Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

1986. október 11.. szombat JgUiWkfcM KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A Békéscsabára áttelepült szlovákiai magyarok jeles napjai Békéscsabára a lakosság- csere nyomán 1947—48-ban települtek a szlovákiai kis­alföldi magyarok. Főként Ér­sekújvárról, Gutáról, Komá­romból jöttek, de érkeztek Csatáról, Garammikoláról, Nagymegyerről, Vágfarkasd- ról, Negyedről, és még más helységekből is. MiveF az áttelepülők a ré­gi lakosok közé szétszóródva telepedtek le, a kalendáris szokáshagyományuk szem­besült az itteni magyar és szlovák népességnek az esz­tendő jeles napjaihoz fűződő szokásaival. Így az egész kö­zösség előtt lejátszódó ko­rábbi szokásaikat, kezdettől fogva nem gyakorolhatták. Megmaradtak viszont azok az elemek, amelyek megkö­zelítően azonosak voltak az itteni szokásgyakorlattal, il­letőleg amelyeket szűk csalá­di körben valósítottak meg. A közel négy évtizedes ittla- kás következtében néhány új szokáselemet át is- vettek. A régi lakóhelyükön a farsang mindhárom utolsó napján: farsangvasárnap, farsanghétfőn és farsangked- den táncoltak, s az el nem kelt lányokkal tüsköt húzat- tak. E szokásukat Békéscsa­bán már nem elevenítették fel, mert nem voltak meg a kellő közösségi kapcsolataik. Elhangzott a Kis magyar néprajz című sorozatban, a Kossuth rádióban, 1986. au­gusztus 13-án. Emiatt maradt abba az ala- koskodó lucajárás, a' kará­csonyi ablak alatti éneklés, a mendikálás (Komáromban: meditálás), és a Mikulás-já­rás, amelyet Érsekújvárban, Gútán párosán, Miklós püs­pök és az ördög, a krampusz végzett. Mivel a gútaiak Pit­varosra nagyobb lélekszám- rrial érkeztek, itt néhány évig még élt a mendikálás és a páros Mikulás-járás is. Békéscsabán már nem állí­tottak májusfákat sem, mert ekkorra a szokás a régi la­kosok körében is elhalt, de Pitvaroson, a gútai szárma­zású legények még kedves­kedtek vele a kiválasztott lá­nyoknak. Ugyancsak elmaradt a húsvéthétfői locsolással pár­huzamosan végzett korbács­csal, vagy más néven sibával való korbácsolás is, mert a Délkelet-Alföldön csak lo­csoltak — a korbácsolás is­meretlen volt. A szokás egyébként már Érsekújvá­ron is elhalt, csupán élel­mes, idős asszonyok árusít­ják a fonott korbácsokat, amelyeket a szülők játék­ként veszik meg a gyerme­keiknek. Egyházi vonatkozásai mi­att él tovább a virágvasár­napi barkaszentelés, a víz­kereszti házszentelés: a há­rom király neve kezdőbetű­jének a felírásával együtt, továbbá a Balázs-napi áldás. Sokáig megtartották a hamvazószerdái böjtöt, s a korábbi napok zsíros hús­ételei maradékát is szinte napjainkig az ún. torkos csü­törtökön fogyasztották el. A karácsonyi asztal alá is behozták a szénát, a lószer­számokat. A szénát az ab­rosz alatt is szétszórták. A karácsony böjtjén Negyeden és Gútán tejfölös bablevest, Érsekújváron lencselevest ettek. Ezt a rituális ételt ma is főzik. Az újév napján egy ideig eljártak a rokonokhoz köszönteni a fiúk. András napján a lányok még Bé­késcsabán is egész nap böj­töltek, hogy éjfélkor feléb­redve, megtudják jövendő­belijük nevét. Néhány szokásuk azért maradt meg, mert Békéscsa­bán a régi lakosoknál is így valósultak meg. A márciusi havat ugyanúgy eltették, mint a csabai szlovákok, a lucanaptárt is ezért készítet­ték továbbra is. (Békéscsa­bán lucanaptárt napjainkban is készít minden hagyomány­hű család — tekintet nélkül etnikai származására.) A te­henek tavaszi György-napi kihajtása is megegyezett. Részt vettek a Katalin-napi bálakon is, főként azért is, mert a karácsony másnapjá­ig ez volt az utolsó közös szórakozási lehetőség. Az ádventi időszak