Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-05 / 261. szám
1986. november 5., szerda Szakmunkástanulók a szakszervezetben A közéletre készítik fel őket A SZOT elnöksége — a szakmunkástanulók szervezeti hovatartozásáról — egy 1979-ben született határozattal döntött, s ezzel megkezdődött a tanulói alapszervezetek megalakítása országszerte. A cél az volt, hogy ezáltal is. segítsék a munkásosztály utánpótlását képező szakmunkástanulók politikai, szakmai, közéleti, kulturális nevelését, sajátos érdekvédelmét és érdekképviseletét, valamint a szervezett munkásokhoz való kötődést. Megszületett erre vonatkozóan a SZOT és a KISZ KB Intéző Bizottságának együttes határozata, és a tanulói alapszervezetek működését azóta is figyelemmel kísérik. Legutóbb Békéscsaba Város Szakmaközi Bizottsága vitatta meg ezt a témát kihelyezett ülésén, a 611-es számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben. A bizottság tagjain kívül az érintett négy szakmunkásképző iskola tanulói alapszervezetének főbizalmijai és az iskolák igazgatói voltak jelen. A beszélgetés legnagyobb haszna az őszinteség volt, és az, hogy a felsorolt gondok továbbítását, esetleg orvoslását magára vállalta a szakmaközi bizottság. Miről is szóltak az alapszervezetek munkáját irányító főbizalmik, egymás tapasztalataival erősítve meg a mondottak igazságát? Havasi Imréné a vendéglátó iskola nevében sajátos gondokról is szólt, ami a négy helyen működő iskola szétszórtságával, s a diákok nagy létszámával kapcsolatos. Elképzelni is nehéz a több mint kétezres tanulólétszám mellett a szakszervezeti munkát, vagy éppen a közel hetven diákbizalmi tevékenységének irányítását úgy, hogy közben a főbizalmi, mint pedagógus teljes óraszámban tanít. A főbizalmik mindegyike szóvá tette, hogy a SZOT ígéretet tett ugyan a főbizalmik óraszámcsökkentésére, de az intézkedés mind a mai napig késik. S ha már a gondokról szóltunk. Többnyire nincs meg a visszajelzés a vállalatokhoz kikerült fiatalokról, hogy hasznosítják-e a tanulói alapszervezetekben szerzett tisztségviselői tapasztalataikat, holott ezt nem véletlenül jelzi az iskola. A beszámolókban azt is jelezték, hogy a fiatalok inkább pénzszerzésre használják szabad idejüket, semmint sportolásra, közéleti munkára, vagy éppen pihenésre. Pedig a tanulói alapszervezetekben komoly nevelőmunkát végeznek. Színterei az iskolai demokratizmus gyakorlásának, a közéleti szereplésnek. Érdekes tapasztalatokról számolt be a 635-ös Ipari Szakmunkásképző Intézet főbizalmija, Bohus András is. A fiatalok részt vesznek az éves költségvetés megvitatásában, az üdülési jegyek elosztásában, a tanulmányi ösztöndíjak mértékének meghatározásában — ez utóbbit a KISZ-szervezettel egyetértésben —, és a Ku- lich-emlékplakett odaítélésében is. Ám — s ez ismét az életmódváltozással függ össze —, az utóbbi időben a fiatalok még az ingyenes beutalót sem szívesen fogadják el, mert a nyarat, főleg a kőműves szakmunkástanulók, inkább maszekolással töltik. A képzéssel kapcsolatban javaslat is elhangzott. Tekintve. hogy az építkezések té- liesítése máig nem megoldott, az építőiparban dolgozó tanulóknál át kellene állni a turnusos képzésre, azaz a harmadévesek télen elméletet tanulnak, a nyár pedig a gyakorlaté. Az iskola már két esztendeje így végzi az oktatást. Az iskola 670 szakszervezeti tagját bizony itt is nehéz összefogni, tevékenységét megszervezni. A vállalatok szakszervezeti bizottságaival itt sem felhőtlen a kapcsolat. (Ebben érdemes lenne követni a textiltagozat és az üzemek között kialakult jó kapcsolat tapasztalatait.) Szó volt arról is, hogy a szakszervezetnek fel kell lépnie a fiatalok egészségét károsan befolyásoló szokások ellen, így az egyre elterjedtebb dohányzás és alkoholfogyasztás ellen. Mindezeknek a feladatoknak a megoldásában elsősorban a szakoktatók támogatására számít a szakszervezet, tekintve, hogy leginkább velük oldott a diákság kapcsolata. Régi gondként említette a főbizalmi a pályaválasztás és pályára irányítás náluk lecsapódó problémáit is. Hiszen azon fiatalokkal, akik jobb híján vágnak bele egy szakma tanulásába, azokkal több a fegyelmezési gond, és nehezebb a közéleti munkába is bekapcsolni őket. Az újkígyósi szakmunkás- képzőben egészen sajátos helyzetben működik a szak- szervezet. Hiszen a fiatalok jó része a helybeli kollégiumban lakik, s a kis létszám miatt — mindössze 220 tanulójuk van — könnyebb közösségi, szervezeti életet élni. Ezt kiaknázva, elsősorban „érzelmi alapon” folyik a szakszervezeti élet — számolt be róla Tábor Istvánná főbizalmi. A szakszervezet — a brigádversenyek mintájára — tanulói versenyeket hirdet, ők az ünnepségek, vetélkedők gazdái is, és szerencséjükre a vállalatokkal, főleg a Békéscsabai Konzervgyárral jó a kapcsolatuk. Náluk a visszajelzés sem marad el. A szakmunkásvizsgázott fiatalok többsége megírja iskolájának, hogyan sikerült a pályakezdés. Lám, milyen sokat jelent, ha egy iskola „emberléptékűre” szabott... Kürti Sva, a Tevan Andor Nyomdaipari . Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola főbizalmija arról beszélt, hogy munkájukat anyagilag és szakmailag is sokat segíti a Kner Nyomda szakszervezeti bizottsága. A diákok bátran élnek a jogosítványaikkal, a szakszervezet más iskolával is kapcsolatot tart, közös látogatások útján, pályázatokat gondoznak, és patronálnak egy szociális otthont is. Gond azért náluk is akad. Egy „elmaradt támogatás” miatt a szép tanműhelyből sok gép hiányzik, ami a gyakorlati oktatás színvonalának nem nagyon kedvez. E támogatás mihamarabbi megérkezéséhez kérte a szakmaközi bizottság közbenjárását. A tanácskozáshoz még sokan hozzászóltak. Megemlítették például azt is, hogy nem minden ágazati szak- szervezet ad megfelelő támogatást a tanulói alapszervezeteknek. Az összegzésben azt is szóvá tették, hogy a tartalmi munka javítása érdekében először a szakszervezeti munka feltételein kell javítani. Közöttük elsősorban az üzemek és az iskolák kapcsolatán. Érdemes volt tehát meghallgatni a munkájukat nem kis áldozattal végző főbizalmikat. Hiszen minden gondról őszintén beszámoltak. Valakiket azonban mégis hiányoltam. A gyerekeket, akikről szó volt. Legalább minden alapszervezetből egyet. Vajon ők hogyan látják a tanulói, tehát saját alapszervezetük munkáját? B. Sajti Emese Az ünnepi filmhét nyitányán Friss szelek a szovjet filmművészetben Kiállítás a Bene-gyüjtemény festményeiből Lotz Károly: Ámor Az idén is november 7-én kezdődik az immár hagyományos ünnepi szovjet filmhét. Az aznapi díszbemutatón Elem Klimov „Búcsú” című filmjét mutatják be, amely Rasputyinnak jó tíz évvel ezelőtt hazánkban is megjelent „Isten veled Matyóra” című kisregénye alapján készült, egy kis faluról, amelyet eltöröltek a föld színéről, hogy helyet adjon egy új vízierőműnek. A történet tulajdonképpen a szülőföldhöz való ragaszkodásról és az annak elvesztése miatti fájdalomról mond poétikus mesét. Ez a film egyébként hosszú ideig a Szovjetunióban is dobozban várt a bemutatásra, a külföldi forgalmazást sem engedélyezték az illetékesek. Most, hogy a szovjet filmművészetben is friss szelek fújnak, a Búcsú a közönség elé került otthon is — hatalmas sikerrel —, és rövidesen a magyar közönség is láthatja majd. Az ünnepi filmhéten még bemutatják Az első lovashadsereg, a Bocsáss meg. Madárijesztő! című filmeket. A szovjet filmművészet alkotásai egyébként az utóbbi években egyre népszerűbbek hazánkban. 1985-ben összesen hét és fél millióan tekintettek meg különböző szovjet köztársaságokban készült játékfilmeket. Az utóbbi évek statisztikai adatai szerint a legtöbb nézője — 935 ezer — A huszadik század kalózai című produkciónak volt. Közel félmillióan látták a Katasztrófa földön, égen, és az Agónia című filmeket is, de minden korábbi filmsikeren túltesz A kétéltű ember, amelyet jó néhány évvel ezelőtti premierje óta közel kétmillióan tekintettek meg. A napokban ismét Moszkvában járt filmátvételi küldöttségünk, és tíz új alkotást szemelt ki a hazai közönség számára, moziforgalmazásra, négyet pedig a televízió számára. Melyek ezek a filmek? Elsőnek említsük meg Egy halott levelei című tudományos-fantasztikus filmet, amely egy nukleáris világ- katasztrófa