Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
o 1986. december 24., szerda NÉPÚJSÁG Etelka néni 100 éves Egyenes derékkal ül a széken. Kezét ölébe ejtve sokszor pihen meg így. Már csak módjával dolgozgat a ház körül, de a virágoskertet még most sem adja ki a kezéből. Elkapálgatott ott ezen a nyáron is, meg a három tyúkocskát is ő rendezgeti, nagy szeretettel, hisz úgy mennek utána — möhd- ja —. mint a gyerekek. Ráncoktól barázdált arcát fekete kendő árnyékolja, ám a tekintetéből most is derű sugárzik. S mikor megszólal! így látom most is magam előtt, amint íróasztalom fölé hajolva próbálom papírra vetni emlékeit. Egy kicsit haragszom rá, mert napok óta küszködök: hogyan is adhatnám vissza mozdulatait, arcának rezdüléseit, kezének tétova remegését, amint a befőttes gumival összefogott csomagolópapírból óvatosan kiemeli a féltve őrzött fényképeket? Nagy becsben tartja mind, hisz szegény családban ritkán hívtak fotográfust: esküvő, gyermekáldás, katonaság ... Ennyi csupán. S ahogy kopnak, sárgulnak a képek, úgy nő az értékük ... Még most, napokkal találkozásunk után is ámulatba ejt, hogy 100 éves az Orosházán élő özvegy Gombkötő Jánosné, Etelka néni. Szellemi frissessége, mozgékonysága korát hazudtolja. Csak az élményei, ezernyi átélt apróbb, nagyobb emlékképe látszik igazolni: egy évszázada látta meg a napvilágot. Idézem hát e miniatűr történelmet. „Ebben az öreg házban születtem, 1886-ban. Kilencen voltunk testvérek, de ketten korán elhaltak, heten maradtunk. Parasztember volt az apám, minket sem kímélt a munkától. Egyszer kinn üldögéltem a ház előtt, a többiek játszottak nem messze tőlem. Ütötték a dóiét. Igen ám, de az egyik ütés rosszul sikerült, eltalálta a homlokomat. Attól kezdve nem bírtam a napot. Emlékszem, töklevelet tettem a fejemre, úgy hánytam a kévét. Mondta is később az anyósom a fiának: azt a fejfájóst akarod elvenni? Az meg kitartott a szárrdéka mellett... Nemigen ismertem én az uramat, mikor hozzámentem. Kommendálták, össze- ismerkedtünk nappali bálban, megkért, s én igent mondtam. 21 évesen. Maradtam volna otthon, idős lánynak? Voltak itt épp elegen. Az esküvői kép 1907-ből A polgári körben ültük meg a lakodalmat 1907-ben. Szép, fehér ruhám volt, aztán felvettem a rózsaszín selyem kontyolót, menyecske lettem. De ez az élet sem volt könnyebb. Nem sírom vissza a tanyán töltött éveket. Tizenegy fiuk volt az anyósoméknak, az uram volt a nyolcadik. Gondolhatja! Mikor oda kerültem, öt nagy férfi volt a tanyában, erre volt három menyecske, meg az anyós. 50 hold föld, hozzá haszonbérlet, sok állat. Volt munka elég. Hol libákat őriztem, hol a konyhában dolgoztam. Az öregebb menyecskék oktították a fiatalokat. Minden három héten rétest kellett sütni. $n az előttem való menyecskétől tanultam meg, hogyan kell nyújtani, mert csak a 12 leveles, az volt a jó... Karácsonykor volt csak nagy sürgés-forgás! Volt egy nagy teknőnk, abban kelt a tészta... 10-12 kulcsos kalácsot, meg búzakalászost is sütöttünk. Etel napra — engem így hívnak — mindig vágtunk disznót. Abból aztán maradt ennivaló karácsonyra is. Emlékszem, ilyenkor a lovat úgy itatták, hogy almát tettek a vödörbe. A morzsát is össze kellett gyűjteni, amit aztán a fa tövébe szórtunk. Nem lehetett könyökölni az asztalnál, mert mondták, akkor kelésünk lesz ... Karácsonyfa, ajándékozás nemigen volt szokás. Csak a pihenés. Ezeken a karácsonyi estéken végre nem dolgoztunk — máskor éjfélekig pödörget- tük a kendert, mert az anyósomnak nem volt jó a rokka . —, de ilyenkor