Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-21 / 248. szám
o 1986. október 21„ kedd Móricz Zsigmond: Úri muri Ünnepi évadnyitás a Jókai Színházban Elfelejtettünk, és nem is akarunk sémákban gondolkozni; legalábbis senki nem kényszerít erre sem írót, sem kritikust, sem nézőt, sem olvasót, sem másféle közéleti embert; ha a sémák erre- arra mégis felbukkannak, nincs azoknak jobb dolguk, mint lejáratni a politikai maradiságot, a nosztalgikus szektarianizmust vagy (mert ilyen is van) a világ jelenségeit csak a felület felületén ismerő korlátolt tudást, mely azonban azt hiszi magáról, hogy a mélységekbe is lelát. Nézem az Űri murit a színházban, Móricz Zsigmond gondolatait kutatva- értelmezve keresem: merre az igazság? Keresem nyitott várakozással, elfelejtve mindenféle sémákat, előítéleteket, belemagyarázó oktalanságot, úgy van-e, ahogyan a húsz éve megjelent irodalmi lexikon írja: „Az Úri muriban . . . csak Szakhmáry Zoltánban él a vágy, hogy felemelje »az új idők zászlaját«. Nincs rá ereje, önként búcsúzik az élettől, felgyújtja tanyáját és szíven lövi magát. M. (Móricz) még tragikusnak látja sorsát, bukásában kissé a magyarság pusztulását is érzi.” Mi az, hogy Móricz „még”? — kérdezem itt. És mi már nem? Lehet-e közelíteni egy drámához úgy. hogy túlélve a dráma világát, az akkor ismeretlen jövőt (ma múltat), tesszük mérlegre az egészet? Nem válik-e tudálékossá a bizonyosság, és valamiféle számonkéréssé az akkor élt íróval szemben? Egyáltalán, igaz-e, hogy Móricz „még”? tragikusnak látta Szakhmáry Zoltán sorsát, pedig ... Nos, pedig milyen volt? Tragikomikus? De mi az, hogy tragikum? „Emberi nagyság, cselekvésben és szenvedésben kifejezve.” Nos, ha elfogadjuk ezt az örök érvényű (mert az!) meghatározást, akkor Szakhmáry Zoltán sorsa az Űri muriban tökéletesen fedi a követelményeket. Persze, nem szabad az „emberi nagyságot” leari, hamleti, Bánk báni mértékben mérni csak. kisebb formátumú embereknek az adott körülményben mutatott reménytelen küzdelme is lehet tragikus, ha cselekvésük szenvedést és bukást eredményez. Tehát: vitatom a húsz év előtti „még”-et, mert Móricz Zsigmond remekművű drámájának főhősét ma is tragikus alaknak érzem, és jelentésében ott van valami ősi, magyar tragikum is, valami megmagyarázhatatlan pusztulásvonzás, mely kicsiny és nagy sorsfordulókon mindig előbukkan búvópatak mivoltából, nemegyszer zúgó áradattá hömpölyögve, hogy lebírjon fényt, ragyogást; hogy tönkrezúzzon egy virágzó, középkori országot; vagy Do- berdó szikláin ölje a magyart; vagy sorra elszalasz- sza a lehetőségeket és a Dunába lője azokat, akik a jobb élet követei lehettek volna. Számos a példa és ötletszerű mind az itt említett, miközben visszatérve a szikföld világába és hetvennyolcvan év előttre, meglepődve hallgatom, miről beszél Szakhmáry Zoltán, ez a káderlapján dzsentrinek minősülő kis magyar Hamlet, aki tragikusan korán érkezik ahhoz, hogy „az új idők zászlaját” felemelhesse, mintagazdasággá varázsolja a földjét, ■ hiszen „még a Tisza Kálmán fia, a Tisza Pista sem csinál ilyet.” Mit akar hát ez a Szakhmáry, ahelyett, hogy engedné lehúzni magát a „jó magyar sárba”, és mulatna-élne, ahogy a többiek, hiszen úgyis mindegy, úgysem lehet másképp: ennek az országnak a sorsa eleve elrendeltetett. Nem felemelő-e, ahogyan ez a kis fiók-Széchenyi akar? Ahogy változtatni szeretne a gazdálkodás módszerein, ahogy a sorvetést megálmodja, ahogy a téli dinnyébe öli a pénzét, és belebukik, ahogy szinte pusztába kiáltja az úri társaság asztalánál fenséges igéit: „Én nem akarom felporlasztani az egész országot, mert ha aztán kell, hogy lehet újra összetömö- ríteni egy tagba, mert gazdálkodni csak úgy racionális, ha szövetkezetbe vannak tömörülve a gazdák ... Így van verseny, van belenyugvás és a nagybirtok minden előnyét élvezik a Jcisbirtok minden előnyével összepárosítva.” Mi már ezen mosolygunk, de mosolygásunk együttérző. Az az ember, ott a színpadon, ezerkilencszáztizen- ben óriási dolgokat sejtett meg. És küzdeni akart érte. Hitte, hogy ezért munkálkodni érdemes, és múlhatatlan. Nem hitte körülötte senki. A felesége sem, úri ba- rátjai sem, de még a nép sem, legalábbis azok a csu- gariak nem, akik felvonulnak az Úri muri színpadára, hogy finesszel, csalással „kiüljék” az úr tartozását, sír- va-ríva a szegénységtől, libasültet, kolbászt falva nagy bánatukban. Közben lázadoznak erről-arról: ha ilyen csak a magyar, súgja Móricz, elég baj lesz az minékünk. Vélem és meggyőződésem, hogy jó az a színházi előadás, amelyik ennyi gondolatot kelt. Amelyik nem hagyja nyugodni az embert, hogy végére (?) járjon ennek- annak, hogy újra latolja magában; hogyan is kell érteni ezt a Szakhmáryt, ezt a Rhédey Esztert, ezt a Rozikát, Csörgheő Csulit, a csugariakat, meg a felvonuló egész kompániát? Mert az már igencsak világos, hogy színházunk ünnepi évadnyitóján Giricz Mátyás, a vendégrendező nem akart régi Úri murit csinálni. Tisztelte a „nagy előadásokat”, a híres nemzeti színházbelit 1948-ból. meg sok egyéb más kísérletet szerte az országban, de azt is tisztelte, hogy 1986-ban már nem lehet a régi módon közelíteni sem Móricz- hoz, sem az Űri murihoz. Hogy hála istennek, sémákban már nem gondolkozunk, nem kényszerít erre senki sem nézőt, sem színészt, sem színházi rendezőt. Hogy_ a politikai maradiság a művészet értékeinek lejáratásával lenne egyenlő, hogy a színek világa érkezett el és nem kívánja tudni a csak feketefehéret. Hogy az ember és cselekedetei megszámlálhatatlan helyzetekben megszámlálhatatlanul változóak, hogy nincs két egyforma pillantás, szó, mozdulat. Hogy a becsületet, az igazságot, a tisztaságot és a szeretet hangjait keresni emberi sorsokban: ez a színházi művészet lényege. Giricz Mátyás művészetének lényege (több éve mind világosabb) is ez. Az Űri murit is így közelítette meg: keresve a hősök rejtett és legőszintébb szívhangjait, helyüket a közegben, ahol élnek, a szavak mögötti vidékeket, van-e ott napfény, reménylángocska, lobogó zászló vagy csak a sár. ami lehúz? Meg is írja a műsorfüzetben, hogy „az Űri muri értelmezése még nyújt lehetőségeket, különösen Szakhmáry, Rozika és Eszter megfogalmazásánál." Valóban olyan dzsentri-e Szakhmáry Zoltán, ahogyanriátták eddig a legtöbben? Rédhey Eszter nem hordoz-e eddig fel nem derített drámai igazságokat? És Rozika leegyszerűsíthető-e kis tanyasi ringyóvá? Hátborzongató, hogy (általában) ez a három ember csak dzsentri, csak gőgös, címeres nemesasszony és cserfes-csa- csogó kis ringyó volt a magyar színpadokon. Giricz az elsők közül való, aki változtat ezen, és meggyőződésem, hogy igazándiból először teszi helyre az Úri murit. Hogy erre mindenféle konstellációja is megvolt? Annál inkább jó, hogy megtette, hogy előhozta a dráma jeleneteiből, a sémákba merevített hagyományok mögül a sorstörténetet eljátszó embereket. Hogy keményen fölrajzolta Szakhmáry Zoltán legnemesebb arcéleit, belső világának lángoló sokszínűségét, ezt a maga akkori háromszáz holdján közöny és értetlenség közepette vergődő magyar Hamletet. és még akkor is azt, ha eltúlzottnak tűnik a Nagy Hasonlat. Ezt az érzelmeiben is kiszolgáltatott embert, akikből, hogy nagyon kevés született abban az időben, oka volt további romlásnak, pusztulásnak. Valami ősi tisztaságvágy tükröződik Harkányi János Szakh- máryjának szemében, amikor megérinti Rozika lelke, szoknyájának beszédes hullámzása, amikor Rhédey Eszternek magyarázza, hogy paradicsomot varázsol a száraz ugar helyébe, amikor megérzi, hogy körülötte és benne minden elvesztett. Harkányinak számos hangja és eszköze van ahhoz, hogy felvillanyozva majd egyre szánakozóbban szemléljük azt a (körülményekhez mérten) gigászi küzdelmet, amire a dráma főhőse vállalkozik. Üj ez a Szakhmáry, és kétségtelen, hogy megszaba- díttatott a sémák nyűgétől, és mer igaz lenni. Nagy alakítás. Rhédey Eszter sem az, ami leginkább volt, nem azért gőgös, rátarti, mert nemes, mert II. Endre adományozott címert az őseinek, hanem azért, mert Rhédey Eszter valójában korlátolt, buta nő. Nem is nő olyan értelemben, ahogyan azt érteni szoktuk, vagy ahhoz is gőgös, hogy nővé legyen igazán. Szavai elfecsérelt szavak, közhelyek szerelemről, az isteni jelről, a késői rá- döbbenésről. Felkai Eszter játssza és a záróképben érzi meg legteljesebben ezt az új értelmezést. Rozika? Ki is valójában ez a pusztai virág? Tudja, mit akar, hogy nem a pusztán akar élni, hogy menekülne innen? Vagy csak az ösztönei vinnék? Tiszta virág vagy egészen romlott már félig tisztán is? Vagy csak annyit tud (tud?), hogy mása sincs, mint önmaga, az illata egyedül, és ebből, ezáltal menekülhet a kapanyéltől? Giricz szereti és félti, mert úgy véli; virág az. csak jobban szeretne illatozni más virágoknál. Varga Kata m. v. megtalálta ennek a Rozikának a lelkét, és abból építette fel kis mozdulatait, rebbenő-jelző hangsúlyait, a szeme sugarazását, dalainak akácsoríveit. Nagy szerep, egyetlen nagy szív, hamis hangok nélküli remeklés Lengyel János m. v. Csörgheő Csulija. Védtelen, sírva vigadó, büszke, magyarul büszke úr. Halálröpülés az ő útja is ebben az Űri muriban, elszomorító, nagy torzó, nincs benne hamisság, csak tragikus ragaszkodás a pusztuló világhoz, a magyar sárhoz, a tehetetlenséghez. A csugariak: (Gyurcsek Sándor, Széplaky Endre, Géczi József) külön példa arra, ahogyan a rendező a móri- czi látáshoz kapcsolódik. Nem csinál Tiborcokat a libasültet és kolbászt zabáló követelődzőkből, hanem oda teszi őket, ahová valók: a kaparj kurta neked is jut össznépi színjáték jellemző epizodistáivá. Bizonyos, hogy több drámajátszási leleménynél a „forradalmárko- dó” csugariak e csapata, de hogy hályogleszedő is, az elvitathatatlan. És a többiek? Ennek a fegyelmet és elmélyültséget sugalló előadásnak a többi szereplői? Nem egy meglepetés, főként, hogy a színház új tagjairól is szó van. Tamás Simon Lekenczeyje drámai erejű figura, mert drámai erővel bír a színész, aki előhozza. Kalapos László (Borbiró) is karakter, eszközeiben sokoldalú, Ardeleán Lászlóra (Gosztonyi Bandi) oda kellett figyelni többször is, Lengyel István (Lefko- vits) egyetlen jelenetben figurát teremtett. Nem lehet kihagyni a sorból Monori Balázst (Jászom) és Józsa Mihályt (Kondás) sem. Gyarmathy Ágnes a díszlet- és jelmeztervező. A háttér hatalmas, kiszikkadt, repedezett ugart tár a néző elé. a mozdítatlanságot jelképezve talán, mely Szakhmáry Zoltán vesztét okozza. Puritán, egyszerű a színpadkép minden jelenetben, a gyors színváltozások miatt nem is lehetne más. A ruhák korhűek, Móricz színpadán ez természetes követelmény. Végül, hogy műhely a színház: még a premier után is változtatott a rendező, és éppen a zárójelenetben tette sokkal nyilvánvalóbbá Szakhmáry Zoltán öngyilkosságát. Jó jel, hogy nem tabu a premier sem. Sass Ervin Rozika és Szakhmáry Zoltán: Varga Kata m. v. Harkányi Jánossal Fotó: Gál Edit KÉPERNYŐ A televíziós produkciók készítői bizonyára előre elhatározzák, milyen céllal készítenek műsort. Csak ezután kezdenek a forgatáshoz. Mert lehet tanítani, művészi élményt nyújtani, gyönyörködtetni, vagy uram bocsá’, szórakoztatni a képernyő előtt ülőket. De lehet untatni is, sajnos. Természetesen az nem biztos, hogy ami az egyik nézőnek tetszik, az a másiknak is vonzó. Mert más és más az érdeklődési körük, pillanatnyi hangulatunk, de még a televíziózásra szánt időnk sem egyforma. Mert szabad időnk soha nincs elég! Ezért kell válogatnunk, a címből, netán az alcímből találgatva a filmek-műsorok készítőinek szándékát. Valahogy így válogattam az elmúlt hét programjából én is. Hogy érdemes volt-e a később említett műsorokra időt szakítani? Vegyük őket sorra! Rövidfilmarchívum Mindig is nagy élményt jelentett számomra Kovács Margit kerámiáit látni. Nem csoda hát, ha nagy érdeklődéssel ültem a képernyő elé. mikor szerdán délután az 1938-ban róla készített portréfilmet vetítették „Az agyag poétája” címmel. Egy pesti bérház ötödik emeletén néztünk körül. Alkotásait láttuk, megismerve általuk a művész újító kedvét, tehetségét. Aztán Kovács Margit is feltűnt a képernyőn, amint a korong fölé hajolva, elmé- lyülten dolgozott. Keze alatt szinte pillanatok alatt csodálatos alak formálódott. Egy szót nem szólt, mégis megismertük. Munkáin keresztül rajzolódott ki előttünk az ember, a művész, a halhatatlan. . . Mert Kovács Mar- gitot sajnos már csak Kollányi Ágoston lírai portréfilm- jeben láthatjuk. Alkotásai mégis halhatatlanná tették. Gyönyörködni akartam, s nem csalódtam a „Rövidfilmarchívum’' első filmjében csakúgy, mint az ezt követőben sem. A karcagi fazekast, ifjabb Szabó Mihályt szívesen hallgattam. Hivatásáról vallott, miközben őt is műhelyében, az agyag megformálása közben láthattuk. Csodálatos darabjai ámulatba ejtettek. De a harmadik film, a „Változatok agyagra"... Portrékat ígért az alcím, s ahelyett azokkal a technikákkal próbáltak megismertetni minket, amelyekkel a mai „fazekasok” kísérleteznek. Nem hogy a portrék, de még a néző unalmának legyőzése sem sikerült. Lehet, hogy a filmek összeválogatása nem volt szerencsés? fl velünk élő történelem Sebaj, nem csüggedtem. Űj ismereteket szerezni! Ezt akartam, mikor csütörtökön este a képernyő elé ültem, hogy megnézzem „A velünk élő történelem" című dokumentumfilmet. Akik 1956-ban még nem éltek, vagy zsenge életkoruknál fogva nem foghatták fel az eseményeket bizonyára — csakúgy mint jómagam — nem sok hiteles információt szerezhettek eddig a 30 évvel ezelőtt lezajlott drámai eseményekről. E riportfilmsorozat végre tényszerű összegzéssel pótolta a hiányt. „Megtört a jég” — mondta egyik ismerősöm, s valóban. Az első részben archív filmek, fotók és egyéb dokumentumok, valamint a résztvevők visszaemlékezései alapján hiteles képet kaptunk az október 23-i eseményekről. Nagy érdeklődéssel várjuk a folytatást! Mert ez is történelmünkhöz tartozik, s azt. hogy mennyire fontos szülőföldünk történetének ismerete, megértése — a sorozat ebben is segít —, úgy hiszem. már nem kell bizonygatni. Családi vasárnap Ám nemcsak tanulni, szórakozni is akartam az elmúlt héten. A „Lindát" is megnéztem, s csakúgy, mint gyermekem, én is kikapcsolódtam egy órácskára, ha nem is rágtam tövig a körmöm izgalmamban... De nem erről a szórakoztató filmről szeretnék szólni, hanem a vasárnap délutáni magazinműsorról, a „Családi vasárnapról". Bodnár István vezető rendező, a műsorvezető, Vitray Tamás közreműködésével olyan családokat mutatott be, melyekben több generáción át öröklődik ugyanaz a foglalkozás. De legalább olyan érdekes volt, mikor — más családoknál —, a szülők teljesen más hivatáshoz adtak indíttatást. A lényeg egy, s ezt is megtanította velünk ez a műsor, hogy a választott mesterséget odaadással végez- j zük, csakúgy, mint elődeink... S még valamit sugalmaztak a látott képsorok: a családi összetartozásnak, a szülők megbecsülésének fontosságát. S hogy mindezt köny- nyed formában, szórakoztatva tették az alkotók? Annál jobb. Mert hogyan is mutathatták volna be másként a Latabár családot'1 S miért is hagyták volna ki a poént: a neves sebész, dr. Kulka Frigyes és színész fia. Kulka János közös produkcióját, a Hamlettből egy részletet... Mert az élet ilyen. Vannak vidám, játékos percei is. Hogy mi, nézők is szórakoztunk? Már csak ezért is érdemes volt a tv elé ülni vasárnao délután. N. Á. Miről ir a Kincskereső? „Aránylik, őszül már a nyíres, hallgat a levélnyelven suttogó liget.” — Szergej Jeszenyin varázslatosan őszi hangulatú soraival nyit a Kincskereső októberi száma. Ugyanez a hangulat ihlette Bornemisza Endre és Deák Mór verseit is. Szilágyi Domokos Petőfi, Galambost László Rákóczi alakját örökítette meg versben. Szilágyi Domokos immár klasszikus értékű Petőfi- portréja (Héjjasfalva felé) mellett olvashatjuk Krúdy Gyula A vörös Medveczky című elbeszélését, amely szintén a 48—49-es szabadságharc napjait villantja fel az olvasó előtt. A szám lírai válogatásában kiemelt helyen szerepelnek Babits Mihály és József Attila szerelmes versei, de a kamaszlíra sem hiányzik: ezúttal Milena Lukesova szlovák költőnő ad belőle ízelítőt. Folytatásos fantasztikus regény közlését kezdte meg szeptemberben a folyóirat. Simái Mihály Szemközt az űrtigrissel című művének második részében egy gyerekké visszaparányult apa iskolai viszontagságairól olvashatunk, melyeket tulajdon fia kaján tekintete kísér . . . Az Ez fantasztikus sorozatban Lőrinc L. László egy élénk képzeletű eszkimó kisfiú csodatételét örökíti meg. A Pingvin őrs újabb jellegzetes tagját mutatja be Kántor Zsuzsa írása (Balházi nem adja fel). Erich Kästner humoreszkje (Egy felülmúlhatatlan est) egy balul sikerült vendégségről szól.