utáni évekről szól, azoknak a történetéről, akik valamely szerencsés körülmény folytán még életben maradtak. Ez a film egyébként a nagydíjat nyerte el a minap véget ért manheimi (NSZK) nemzetközi filmfesztiválon. Ugyancsak jelentősnek ígérkezik Konsztantij Lopusanszkij új filmje, A téma, amely egy író alkotói válságát iárja körül. A kalandfilmek kedvelői bizonyára jól szórakoznak a Kazahsztáni asszony titkai című izgalmas bűnügyi történeten, ugyancsak a kalandfilmek sorába tartozik a tadzsik Csapda a sakáloknak, mai társadalmi dráma A kígyóvadász, amely már csak azért is tarthat számot érdeklődésre a hazai közönség körében is, mert egy moszkvai ún. zöldségesmaffiáról szól. Vígjáték a Férjhez menni egy kapitányhoz című film, és a fiatalabb közönség számára készült az üzbég Isten veled, zöldellő nyár. A televízió képernyőjén láthatjuk majd a közeljövőben a Műanyag karácsonyfa című filmet, a Régimódi csínyek, az Egymillió a menyasszonyi kosárban és a Házam a zöld dombokon című új szovjet filmalkotást. Említést teszünk még Szer- gej Szolovjov új filmjéről, amelynek címe: Az idegen fehér és a tarka galamb. Az ünnepi szovjet filmhétre — ez is szép hagyomány — hazánkban is népszerű filmrendezőkből és filmszínészekből álló delegáció érkezik majd Budapestre. Garai Tamás Ez év tavaszán elhunyt dr. Bene Lajos Gyula városára hagyta házát és értékes, kb. 200 festményből álló gyűjteményét, azzal a kikötéssel, hogy háza majd múzeumként legyen látogatható mindenki számára. Mivel a ház látogathatóvá tétele hosszabb időt vesz igénybe, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum — az özvegy egyetértésével — most kiállításon mutatja be a gyűjtemény egy részét a Dürer-teremben, ahol november 30-ig nézhető meg. XIX—XX. századi magyar festők műveit válogatta a múzeum kiállításra. A közel 30 festményből is kirajzolódik a gyűjtemény egy jellemző vonása: domináns a müncheni iskolázottságú festők jelenléte, mint pl. Kacziány Ödön, Neogrády Antal és Márk Lajos. A kiállítás ugyan nem koncentrál irányzatokra az anyag jellegéből eredően, de a művek egymásmelletiségében mégis felvillannak a magyar művészet múlt század végétől a II. világháborúig ható tendenciái: Rudnay Gyula, Lotz Károly, Rippl-Rónai József, Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla, Med- nyánszky László művei által. Mednyánszkytól két tájkép is látható, közülük a nagy méretű „őszi erdő” a tárlat egyik legkiemelkedőbb műve. Az ismert és kevésbé közismert művészek munkáit néhány helyi vonatkozású festmény egészíti ki, többek között a békéscsabai Sass Árpádtól és a gyulai Szilágyi Istvántól, akinek három festménye igen figyelemre méltó. Kohántól itt most csak két kép szerepel, mert a gyűjtemény Kohán-kollek- cióját már 1984-ben bemutatta a Kohán Múzeum. I. É. Céltábla: a Magyar Népköztársaság Egy propagandakampány kínos kudarca Divatba jöttünk, mi, magyarok. Legalábbis a nyugati sajtóban. Különös népszerűségünk persze csak kérészéletű, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlik — ahogy tovatűnnek a velünk való foglalkozásra okot adó október végi, november eleji napok. Mert nem másról van itt szó, mint az 1956- os ellenforradalom harmincadik évfordulójának sajátos „megünnepléséről”. Ügy tűnik — legalábbis a szándékot tekintve — nyugaton semmi sem változott. Ha az ENSZ napirendjéről még jó időben egyszer és mindenkorra le is került a „magyar kérdés”, az eseménynaptárakban egyelőre ott maradt. Különben mi mással lenne magyarázható az a felfokozott érdeklődés, ami az elmúlt hetekben hazánk iránt megnyilvánult. Az utóbbi húsz esztendőben — a XIII. pártkongresszust kivéve — soha nem kért ennyi külföldi tudósító beutazási engedélyt, mint most. Nagy várakozással, szenzációéhesen érkeztek, de mára kiderült, kénytelenek üres kézzel távozni. Semmi „balhé”, semmi világgá röpíthető „kis felfordulás”. Még csak azt sem mondhatták, hogy mély csend veszi körül a harminc éve történteket, mert bárhol filmezhettek és fényképezhettek, és bárkit megszólaltathattak. Mi több, úgymond a hatalom képviselője, az ellenforradalmi események egyik legjobb ismerője, Be- recz János is nyilatkozott. Így aztán az elmaradt szenzáció helyett — mit tehettek — beérték a „dicsőséges forradalom” helyszíneinek megörökítésével. Még a Szabad Európa rádió sem tudott annál többet bejelenteni, hogy a főváros néhány lakásában páran összejöttek, és gyertyafény mellett dúdol- gattak. Bizonyára rendőrattakra számítottak, vagy hasonló eseményekre. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy óránként többször bemondták, bemondják, hogyan, miként lehet tárcsázni Münchent. Mindhiába. Így aztán marad a régi lemez. Az egész nyugati sajtót általában ez a zavarodottság jellemzi. Áttekintve az elmúlt napokban megjelent „megemlékezéseket” valóságos recept állítható össze: végy néhány 56-os fényképet (lehetőleg „szabadságharcosok” és szovjet tankok legyenek rajta), esetleg szólaltass meg egy-két szemtanút, az egészet öntsd nyakon Magyarországról kialakult közhelyekkel, és máris kész az olvasókkal megetethető tudósítás az 1986-os októberi őszről. A legtipikusabb példa erre a francia Le Quotidien, amely az október 24-i számában arról ír, hogy nem gyártunk gépkocsit, mégis a szocialista országok között ezer főre vetítve itt van a legtöbb autó. Magyarországon ötezret keresnek az emberek, ebből nyolcezret költenek, a többit beteszik a bankba. Ez a magyar csoda, és senki nem kérdi, hogyan lehetséges. A cikk szerzője aztán megfejti a nagy titkot: vgmk-k, maszek butikok, maszek vendéglők, maszek taxivállalat. A „Marx magyar mártással” címmel közölt riport megállapításai igen izgalmasak, mi több, szenzációszámba mennek. Sőt, viccnek, jó- pofaságnak sem utolsók. Csak éppen nem felelnek meg a magyar valóságnak. Mindössze egy statisztikai évkönyvet kellett volna vásárolnia francia kollégánknak, mert abból megtudhatta volna, hogy a keresők mindössze 4,7 százaléka dolgozik a magánszektorban. A szintén francia Liberation tudósítója pedig azzal tért haza, hogy Magyarországon magas az öngyilkosok és az alkoholisták száma, csökken a férfiak átlagéletkora, növekszik a bűnözők, a válások és a neurózisban szenvedők aránya. A munkások tizenöt százaléka például nyugtátokkal jár dolgozni. Ezek szerint — gondolhatná az ember — annyira sötét ország a miénk, hogy jó érzésű külföldi be sem teszi ide a lábát. Csakhogy a tények ennek ellentmondanak: évről évre nő a hazánkba látogatók száma, vagyis kedvelt hely: Magyarország. Hasonló véleményen van az essem Westdeutsche Allgemeine, az NSZK egyik legnagyobb példányszámú napilapja. A „Szocialista ország teli kirakatokkal” című cikkében elismeréssel ír az elmúlt 30 évben végbement fejlődésről, és arról, hogy nyugati turisták nem ilyennek képzelték a kommunizmust, vagyis jó értelemben véve elcsodálkoztak. Talán még örülhetnénk is a szerző megállapításának, ha közben nem kellene azon szo- morkodnunk, hogy vajon mi mindennel „etethették” odahaza kedves vendégeinket. Végül is a nyugati sajtó döntő többsége — egyesek csodálkozva, mások kritikusan — kénytelen elismerni a magyar valóságot, és mintha kevesebbet időzne már annál, hogy mi is történt itt 1956-ban. Mi több, változni látszik viszonyuk a 30 év előtti eseményekhez. A nekünk címzett nyílt uszítás és a történelemhamisítás vádja helyett igyekeznek úgy beállítani az ellenforradalmat, mintha az a szocialista építés új szakaszának kiindulópontja lenne. Szinte szó szerint így fogalmaz a spanyol kormánylap, az El País, és hasonlót ír a nyugatnémet Die Welt is: „a barikádokon hozott áldozat a mai életet szolgálta”. Kétségtelenül érdekes beállítása ez a dolgoknak, s mindössze annyiban tér el a valóságtól, hogy a szocializmus építésének. 56- os fordulata júliusban kezdődött, és könnyebb lett volna megvalósítani az ellenforradalom okozta eszmei-gazdasági zűrzavar nélkül. Ami pedig a barikádokról tett megállapítást illeti: egyetértünk, de mi erre az oldalára esküszünk. Az amerikai lapok sem akartak lemaradni az európaiaktól. A The Christian Science Monitor például bombasztikus megállapításokkal szolgál október 29-i — az elmúlt harminc évben megtett úttal foglalkozó — vezércikkében:
