Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-14 / 268. szám

1986. november 14., péntek Siker volt Rozika: Varga Kata m. v. • Az Űri muri első szín­padi próbája idején színész- kollégái (!) szeretettel be­széltek róla. arról, hogy öröm vele dolgozni; kedv és kedvesség sugárzik szemé­lyiségéből. • önálló estjének már az első perceiben sűrű drámai csendek váltják a közönség beavatásának oldott és köz­vetlen játékait. „Semmiért egészen’': egzisztenciális gyötremmel — vagy meg­békélt bölcselettel... Ugyan­az a vers, vagy drámai szö­veg — többféleképpen, akár a nézőkre is szerepet osztva. Eredeti elgondolás; kedves kihívás, közös gondolati, ér­zelmi kalandok. Azután éj­félig tartó beszélgetés a Gyo­pár klub feneketlen érdeklő- d ■ fiataljaival. • A színházi öltözőben eg,\ nagy zacskóban: cukor- gyűjtemény. Az előadásokon a Szakmáry Zoltánt alakító Harkányi Jánostól kapott cukorkákat mindig elteszi. Ha a darab „lejátszott”, a szívbéli ajándék a szeretett partner és barát gyermekeit il 1«•• ’ majd. 0 A második rész pálos jelenete olyan megindítóan lírai, hogy tán még az or­das viselkedésű kígyósi diá­kok is megjuhászodtak tőle (pedig, sajnos, nekik a ked­di Úri muri előadáson nem sok dolog volt szent — any- nyi szent!), és jószerivel je­lenet közötti vastaps „jött be". * * * Kedvesen fogad félórával az első’hívó előtt. — Honnan ez a kedves­ség? Alaptermészet, vagy védelem a világ és a szak­ma keménysége ellen? — Olyan kedvesen fogad­tak és vettek körül itt Bé­késcsabán, hogy nincs okom másként viselkedni. — Mit jelent Rozika az eddigi pályán? — Két szerepálmom volt. El is játszhattam Shaw Szent Johannáját és most Rozikát. Még van egy, de előre nem mondom ki, ta­lán az is elér egyszer, mint az első kettő. — Más álmok? — Nekem már csak olyan álmaim vannak, amiket meg tudok valósítani ... — Sima. vagy rázós volt az indulás? — A főiskolától számítom a kezdetet. Mivel előzmé­nyek nélkül kerültem oda (mindössze fél évig voltam amatőr színjátszó), az első két év különösen nehéz volt. Előtte közgazdasági egyete­met végeztem. Az ott kiala­kult gondolkodásmódom a főiskolán egy ideig nehézség, korlát volt, de ma már csak segít. — Állomások, akadályok? — Négy évet töltöttem Kecskeméten a főiskola után. A vizsgaelőadáson fáikat ke­resett Beke Sándor főrende­ző, de helyettük csak engem talált. Volt, hogy egy évad­ban öt gyönyörű szerepet is játszhattam Kecskeméten. Különösen emlékezetes szá­momra Rózewicz: Fehér há­zasságának Paulinája és Mark Twain Koldus és ki­rályfiából a koldusfiú szere­pe. Amikor Kecskemétről a Népszínház utazó társulatá­ba kerültem, egy évig heti négy napot utaztunk, napi két-két előadást játszottunk. Végül is ez a legnehezebb év hasznomra vált, nem ká­romra. Sokat tanulhattam. És most kezdtem harmadik évadomat Budapesten, a Nép­színház józsefvárosi színhá­zában — Ki volt ,,A” mester? És mi volt a tanítás? — Kerényi Imre osztályá­ba jártam, önállóságra ne­velt, és a legkeményebb helyzetek akár önálló átvé­szelésére tanított meg. Dísz­letet építettünk, maszkot, jel­mezt készítettünk, nem „csak" játszottunk. Szerepe­inkben az alapállapotokat, az alapindulatokat, és a fő gon­dolati iveket fedeztette fel velünk. Aztán az ösztöneink­re és egymásra bízott ben­nünket. — Varga Kata szerint mi­lyen a jó színház? — Ahol olyan emberek dolgoznak, akik együtt tud­nak lélegezni, és gondolkod­ni mai életükről, és akik valamilyen, már meglevő vagy együttes munkával ki­alakított közös színházi nyel­vet beszélnek. És ami na­gyon fontos: mindenkinek éreznie kell, hogy szükség van rá, a munkájára, és munkáját értéke, érdeme sze­rint értékelik. — A fővárosból nézve, tényleg „vidéki” a csabai színház? — Csak egy példát mon­dok. Eddig, a Bor és az Eső­csináló előadásait láttam a Nemzeti Színházban a csa­bai társulattól. Én is úgy éreztem, mint ahogyan a Színházművészeti Szövetség ülésén hallottam a Borral kapcsolatban: ennek az elő­adásnak a Nemzetiben lenne a helye, illetve ilyen előadá­sokra szükség lenne a Nem­zetiben is... — A Rozikáéhoz hasonló sikereket kívánunk Varga Katának minden szerepében! Reméljük, újabb békéscsa­baiakban is! Pleskonics András Támadásban a kommersz Nem kell mély szakmai elemzés hozzá, hogy észrevegyük: az irodalomban, a kü­lönböző művészeti ágakban támad a kom­mersz. Elég a könyvesboltok választékát végigböngészni, a mozik műsorát figye­lemmel kísérni. Elönti már az utcai új­ságárusok standjait is az a sokféle könyv, amelyet bizonyos túlbecsüléssel lektűrnek neveznek, és meglehetősen drágán kínálja magát. A könyvesboltok forgalma örvendetesen kielégítőnek mondható, ami a forintbevé­telt illeti. Nem tudom, a könyvterjesztő vállalatok központjai milyen módon mérik hálózataik eredményességét; tartok tőle, hogy az általános nagy kommercializáló- dásban mindinkább háttérbe szorul annak vizsgálata, vajon a vállalati bevétel miből tevődik össze. Ugyanis tapasztalatom sze­rint, s ezt megerősítik azok a könyvbolti dolgozók, akik szintén aggódva figyelik a folyamatos ízléseltolódást — a boltokban a nem éppen értéket képviselő irodalmi alkotások jelentik a forgalom nagyobb há­nyadát. Természetés dolog, hogy a könyv­terjesztés nem szorítkozhat kizárólagosan az irodalmi vagy a szakirodalmi értékek árusítására, el kell hogy adja a nagykö­zönséget igencsak érdeklő hobbikönyve­ket, szakácskönyveket, utazási tanácsadó­kat, egyebeket, de már nem tekinthető ugyanilyen értékű, hasznos cselekvésnek, ha roppant nagy tömegben kínálja a lek­tűrként közreadott különböző irományo­kat. Nem elsősorban a labdarúgó-világ­bajnoksággal kapcsolatban kiadott és sa­játos igényt kielégítő könyvekre gondolok, hanem inkább a népszerű művészek éle­téről, intimitásairól megjelentetett, nép­szerű riporterek által összegyűjtött, külön­böző, nagy példányszámban közreadottak­ra, amelyeket igen sokan kizárólagos ol­vasmányaikként vesznek, olvasnak, s na­gyon sokan azt hiszik, hogy hiteles iroda­lommal találkoznak. Hazánkban évente 65—70 millió em­ber jár moziba. Nem közömbös hát az sem, milyen összetételű a filmkínálat, mi­lyen hányadot foglal el a kommersz, il­letve az olyan szórakoztató jellegű film­ipari gyártmány, amelynek a művészet­hez igen kevés a köze, legfeljebb csak annyi, hogy hasonló technikai módszerek­kel készül, és egyazon forgalmazási há­lózatban kerül a tömegek elé. S mert ugyanannak a mozinak a vásznán jelent­kezik a kommersz és a selejt, mint ahol az érték, sok esetben ejtheti tévedésbe a nézőt, azt a hitet táplálva benne, hogy filmművészetet kínálnak neki. A filmfor­galmazásban a kommercializálódás meg­lehetősen régóta tart, de az elmúlt hóna­pokban minden eddigi méretet felülmúlt a kommersznek a támadása. Bátran állít­ható, hogy a látható filmeknek legalább 80 százaléka, vagy még ennél is több, eh­hez a kommersz, elsősorban a nyugatról importált, nagyüzemileg gyártott filmipari termékekhez tartozik, s minden egyéb a megmaradó 15—20 százalékos hányadba szorul. Természetesen ez úgy értendő, hogy nem a filmek számiban van a torz arány, hanem az egyes filmek játszásának számában, gyakoriságában. Mert hiába van, mondjuk, egy hónapban tizenkét új film és azoknak csak, mondjuk 40 szá­zaléka sorolható a kommerszek közé, ha ezek a filmek 10—15—20-szor nagyobb előadásszámban találkozhatnak a közön­séggel, mint az értékesebb művek. A kom­mersz támadása az értékek ellen talán itt a legnyilvánvalóbb. A televízió műsorában is fellelhető a kommersz támadása az értékek ellen. Ter­mészetesen külön kell választanunk a ha­talmas műsorfolyamból az esztétikai ér­tékű vígjátékot, a bohózatot. Ha figye­lembe vesszük a televízióban látható té­véfilmek, tévéjátékok, különösképpen az importált művek, meg a moziktól játszás­ra átvett filmek nagy tömegét, a kom­mersz túlsúlya itt is szembetűnő és bántó. Nem ok nélkül fakadt ki a XVI. veszpré­mi tévétalálkozó szakmai vitáján a tévé­dráma sorsáért felelősen aggódó főosztály- vezető, hogy van-e napjainkban létjogo­sultsága a tévédrámának, amikor olyan mértékű a kommersz támadása az érté­kek ellen, hogy az nemzeti drámaművé­szetünket veszélyezteti, a tömegízlést a le­egyszerűsítés felé tolja el, ábrázolásmód­jában a képregény felé tendát. Idestova két évtizede hivatkozunk a gazdaságosságra. Már elismertük azt is, hogy a kultúra is sok tekintetben áru. Szemet hunytunk és még mindig szemet hunyunk a videóval való visszaélés fölött, hogy kocsmákban, cukrászdákban, klubok­ban, és ki tudja, még hányféle nyilvános helyen a videóval való szórakoztatás ürü­gyén igen sokszor olyan filmgyártmányo­kat vetítenek, amelyeknek bemutatása nemcsak hogy nem kívánatos, hanem sok­szor tételes jogszabályba is ütközik. Itt már nem is a kommersz, hanem leginkább a perifériára szorult, vagy azon kívül eső „művészetperemi termék” támad az érté­kek és az egyetemes jó ízlés ellen. Vajon van-e — ha van, hol van a határa — an­nak a tűrőképességnek, amely a nemzeti és az egyetemes kulturális értékek rová­sára a kommersz és a még annak sem ne­vezhető produktumok tömeges támadását nem képes visszatartani? Benedek Miklós Varga Hajdú Istvánról Békéscsabán A Könyvvilág folyóirat leg­utóbbi számának egyik szer­zői interjújában a követke­zőt olvashatjuk: „A felis­merés örömével és a megis­mertetés óhajával írok ... a hatvanesztendős korában el­hunyt Varga Hajdú István­ról, aki életében semmilyen művészeti díjat, elismerést nem kapott, noha, hiszen, je­lentős alkotó volt.” A szóban forgó írás, írá­sok, tizenkilenc oldal terje­delemben megtalálhatók Tüskés Tibor frissen kiadott Triptichon című válogatott esszékötetében. A sorozatot záró, az óbudai temetőben elhangzott gyászbeszéd az imént idézett ellentmondás kifejtését is megkísérli: „... bármilyen furcsán hang­zik egy festőművészről — Varga Hajdú István — nem tekintve néhány kollégáját — szakmájában jóformán is­meretlennek számított, meg­maradt a művészettörténé­szek és az írók festőjének, barátjának; katalógusainak előszavát költők írták, kiállí­tásait írók nyitották meg, képeit költők méltatták, ő pe­dig — sajnos, ritka alkal­makkal — író barátainak könyveit illusztrálta, köny­vek borítólapját tervezte, rajzait az irodalmi folyóira­tok közölték.” ■1955-ben, amikor ismét tisztulni kezdtek a jó kép és a szocialista művészet körüli fogalmak, megkérdeztem Varga Hajdú egyik szeren­csésebben boldoguló, amúgy szerényebb képességű kollé­gáját, mit tud pályatársáról.” — Valami ipari tanuló inté­zetben tanít. De azt hiszem, ő be is éri ennyivel...” Meg­döbbentett ez a válasz, mint ahogy mindig megdöbbent a pályatársak egymás iránti részvétlensége. Azóta is so­kat töprengek a képességeik­től, lehetőségeiktől méltatla­nul elmaradók sorsán. Két­ségtelen, hogy a tehetség ön­magában nem elég az érvé­nyesüléshez. Hibás-e az út­félen rekedt művész, ha kap­csolatok tisztességes eszkö­zeivel, életszemlélete módo­sításával sem képes talentu­mát látványos sikerre buzdí­tani? Tüskés szerint Varga Haj­dú István „ismerte az aláza­tot, és a szolgálatot, de ... nem ismerte a mézes mo­solyt, a szervilizmust, kima­radt az érdekek véd- és dac- szövetségéből, ott szólt, ahol tán hallgatnia kellett volna, s ott maradt néma, ahol a fürge szavúakra volt szük­ség. Példás, már-már túl­zott szerénysége azt eredmé­nyezte, hogy érdeméhez mél­tón nem vették számba ..., félrevonulását félreállítással, mellőzéssel tetézték, magá­nyát magárahagyatottsággal súlyosbították. Pályája kez­detén a szellemi érszűkülés kora. a zord, légritka évek szinte behozhatatlan hát­rányt okoztak neki, s ami­kor a merev tilalmak, az esztétikai „elvárások” oldó­dóban voltak, tiszta, gyanút­lan, könyöklést és fondorla­tokat nem ismerő jelleme már nem tudott alkalmaz­kodni az új, megváltozott vi­szonyokhoz.” Nézzék el nekem, hogy mással mondatom el a fáj­dalmas anamnézist, a kese­rűre váló sorstörvényt, mely­nek legrégebbi és legköze­lebbi tanúja voltam. Emlé­keztethetnék többek közt az 1948-as főiskolai kiállításra, ahol akkoriban megismert és barátom képei valósággal kiragyogtak korosztályának művei közül. A velem levő Németh Lajos sem gondol­hatta, hogy e tiszta festői eszközökkel megjelenített kompozíciókat egyszer még veszélyeztethetik az aktuális feladatmegoldásban ügyeske­dő társak Gőzkalapács című és egyéb munkaverseny-pro- dukciói. Jelen lehettem, ami­kor Egry József, majd Fülep Lajos kedvtelve nézegette, dicsérte „Varga Pista” új termését, de nem sokkal ké­sőbb annak is tanúja vol­tam, ahogy a kevés-szavú, ritka-szelíd ember dühösen mutatott a szigligeti szemét­dombok cseréptörmelékeiből rakott kedvenc mozaikjára, az általam „Summás pa­rasztinak keresztelt férfi­portréra: — „Vidd el innét, vagy széttöröm.” Mert hogy akkoriban már maga a té­ma is veszélyes narodnyik el­tévelyedésnek számított. Azt a leckét: lehet-e vala­kiben a lelket tartani, s hogy sorozatos kudarcai közben milyen nehéz neki támaszt, vigaszt nyújtani, Varga Haj­dú mellett tanultam meg igazán. Máig se tudom elhes­segetni a kínzó gondolatot, hogy félig-meddig a mél­tánytalanság, a sikertelenség őrölte föl szervezetét. Adas­sák hát tisztelet azoknak, akik emberi és alkotói érté­keit fölismerve soha, halála után sem tántorodtak el mel­lőle. Illesse dicséret a vállal­kozó békéscsabai megyei könyvtárat, amiért híresen szép