Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
1986. december 20., szombat o IZHilUKTiltjTü korcsé re pék bői rakott mozaik Kőváry E. Péter: A szik virága Sok szálból szőtt, tarka textúrájú regényt, kis „ra re” könyvet tartok a kezemben. Zavarba ejtő művet, melyről nem tudok olyan könnyedén szólni, mint a szerző szűk két év előtt megjelent: Nem jön többé a drótostót című írásáról. Óhatatlanul is végigfut a fejemben: újabb elemzés, szidalommal elegyes óda Csabáról? — Egy újabb olyan írás, amely azt taglalja: „Érted haragszom, nem ellened". Elgondolkoztató. hogy rövid öt év alatt ez az ötödik Csabáról -szóló könyv, amely országos kiadónál jelent meg. Három Sarusi Mihály tollából (A csabai Szajnán, A kapor- szakállú nádvágó, Magyar Krisztus), kettő Kőváry E. Pétertől. (A ma már csak dótostót-ként emlegetett, és ez a most elemzendő regény.) Mi hajtja a kiadókat, hogy elfogadnak ennyi Csabáról szóló írást? — Nyilvánvalóan a művek minőségén túl az a felismerés, hogy itt sokkal többről beszélnek a szerzők. A „csabaiság” mögött itt egy tágabb értelmezésű „ nemzetiségképet, dunai konföderációt súroló elgondolásokat érintő társadalom-, ill. államrajzról van szó. Kőváry E. Péter József Attila-mottót vetít kötete élére: „S ahogy földerül az értelem, megérti, hogy itt más a szó nem eshetett, mint ami dereng eke és ásó.” Falu. Ez ötvözi egybe mindazt, ami a számtalan eredőből alkotott csabai társadalmat egybeköti. A munka, s a munkaeszköz az. A kapa és ásó. Mégis az az érzésem, hogy legalább így vetíthető ki e regény mottójául az a József Attila-sor is: „török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok!” A sokszálú szövetet fel kell bontanunk ahhoz, hogy a könyv leikéhez férkőzzünk, s akkor látjuk, hogy két család- vagy fejlődésregény rejtezik a karcsú kötetben. Fejes Endre Rozsdatemetője után már nem csodálkozunk a nagyregény kis keretbe foglalásán. Azt azért mégis tudjuk, hogy a dualizmustól 1945-ig eljutni égy kötetke keretein belül nem Csekélység. Kitűnő az első hangütése: „A révkalauz az asztalon feküdt”. Ez csaknem kalandregényt ígér, s az olvasó valóban kalandozni kezd, de nem kalózkapitányok, hanem sváb, tót. zsidó hősök közé kerül. Sorsukat élve megismerkedik a „monar- kia” minden társadalmi ellentmondásával, majd annak felbomlása után hazánk, végül szűkebb hazánk, Zsa- ba, Csaba egymásnak feszülő rétegei, politikus, apoli- tikus lakossága törekvéseivel. Ezek után azokkal is. akik mindezt gátolni akarják. Uhrinyi és Sóvágó nevet visel a két főszereplő család, kiknek életútja egymást kíséri, karolja, keresztezi. Jó ismerőseink a könyv .szereplői. Eljutunk a kraszno- jarszki hadifogolytáborba, ahol Gyóni Gézával találkozunk. Nem nehéz azonban felismerni a szereplők ma is köztünk élő modelljeit sem. Ez a könyv azonban mégis kevés lenne, ha csak egy az egyben kopírozott társadalomrajzot adna. Én azonban szerelemvallást éreztem benne Csabához. Fenti állításaimat hadd bizonyítsam egy idézettel: „Van egy csabai íróember, egy Kurtucz nevezetű, ez gyönyörűen ír a szikről. Azt mondja: már ez a szik, ez a terméketlen semmi milyen tüzes szerető tud lenni. A legszívesebben magához ölelne, szinte könyörög, hogy óhajtsd, hogy ne hagyd elveszni, ne hagyd cserben, tégy vele akármit, a tiéd! Áss kutat, borítsd be vízzel, s a szikről élet fakad!” Ez hát a szik szava. A Szikszava, ahogy százszor végig nem gondolva elmondjuk. Kőváry ezért irt „A szik virága" címmel könyvet. S ki az, aki a Kurtucz nevű író embert nem ismeri? A Magvető Kiadó két év leforgása alatt jelentette meg Kőváry köteteit. Ráérzett, hogy egymásra rímelnek. S nem csupán azért, mert itt is feltűnik a drótostót figurája. Balzac egyszer önironiku- san azt mondta: „Soha nincs időm röviden írni.” A tömörség valóban munkaigényes folyamat. Nem helyezem én a kortárs magyar írókat egy mérlegre a klasz- szikus, francia írófejedelemmel, de tény, hogy a tömörítőkészség ma már nem ritkaság. Ezúttal azonban épp ez az oka annak, hogy nem tudok tartalmi kivonatot adni. Nem tudnám, hogy kit és mit hanyagolhatok el. A kiváltott hangulatokról számolhatok be csupán. Ezek hol andalítóak, hol melan- kólikusak, hol feszültséggel terhesek. A paraszti és iparos élet képei vonulnak el az olvasó előtt. A két családban a szülők akarva-akaratlan iskoláztatva nevelik a feltörekvő gyerekeket. Uhrinyiék csaknem vegytisztán tótok. Sorsuk ennek megfelel, azaz elég hányatott. Sóvágóék még nehezebb korszakokat éltek át. A zsidótörvények idején rendre el kell tűrniük mindazt a megaláztatást, amelyet egy asszimiláns, a polgári társaságba jól beilleszkedő, de a törvények által érintett családnak el kellett viselnie. Végül felismerik, hogy t bizonyos körökben nemkívánatos személyek. Nagy kálváriát járnak. A legközelebbi múltból Ödön és a fia, Jenő sorsa kísért. Előbbi önként követi késve katolizált feleségét a haláltáborba vezető ún. „Nagy utazáson”. Jenő pedig felhúzza a fehér karszalagot, lapátot vesz szuronyhoz szokott kezébe. így vigyázza Hajdúhadházán a muszos tábort. S arra a kérdésre: „Az úristenbe, hogy került maga ide?", válasza csak ennyi: „Éppen úgy törzsőrmester úr, mint urunk Jézus Krisztus, aki szintén itt van velünk, minthogy a kedves mamájának nincsenek rendben a papírjai." Akasztófahumor, de tettek róla, hogy ettől is elmenjen a kedve. A 101-es magyar baka nótájának dallama, a keretlegények, a jutási őrmesterek által bugrisnak szidott Áchim, a ma is élő, de „halottként ' gyalázott Hunya Pista”, az itt .Bartyik mamának nevezett, de mai napig legendásan emlegetett Botyi mama képe honosítja csabaivá Kőváry E. Péter új regényét. Ez a mozgalmi életet élő asszony kétségbeesve látja, hogy a haláltáborokból csontsoványan hazaérkezők nagy többsége kivándorlásra készül. Ügy érzik: földönfutóvá kell lenniük, mert ha már túlélték, csak egyetlen cél létezik számukra: tovább is megmaradni. Ezt csak távol látják biztosítottnak. Sóvágó Jenő is válságba került. Ö azonban mégis csabai maradt. Benne megszólalt az „itt élned / halnod kell” parancsa. És itt újra felvillan a szimbolikusnak is felfogható szín: a fehér. Ez virít vakítóan a demokratikus hadsereg új tisztjének kesztyűjén. Illyés Gyula ezt írja a „Megy az eke" c. versében: „Magyarország, így írják a történelmed”. — Én is ezt éreztem Békéscsaba vonzatúban. írják bizony, és nem is csak a monográfusok. (Magvető Könyvkiadó, 1986.) Szabad Olga Feldmann Tibor: Békési emlékház Feldmann Tibor: Romos tanya Bertalan Ágnes: Az öröm A jó múltkorában egy interjú hangzott el a rádióban. Most nem is érdekes, kivel, miért. Csak egyetlen megállapítás a lényeg:,,... a paraszt szomorú örömeit... ”, márhogy ezért ment ki „vidékre” a fiatal író, hogy többek között azt is megismerje. Csak az a baj, hogy nem tisztázta önmagában az a fiatalember: mi az öröm, mi a szomorúság, mi a szegénység? Hogy az öröm lehet féktelen, derűs, az érzés leg- magasán ríkató, de ez nem szomorúság. Hogy a szomorúság lehet: fájó, csendes, szelíd, hogy a szegénység lehet nyomorúság, visító, sívó, de még itt is, ekkor is — hogy ki ne zökkenjen az emberben a világ egyensúlya — és nem eggyensúlya! — az öröm befogadására teljes szívvel tárulkozik ki a lélek. És az öröm itt sem, ekkor sem szomorú! Még akkor sem, ha az idők múlásával lecsendesedik a harsogó öröm az emberben, szelíd lesz, ringató lesz, mint ahogyan a fájások sem fájnak annyira, olyan szívet té- pőn, mint a gyermekkori, fiatalkoriak. De miért ne lenne tobzódó öröm falun is? Lakodalmak, szilveszterek, szüreti bálok, de hát... nem csak a tombolás az öröm! A féktelenség! Még a pénzhajhá- szás sem. Ö, „vidéken” is divat a vonagló tánc, még a város zajának visszhangja is „veri” az estéket, éjszakákat, itt is van diszkó, száguldanak az autók... no lám, hát ezekért sem lehet szomorú a „vidék”, a paraszt öröme. ... Állok, várom a kis, piros „vicinálist” Szakáiban, az állomáson. Tíz perc alatt eléri a határállomást, aztán tíz perc vissza ... De menynyi minden átzúg az emberben eme húsz perc alatt! Kérdések, keresések, emlékek, a jelen dolgai, tennivalói, és igenis, az: örömei ... Emlékszem, akkor is ősz vdlt. tengeriszedés láza, kó- róhordás ideje, amikor az egyik hajnalon arra ébredek, hogy zeng a határ itt, a kertünk alatt. A csillagok még fent lobognak lassú, bágyadt lobogással, hiszen hajnalban az ember vére is még csendesen, lelassúdva lobban. Valaki dalolt. Igen, örömét zengte bele a didergő őszi hajnalba, a dér húzta gazok felett, a még csak neszező, nem zizzenő kórokra. Persze, ilyenkor kell hordani a kórót, amíg harmat avagy dér lepte, ilyenkor nem éles, nem vág a kó- rólevél. No de... örömét zengte a fiatalember a reggel elé, köszöntésképpen. Az nem volt öröm, amit egyik asszony mesélt nekem? „Ügy szerettem, amikor kapáltam, s lefeküdtem pihenésképpen a mezsgyén, néztem az eget... olyankor úgy éreztem: vagyok.” Igen, fiatal volt, minijén kapavágás ígéretet bontott ki a földből, időből. Körülfogták a forró nyárban a csókok, ölelések, a ráborult nyári ég az életet jelentette... Az öröm nem mindig tánc és éneklés, tombolás és féktelenség. Az is kell, persze, mint a vihar, ami kisepri a megáporodott levegőt, port szennyet. ...És a ma öröme? Állok, várok, közben nézem, hogyan rakja egy markológép cukorrépával a vagonokat. Már a harmadik vagonnál jár, míg várok. Látom, fütyül a fiatalember, hallani nem hallom a gép dohogá- sától, de biztos, hogy örömében fütyül, csak az ember akarata által irányított gép munkáját látom, hallom. S azt is, ahogyan a társa, egy idősebb ember áll a vagon mellett, s a gép által elhullajtott — ahogyan ösz- szeszámoltam éppen négy — cukorrépát felhajítja a vagonba. Ez az ember nem fütyül, nem dalol, míg áll, vár, nézi az Időt, a verőfényt, a sárga, rőtvörös leveleket a nyárfákoji, nem nézi a markológép „pofáját”, csak benne él az időben, az ősz munkájában, és, képzelje el ama fiatal író: az örömben! A munka örömében. Mert a mi „szomorú örömünk” ilyesmiből is áll, még ha olyan nehéz is kiásni azt a cukorrépát a földből. még ha két hónapja nem esett is az eső, de örülünk annak, ami van, ami termett, örülünk, hogy füröszt bennünket a fény, hogy jön már a kis piros vicinális, örülünk, hogy vagyunk, pont mi vagyunk, mert a világ itt is, „vidéken” is, nagyon szép! És a szépség maga is: öröm! Tomka Mihály: Őszülő Lángoló lábakon elrohan a nyár, bátor, tornyosodik, épül a halál. * A dombon föl-le jár a vérvörös poroszló, ketrecében hallgatózik a vasravert magány. * Poros utak hová futtok? kutyák között hálok — boglyák, szöszke szalmakazlak szikrát szórok rátok. * Parázsba hulló szalmaszálként visszahozhatatlan-boldogan heversz te szép halvány hamu — sötétlek egymagám. * Az ég egy néma robbanás, titokban gyűl az est, a nap egy vérző vak darázs — száll a lélek, hull a test. * Ámulok, elnyelve minden szót, égő emlékek földjén fülelek(> boldogít a fű, humusz, diók ’ között lelt madárcsont-lelet. * Elbúvok majd, és el a madarak a halhatatlan gyémánt-ég alatt. * Hajam behavazza deres virágok szirma — folyók nőnek mögöttem tavaszi fényözönnel.
