Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-27 / 303. szám
1986. december 27., szombat Név nélkül — bélyeg nélkül Kire számíthattok? A szokásosnál is élénkebb szorongással indultam a riportra. Állami gondozottakkal készültem találkozni, akiknek — elérve a 18 éves kort — kitelt a gyermekkoruk, vagyis a jogosultságuk a gyermekvédelemre. A decemberi első hétvégén, műsorokkal, előadásokkal, közös megvendégeléssel búcsúztatták a támaszt nyújtó intézettől a fiatalokat. Az én szorongásom sem volt alaptalan. Két lányt és két fiút választottam beszélgetőtársnak. Először mindannyian masszívan ellenálltak leplezhetetlen újságírói közeledésemnek. Ki hamarabb, ki később, idővel csak feloldódtak, különösen, miután megígértem, hogy sem név, sem fotó nem jelenik meg róluk. „A mi tanyánk, ahol születtem.-..” Gombkötő Istvánné orosházi naiv festő olajképe I. Oldódás Azzal kezdtem, hogy elmondtam, mire gondoltam, amikor pár napja vásárolt gépkocsimon indultam a találkozásra, a békéscsabai KISZ-táborba. Harmadik X-emen túl, abból a pénzből vettem ezt a kocsit, amit a szüleim, tizenvala- hány év alatt meggürcöltek, a pedagógusfizetésüket kiegészítő sertéshizlalásból. Azonkívül, éppen most, az ő hitelükre vásároltam bútort; hazamehetek hozzájuk, ha bánatom, vagy örömöm van, vagy ha éppen egy jót szeretnék vacsorázni... Nyilván megérezték a val-' lomás értelmét, mert feladtak a „távolságból”, amit addig tartottak velem. Ezután már ment is minden magától; oldódtunk — ők is. én is. Akinek a tekintetéből is az sugárzik, hogy többet ért az életből, az emberből, mint a vele egykorúak. De, aki nehezebben fejezi ki magát, de kész kibújni a védőpáncél mögül, ha bizalmat érez. S aki előbb ellenálló, tüskés, aztán mégis belemegy a négyszemközti beszélgetésbe. Érzéseit, gondolatait kama- szosan srófolja. És J., aki 19 éves és jó néhány álarcot cserél, mire belefeledkezik a beszélgetésbe. Tekintete kezdettől elárulta, hogy ő maga is az: beszédes. Kedvesen rezignált ifjú bölcs, akinek olyan „beleszólásai” vannak, hogy aforizmának is érdemes jegyezni. Születőben levő társalgásunkat hamar meg kellett szakítani a következő program miatt. Beszélgetés következett a pszichológusnővel. Vajon, lehet-e utat találni ebben a helyzetben, csoportosan a lelkekhez? Az „osztályfőnökki órából”, fokozatosan főiskolai előadássá, monológgá váló együttlét másfél órája alatt, volt alkalmam figyelni embereimet egy más — még feszélyezet- tebb — helyzetben. Folytattam a gyűjtést. A lejegyzett mondatokból készült lírai szőttest itt adom közre. II. Rám ne mutogassanak! — 18 éves korig megvan minden, aztán kiállunk az élet közepére. Semmi tapasztalat! Aztán lehet választani: gyűjtögetés, spórolás, lemondás minden szórakozásról — vagy a bűnözés. Erre, sokszor erős a csábítás, de aki nem akarja, úgyse lehet belevinni.' — Sokan úgy gondolják, ha állami gondozott, akkor az lopás, meg csavargó ... — Hiába hajtasz a munkában, ha kiderül rólad, szégyenben maradsz. Én letagadom odabent á gyárban, rám m mutogassanak! — Mindent megkaptunk, csak azt nem, ami a lelki megnyugváshoz kellene: a biztonságérzetet! — Látszik, hogy próbálnak segíteni, de nem azért, mert rászorulsz, hanem] mert állami gondozott vagy. — Én nem szeretek odamenni a főnökhöz, senkihez, hogy hivatkozzak erre, meg arra... Félek benyitni, pedig rendesek velem. — Nekünk majd, a gyerekünkkel csak egy célunk lehet: hogy soha ne jusson ide, mint mi! — Lehet, hogy majd kiveszek egy csecsemőt a nevelőotthonból, hogy felneveljem, inkább, minthogy férjem legyen, aki elzüllik, meg durva lesz előbb-utóbb. — Nem szeretek dolgozni. Nem egy leányálom. Na jó, én választottam, de nem volt más lehetőségem. III. Félelmekkel és fásultan Sok, fájdalmasan korai bölcsesség hangzott el még, de a beszélgetés aznap már nem tudott összeszedődni. Találkozót beszéltem meg kiválasztottjaimmal, harmadnapra. Csupán az egyikükkel sikerült folytatni, ott valahol, ahol abbahagytuk. Természetesen, ismét határozott kérésre: név nélkül. — Mi a biztos pont a világban, a felnőttkor küszöbén? — Nekem a munkahelyem rendszerezi az életemet. Szó szerint második otthonom, ha nem az első! Különben nem nagyon rajongok érte, csak úgy elvagyok. — Más? — Van egy barátom. Idősebb. Nem szeretnék róla beszélni, ö nagyon rendes hozzám. Segít a takarékoskodásban, nem engedi, hogy feladjam, és hozzányúljak a takarékbetéthez. Pedig volt már úgy, hogy nem állom meg. Őszintén szólva, nem nagyon hiszek én már semmiben. Mindig csak biztatnak, hogy segítenek a lakás dolgában, aztán sehol semmi. — Voltak-e nagyobb csalódások? — Lehet, csak nem vettem tudomást róla... — Milyenek a gyermekkar első emlékei? — Nem sokat láttam a világból. Az intézetben jó volt, de nem emlékszem nagyobb dolgokra. Egyik nap, mint a másik. (Tegeződünk.) — Mikor döbbentél rá először, hogy valami nem stimmel? — Amikor, 5 éves koromban, átkerültem a másik intézetbe, a nagyokhoz... — Szüleid? — Utálom őket. Régebben hazavittek nyaralni. Aztán, mikor nagyobb lettem, nyolcadik után már ki akartak venni, de ha addig nem kellettem, akkor azután sem! Sose bocsátom meg nekik, hogy elhagytak. Azóta sem találkoztam velük, és ha láttam is az utcán anyámat, átmentem a másik oldalra. — Van-e, volt-e valaki, aki pótolná az anyát vagy az apát? _ f — Mi volt a legemlékezetesebb élményed? — Hát, nem tudok mondani olyan kiemelkedőt. Talán, amikor először jártam külföldön, Csehszlovákiában, az intézettel. — Mik a terveid? — Vagy tíz évig nem megyek férjhez, az biztos! Nem azért, mint mások: hogy kiszórakozzam magam. Miből?! Meg aztán, nem is szoktam sehova járni. Inkább azért, mert félek. Jó lenne egy kislány, meg egy kisfiú majd, de félek, hogy nem tudom nekik biztosítani, hogy rendesen felnevelődjenek. Én azt sem tudom, hogy fogjak hozzá a nevelésükhöz. Ha lenne olyan könyv, vagy valami, amiből lehetne — én megtanulnám. Meg aztán, úgy látom, hogy egy élet sem elég, hogy megismerjünk valakit, akivel együtt akarunk élni. — Hogy vagy az emberekkel, általában? — Én akiket megismertem, általában jobbnak láttam, mint amilyenek. Azt hiszem, ragaszkodóbb vagyok, mint azok, akik családban nevelkedtek fel. — Milyenek voltak gyermekkorod karácsonyai? — Egyformák, Semmi rendkívüli. Kaptuk a csomagokat. Tudtuk, hogy körülbelül 100 forint jutott egy főre. De nem is kellett több. Mostanában is el szokott telni. .. Olvasás, tv. Olyan nap az is, mint a többi. — Csalódások? — Nem sok, abból se. Egy barátnőm árult el egyszer, akivel azelőtt úgy voltunk, mint testvérek... Elég monoton, eseménytelen az életem; se nagy élmények, se nagy megrázkódtatások. Olyan közepes. Elég fásuknak találsz, igaz? — Kicsit valóban. — Egyszer nyertem az úttörőolimpián, atlétikai versenyen. Amikor a dobogóról lejöttem, megszóltak a tanáraim, hogy nem örülök. Pedig örültem én, csak valahogy nem tudom úgy kimutatni. Máskor sem. — Mit vársz a következő évektől? — Ha meglenne a pénzem. ..! Nekem nem kell olyan sok minden. Most egy előnyös albérletben élek, de elkedvetlenít, hogy elhalványul a cél, amiért szinte mindent meg kell vonni magarától! Ígéretek!? Mi a biztosíték arra, hogy mondjuk az 5 évi lemondás mindenről, egy jó ruháról, vagy egy utazásról — meghozza az eredményét?! És akkor nem is éltem. Ha élek — akkor meg semmi esélyem! IV. A biztonság: a lakás A pszichológusnő első kérdése az volt a szombati beszélgetésen, hogy mi a közös mindannyiunk sorsában. Valószínűleg nem erre számított, de egybehangzottak a válaszok: a lakás...! Valóban, döbbenetes, hogy az önállóvá váló gondozottak mennyire rossz esélyekkel indulnak az egyetlen biztonságot jelentő lakás megszerzéséért. Kedvezmények nélkül, kis fizetéssel, magukra hagyatva, alig van esélyük a belépő anyagi feltételek teljesítésére. A tanácsok rendeletben szabályozhatják helyileg a letéti alapokat és a lakáshasználatba vételi dijakat. Gyula városáé a jó példa. Ott, lehetővé tették, hogy a letéti összeg 10 ezer helyett, ezer forint legyen, és a teljes lakáshasználatba vételi díjat részletfizetéssel tör- lesztheti a rászoruló állami gondozott. Ennyi az egész...! Azután, létezik vállalati segély. és sok más módja is a segítségnek. Csak kicsit oda kellene figyelni! Nekik ..a -kérés nagy szégyen”... Értékes embereket nyerhetünk meg, esetleg vissza az életnek! Olyanokat például, mint az én riportalanyaim. Nem szánalomkeltés, vagy ríkatás volt a szándékunk, hanem apellálás az emberi figyelemre, azért, hogy a hasonló helyzetűek a hivatalra, a társadalomra is számíthassanak, nemcsak egy titkolt, esetleges barátra, vagy a bizonytalan jövőre! Pleskonics András A Békés Megyei Művelődési Központ nagy múltú — 1951-ben alakult — képző- művészeti szakkörének irányítását 1975-ben vette át Mladonyiczky Béla szobrász- művész. Ez év tavaszán zárult vezetésével a tizedik évad. Még 1986. elején vetődött fel a gondolat, hogy az egy évtized munkáját reprezentáló kiállítás segítségével a nagyközönség előtt mutassák be tevékenységüket. Az ötletet támogatta a megyei tanács, a Megyei Művelődési Központ és a Munkácsy Mihály Múzeum is. Megkezdődhetett a nem kis munkát igénylő szervezés, hiszen nagyon sokan fordultak meg a tíz év alatt a szakkörben, s közülük többen elköltöztek már Békéscsabáról, sőt, a megyéből is. Végül is több mint húszán „igazolták vissza” a meghívást, s novemberben megérkeztek a kiállításra szánt anyagok. A zsűrizés napját felhasználták a 'kiállítók arra is, hogy egymással ismerkedjenek, hiszen legtöbbjük nem egy időben volt szakköri tag, s persze szakmai kérdések megvitatására is bőven szántak időt. S azután — már közvetlenül a tárlat megnyitója előtt — egy újabb baráti találkozón vettek részt a kiállítók, s ezt az alkalmat használtuk fel arra, hogy néhányukkal beszélgessünk. 8 Horváth László ma Szent- lászlón (Baranya, megye) él, ott tanít, rajz és biológia szakos: „Két évig jártam a szakkörbe. Számomra igencsak meghatározó volt ez az időszak. Ha nem járok ide, bizonyára nem lennék m<yst rajztanár. Mladonyiczky Béla úgy vezette a szakkört, hogy — végeredményben — békén hagyott bennünket, soha nem erőltette ránk saját elképzeléseit, de tanácsait akarva-akaratlan megfogadtuk. Ügy hiszem, mindenkiben meglátta, ki, mire képes, mihez van inkább tehetsége, s arra irányította a figyelmét, azon a területen igyekezett, igyekszik kihozni a legtöbbet az illetőből. Ma is tartom vele a kapcsolatot, sűrűn hazajárok, hiszen itt, Békéscsabán laknak a szüleim. S amikor jövök, mindig hozok magammal egy-két új munkát, felkeresem vele volt szakkörve- zetőmet, s megbeszéljük a dolgokat. Egyébként az idén fejeztem be a főiskolát Pécsett, s szeptembertől tanítok Szent- lászlón. Jól érzem ott magam, szeretem a munkámat.” Fajzi Tamás építészmérnök lett. Két évig volt a szakkör tagja: „A Rózsában tanultam, a metamati'ka, fizika mindig jól ment, de vonzódtam a képzőművészethez is. Ezért is jelentkeztem annak idején a körbe. Azt azonban hamar be kellett látnom, annyira nem vagyok tehetséges — működött az önkontrollom —, hogy képzőművész lehessek. De egyáltalán nem volt felesleges a körben töltött idő, hiszen azért némi rajztudást szereztem, s ez szükséges is volt a felvételinél, műszaki egyetemre jelentkeztem. 1983-ban állam vizsgáztam, s azóta építészmérnök vagyok itt, Békéscsabán. Több' szép feladatot kaptam már, többek között én tervezhettem az új főiskola épületét. Sajnos, a körrel már nem tudom tartani a kapcsolatot, a munkám teljesen leköt, de mert ezt szeretem, elégedett ember vagyok.” Erdei Judit is Békéscsabán maradt, ő 1981-ben volt utoljára a képzőművészeti kör foglalkozásán: „Ma is nagyon szívesen emlékszem vissza arra a három évre. Kockákkal kezdtük. majd csendélettel folytattuk, s végül modell után rajzoltunk. Nagyon jó közösség volt, vártunk minden alkalmat. Akkoriban műszerészként dolgoztam, most női szabó kisiparos vagyok. Amit tanultam a körben, azt jól tudom hasznosítani jelenlegi munkámban. Nagy a nosztalgia bennem a kör iránt — kétszer Mártélyon is részt vehettem az ottani képzőművészeti táborban —, de ma már nem tudok elmenni a foglalkozásokra. Sőt, már rajzolni sincs időm a munkám, a családi feladatok mellett. De azért nem mondtam le végképp a rajzolásról, ha lesz időm, lehet majd később egy kicsit lazítani, akkor biztosan előveszem a rajzeszközöket.” Sí A képzőművészkor — azontúl, hogy elsősorban a tehetségek felkarolását tekintette mindig fő feladatának — sohasem azzal a céllal működött, hogy képzőművészeket neveljen. Ellenben: minél többen szeressék értsék a művészetet, mert az emberi teljességhez ez is hozzátartozik. Ebben a szellemben tevékenykedtek, tevékenykednek ma is. S úgy, miként a nyilatkozatokból is kiderül, hogy mindenki egyéniség, s tehetsége szerint dolgozhat, valósíthatja meg önmagát. Ezt bizonyítja a Munkácsy Múzeumban látható csoportos kiállítás, ahol találkozhatunk immár hívatásos képző- és iparművészeik, rajztanárok, de díszletfestők, kirakatrendezők alkotásaival és asztalos, kőműves műveivel is. Pénzes Ferenc Fotó: Kovács Erzsébet .