csak Máriást meg 21-est játszottunk, dióra. A Luca napját is számon tartottuk. Egyszer a Lajos, az uram testvére úgy megkotorta a pulykákat — „Tojjatok, kotoljatok” —, hogy a szomszédig meg sem álltak. Ügy kellett összefogdosni őket. Hát így éldegéltünk a tanyán. Az urammal jól megvoltam. Nem ellenkeztem soha, így nem volt, hogy megszidtak anyástól. De ő is ilyen volt, nem háborgatott, hogy miért nem így, miért nem úgy. Jól elvoltunk egymással. így jött ránk a ’14-es háború. Az emberekét elvitték a tanyáról, a jószágokat meg otthagyták ránk, bajnak. Tették volna fordítva. Volt egy lovunk. Harapott is, rúgott is. Később azt adtuk oda Vásárhelyre, mikor adni kellett. Vesződjenek vele a katonaságnál. 1924-ben újabb baj jött. Belekeveredtem a reumába. Nem bírtam lábra állni. Később is beteg voltam néha. Volt már trombózisom, agy- érgörcsöm, ez a kezem is hibádzik, látja, milyen duzzadt? ötvenhét évesen daganat volt bennem, meg is operáltak... És most mégis itt vagyok. Nem sok örömöm volt ebben a hosszú életben... A gyerek is! Lányt szerettem volna, hogy segítsen, s akkor jött a Jani fiam. Eleven volt, nem mondom ... Volt izgalom vele elég. A második világháború idején érte aggódtam leginkább. Elvitték. nem volt nyugodásom. Hajtott a baj egyre, futottam a hírekért. Még kerékpárom sem volt, azt is elvitték. Aztán hallottam a szomszédasszonyomtól, hogy jön haza a Jani! Örültem nagyon. Most velük éldegélek itt a szülői házban, mert az uram 1957-ben meghalt. Egy ideig magam voltam, de elfelejtek beszélni is, ha egyedül maradok. Jobb így, velük. December 22-e a születésnapom. Látja. így telt el a 100 év, sok bajjal. De hát az ember megalkuszik a saját sorsával. Talán ez a hosszú élet titka, meg az állott víz. Mert nyáron reggelente mindig állott vízzel mosak- szom ... Kicsit soká tartott ez a beszélgetés, de nem baj, mire újra eljön hozzám, kipihenem magam.” Lejegyezte: Nagy Agnes Békés Pál: Pincejáték Groteszk dráma a klubszínházban Az ódon berház pincéje „életre kel” „Nekem a groteszk nem homályt jelent, hanem fényt. Egy sugarat abba a sötétségbe, ahová másként nem tudnék behatolni. Néven nevezni a kimondhatatlant, szóra bírni azt a «vak falat«, ez sarkallt és űzött, és kárpótolt minden ' veszteségemért. JVIihelyt látható és fogható lett, nem szörny többé a szörny, mert aminek arca van, az már felismerhető, s aminek neve: az megzabolázható.” (Örkény István: Vallomás a groteszkről.) * * * Ki ne került volna még valamilyen módon régi, fiókokban, padláson, pincében rejtőzködő, porosodó tárgyak fogságába? Ma már csak lom, kacat, szemét, közte mégis annyi érték: elmúlt idők bizonyítékai, emlékei. S ki ne kérlelte volna szüleit, nagyszüleit, hogy meséljenek? Hogy volt akkoriban? Hogyan éltek? Mit csináltak? És miért? Zoltán, Békés Pál Pincejátékának hőse fáért megy le a pincébe —. életében először, mivel elromlott a gázfűtés, és a menyasszonyát nem fogadhatja hideg lakásban. S a Nefelejcs utcai öreg bérház pincéje — ahová, ki tudja mióta, ember be nem tette a lábát — „életre kel”. Kátai Zoltánnak már a nagyapja, majd szülei is ebben a házban éltek. Talán meséltek a fiúnak a háborús évekről, az 1950 utáni eseményekről, a ház egykori lakóiról. Talán arról szintén hallott valamit Zoltán, hogy Lajos bácsi, a jóságos házmester a nehéz időkben bizony egyetlen menekülőnek sem mondott nemet, a ház pincéje jó rejtek- nek bizonyult. A titokzatos tárgyak itt lenn — ócska baba, kerékpárroncs, törött mosdókagyló, ütött-kopott bútordarabok, kazándob, vaságy, rongyos pokrócok, háborús kitüntetések és sok-sok egyéb törmelék, hulladék — beszélni kezdenek. A pince benépesül. Zoltánt hatalmába keríti a ház története, a családi múlt, a magyar történelem. Szembe találja magát szülei és nagyapja tetteivel, bűneivel. Hiába már a védekezés, hogy csak fáért jött ide, s hogy azonkívül egyáltalán nem érdekli semmi. A pincelakók egyre inkább rátelepednek; s Zoltán képtelen a zsidó öregasszonytól, a kubai rakéta- válság elől bujdosó orvostól, az első világháborús közkatonától, a kokárdás nyomdász-költőtől és az ávós portástól megszabadulni. A fáért híreket akarnak. „Mi van odafönt?” És nem hiszik, hogy elmúlt minden veszély, nincs már front, zsidóüldözés, az embérek békében élnek, sőt, hogy népbetegség lett az elhízás. Itt lenn mindenki csak egyet akar: megmenekülni, túlélni, megúszni. Valamelyest rokon ezzel Zoltán ars poeticája: nem beavatkozni, nem részt venni, nem politizálni. „Se vadász, se vad, egy normális ember...” — mondja magáról Hermin néninek. Fiatal drámaíró és fiatal rendező közös művét, groteszk drámai játékát láthatja a Jókai Színház klubjának igényes, súlyos mondandót hordozó darabokhoz (Gellérthegyi álmok, Bűntény a Kecske szigeten) szokott közönsége. Egy generáció — az alkotóké — tisztán akar látni, igényli az őszinteséget, a világosságot, tudni akarja, mi is történt valójában. S ilyen kicsi, zárt, intim térben — amilyen a klubszínház — . a gesztusok is erősebbek, a szavak is súlyosabbak. Kátai Zoltán távol akar maradni és érintetlen a múlt zavaros ügyeitől, elődjeinek bűneitől, hiszen „a csatákat megvívják őnélküle is”. Csakhogy téved, ha azt hiszi, lehet így — a múlt ismerete, a kimondhatatlan néven nevezése, a kritikus szembesítés és a felelősség vállalása nélkül élni. (Persze, a múlt fogságában, örök rettegésben sem lehet!) A romokat, rémképeket, „pincebogarakat” — vagy Szilágyi terminusával élve, „pincemagyarokat” — nem sikerül a fiatal programozónak „áttuszkolni az értelmezhetőség tartományába”. Mindaz, ami rázúdul, a nézőt éppúgy mellbe vágja, elZoltán és az orvos: Árdeleán László, Lengyel István Fotó: Kovács Erzsébet gondolkodtatja, további kérdésekre ösztönzi; a játék hatásos. Jóllehet az első felvonás (már a szerző tollából) aránytalanul hosszú a másodikhoz képest. Ott tulajdonképpen valamennyi összeütközés megtörténik, minden érv és ellenérv elhangzik, a szereplők küldetése és filozófiája világossá válik, a pince homályára fény derül. Sőt, bizonyos szituációk ismétlődnek is, ami nem válik kifejezetten a dráma és az előadás előnyére. Ezzel szemben a második felvonásban a súlyos párbeszédek, a megrázó sorsok monológjai helyett az építkezés, a pince aládúco- lása, megerősítése lesz a főszereplő. Nyilvánvaló, hogy a főhős összeroppan a dolgok, a kimondott igazság súlya alatt, hogy vesztesen kerül ki (ha egyáltalán kikerül) ebből a (pince-) játékból. Mégsem kellett volna Árdeleán Lászlónak ruhájával együtt fokozatosan elveszítenie az alakításból a meggyőző erőt, a tartást is. A pincelakók közül mindenekelőtt Szentir- may Évának sikerült legjobban, a dráma lényegét tükrözve tragédiát és komikumot egyszerre nyújtani. Csak egy volt a menekültek közül, mégis nagyszerű „szólista”, meghatározó hang ebben az együttesben. Emlékezetes marad az est minden egyes alakítása, talán különösen is a Lengyel Istváné (az orvos) és Tamás Simoné (a nyomdász-költő) szerepében. (N - n) „Karácsonykor volt csak nagy sürgcs-forgás!” Fotó: Fazekas Ferenc „Az ember megalkuszik a saját sorsával... ”