albumsorozatában, Sza- lay Lajos, Würtz Ádám, Kondor Béla, Csohány Kál­mán után, 1988-ban tőle is közreadott ötven rajzot, méghozzá rendhagyó módon úgy. hogy a kiadványt tíz költő Varga Hajdú Istvánhoz írt verse vezeti be. Törvényszerűnek érzem, hogy emlékkiállítására is itt, Békéscsabán gondoltak elő­ször. Ha megkérdeznék, mi az, amiben az ő művészetét min­den pályatársához képest különbözőnek látom, két dol­got említenék: a színek lí­raivá hangolt, már-már pen- dülő teltségét, s a vonalak minden amorfon győzedel­meskedő beszédes ritmusát. Az első élményt, melyet har­mincnyolc éve látott dunán­túli akvarelljei hagytak ben­nem: a vakító fehér préshá­zak felett merengő ég zo­mánc-ragyogását, azóta gaz­dag változatokban újra és újra fölleltem képein. Zöl­dek, barnák egymásba ját- szatása, de néhány sáfrány színű folt is elég volt neki ahhoz, hogy egy-egy táj at­moszféráját fölidézze. A haj­dani választott mester, Bar- csay törvénykező kontúrjai, hatalmas tereket átfogó tek­tonikája a tanítvány kezén benépesült az organikus vi­lág váratlan, burjánzó alak­zataival, sásélű, rügyekként duzzadó, vagy páfrányokként leveledző formákkal. De ezekben a szinte automati­kusan szövődő látomásokban nem a véletlen uralkodik, nem az érdekeskedő anar­chia. Varga Hajdúnak sike­rült a természetet olyan új- módian és egyénien absztra- hálnia, hogy a tér elemeinek konstruktív rendjét nem ad­ta föl; elvonatkoztatásaiban is megőrizte az élő matériák melegségét, a lélegző orga­nizmus félelmességében is emberi mozdulatait. Fülep Lajos 1966-ban megnézte Varga Hajdú Fényes Adolf- termi kiállítását, azt mondta rá: ilyen kifinomult ízlésű, szenzíbilis festőnk talán so­hase volt. mint ez a somo­gyi parasztgyerek. íme a művészi pályán sok­szor magára hagyott, méltó megrendelésekhez, kedve­zőbb munkakörülményekhez sohase jutott alkotó „mellék­ágon” is képes volt elsőren­dűt, senkiéhez sem hasonlít- hatót létrehozni. A széttört világ szándékol­tan torzított, vagy heve­nyészve fényképezett leletei, e tehetetlenségre valló idéze­tek közt az ő leleményes kal­ligráfiája a dolgok összetar­tozását, a természet, az em­ber, és az általa teremtett tárgyi környezet egymásra utaltságát hirdeti. Felelősen félti az ösztönösen érzékelt kozmogónia rendet, a legpa­rányibb mozzanatokban is a szintézist keresi, de nem me­nekül á dekoratív idillek, vélt harmóniák önnemző roman­tikájába. Vegetatív látomá­saiban, szervesen feszülő­bontó íveiben, a kifijezés vá­lasztott pólusa felé tóduló áb­ráiban mai önmagunk lelki drámáit tükrözi. S ha léte­zik olyan művészi komple­xum, mint a síkra vetített húrok zenéje, ezekből a hi­hetetlen finomsággal meg­munkált felületekről valóban muzsika árad. Mégpedig nem a képzőművészet denaturált „elektronikus zenéje”. Ha en­gedjük magunkra hatni eze­ket a ritmusokat, érezzük, látjuk: nem a spirográf já­tékos szimmetriákba réteg­ződő geometrikus legyezői hullámzanak egymáson, ha­nem mindig a közvetlen em­beri gesztus, a korlátok, fa­lak szorításában is újraszü­lető, küzdő, eleven kedély szólal meg bennük. Valami olyasféle atavisztikus élmény varázslatába kerülhetünk, mint amikor Bartók vonós­négyeseit hallgatva a szóla­mok szövedéke mögött ráis­merünk a népdalok hangzás- világára. Fodor András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom