszt, hogy aztán holnap újra eljöjjön, abban a reményben, hogy mégiscsak akad egy jelentkező. A cirkusz anyagi helyzete hamarosan megjavult. Ám az egyik előadáson olyasmi történt, ami után apám egyszer s mindenkorra lemondott az afrikai törzsíőnök szerepéről. Eleinte símán ment minden. Apám formában volt. Nekibőszülten tépte a láncát, és a lehető legtermészetesebben meg akarta enni az egyik alkalmazottat. S ekkor olyasmi történt. amit előre senki sem sejthetett. A felhívásra, hogy valaki á-k dozza fel magát, s lépjen a porondra, készséggel jelentkezett egy kövér kereskedő: — Jövök! — és már emelkedett is fel a helyéről. A felesége megragadta a karját, de ő eltaszította, és határozott léptekkel elindult a porond felé. A teremben felcsattant a taps. Apám homlokát hideg verejték lepte be. A vörös képű kereskedő közeledett, és mikor egészen közel ért apámhoz, megállt. Kis ideig mindketten hallgattak, mozdulatlanul álltak egymással szemben. Nehezen szedték a levegőt. — És hogy fog ez a vadember engem megenni? Tán részletekben, vagy hogy? — Részletekben. — Só nélkül? — Só. mustár és bors nélkül. — Miért? — Nem használ fűszert. — Na, rendben van, egyen meg! Apámnak a lélegzete is elállt. Nem mozdult. Az igazgató segítségére sietett: megpróbálta lebeszélni a kereskedőt. De lepisszegték. A dagadt kereskedő nevetett: — Mi van, megijedtek? — Tolvajok! Vissza a pénzt! — hallatszott a nézők soraiból. Érlelődött a botrány. Az, emberek dübögtek. fütyültek. Az emberevő hirtelen éktelen ordításba kezdett, erre a teremben azonnal csend lett. De a kereskedő nem ijedt meg. Akkor a szegény emberevő nekifutott, íéltérdre ereszkedett, mintha rajt előtt állna, és kézzel-lábba! szórni kezdte a fűrészport mindenfelé. A kereskedő türelmesen várt. A nézőtér ismét felzúgott. — Edd már meg végre! Fald fel! — kiáltotta valaki. — Fald fel! — visszhangozta a cirkusz. — Fald fel! — kiáltotta a többiekkel maga az igazgató is. Apám felüvöltött, felugrott, és nekifutásból rárontott a kövér kereskedőre. Az emberek felhördültek és felemelkedtek ültükből. A dagadt elvesztette egyensúlyát. Mindketten elestek^ birkózva hemperegtek a porondon. A kereskedő behúzott egyet apámnak. Az újra felüvöltött. és beleharapott a dagadt fülébe, aki erre a fájdalomtól és félelemtől üvöltve talpra ugrott, és lihegve a kijárat felé indult sebesen. — Kapjátok el! — kiáltotta hirtelen az afrikai törzsfőnök a legtisztább orosz kiejtéssel. De ki figyelt oda? A cirkuszban kitört a pánik. Az emberek kiabáltak, s rettegve nyomultak a dagadt után. Az afrikai törzsfőnök szitkokat kiabált utánuk, és dühöngött: repültek a tollak, csörgött a lánc. A cirkusz egykettőre kiürült. Oroszból fordította: Somi Éva p? \ j iPP m,'* i A % Í] m m A1 i „ afo. « J|& ,pj§i? ‘ ' ' mfWm iSit* íH Tóth Ernő: Színészek