miatt — ahogy Komáromban mond­ták — András bekötötte a hegedűt. És tovább éltek a Nagy-Alföldön is általános Mátyás-, Zsuzsanna-, Ger­gely-, Medárd-napi időjárás- jóslások. A környezet hatására gaz­dagodott is a szokásviláguk. Régi otthonukban húsvéthét­főn a locsoló legényeket csak szerényen vendégelték meg: „Nálunk nem volt ilyen nagy terítés, mint itt. Csabán korán kelünk, és amit el lehet képzelni, son­kát, tojást, kolbászt, sütemé­nyeket, tortát, sört, bort, üdítőt készítünk.” A szil­veszteri rétest is Békéscsa­bán kezdték sütni. Ideköltö- zésük előtt csak a kará­csony hetében vágtak hízót, Békéscsabán, a nagy-alföldi szokás szerint már András napjától kezdve. Régen csak Péter-Pál napján ülték meg a Pálok névnapját, Békés­csabán pedig — az itteni ha­gyománynak megfelelően — január 25-én. Felújultak elfeledett hie-* delemjárások is. A negyve­nes évek végén Békéscsabán, Telekgerendáson, Kétsop- ronyban még hitték, hogy ha Luca napján idegen asszony jön a házhoz, elviszi a sze­rencsét. Ezért az így bevető­dött nőt a háziak seprűvel űzték ki. A betelepült ma­gyar asszonyok nem tudták mire vélni, hogy e napon a tanyasi jószomszédok miért zavarják el őket, míg meg nem értették, hogy az itteni szlovákok még élő hiedelmé­ről van szó. A több évtizedes együtt­élés közelebb hozta az eltérő népi kulturális elemeket, de az áttelepült magyarok sok tradicionális szokása szívó­san továbbél, és színesíti Délkelet-Magyarország amúgy is változatos szokás­világát. Dr. Krupa András Antalfy István versei: Mi hát e fény...? Szám őrzi még az ízeket. Szemem a fényt. A színeket. Karom a régi erejét. Szivem még-ifjú ütemét. Még hallom a zenét, a dalt,- rostjaimban a viadalt. Az égzengést. A napsütést. Csontjaimban a rámverést. Vagy nincs is így. Csak így hiszem. Fáradt a szív. Tépett hitem. Tépett hitem? Mi hát e fény? Csillan a lélek üvegén ... Az erdő hallgat Riadt erdőkben nem fakad remény, talált tárgyak között a kegyelem kiváltható — tépett leveleken esőkönnyekből ha csillan a fény, simogatnám, de nem mozdul kezem, hol ülök a világ e rejtekén, csak annyi van, amennyi vagyok én, nincs benne se bűnöm, se érdemem. Hamubasült pogácsám elfogyott. Az erdő hallgat, ahogy hallgatott amikor — dehát mit emlegetem? Talán még megmozdul kezem simogatásra . .. mint a csillagok, ha a világ jégheggyé fagyhatott... Ősz Gyűlnek az emlék-fecskék. Lezuhannak a porba. Melyik marad ott végleg? Melyik repül fel újra? Mivel írjunk? Tisztelettel nézek minden gépelt műre. Nem megy az írás, ha „kézzel’ írok, pontosabban: golyóstollat, vagy ceruzával. Mindjárt igényesebb leszek, ha gépbe ütöm be gondolatai­mat. Tudat alatti papírtallarékosság, vagy a „szabályosság” bűvölete. Nem tudom. De a fehér lapra pöttyentett kis nagy nyomtatott betűk már a nyomdai levonatot idézik. Ünnepé­lyessé, már-már publikációvá minősül az anyag. Olyan, mintha máris olvasná valaki a képzeletháttérből. A kézírásnak is megvan a maga varázsa, értéke. A fak­szimile mindig jól mutat egy folyóirat belső borítóján, az ol­vasó (főleg a grafológia térhódítása óta) szívesen böngészi a nagy nevek hieroglifáit. A javítgatások, áthúzások elárulnak valamit a művészi személyiség titkaiból. Műhelyszagú aura képződik. Az sem mindegy: ceruzával, vagy tollal írok? A puha ce­ruza gördülékeny, gyors, radírozható, tehát biztonságos. Bár­mit leírhatok, ha később megbánom, eltüntethetem. A go­lyóstoll kissé köznapi, az átlagember használati tárgya. Re­cept, számla, űrlap kitöltésére megfelel. Unalmas, lehangoló dolgok kelléke lehet. Persze, remekművek is születhetnek „golyó alatt”. Ám mutatósabb sorokat róhatunk töltőtollal. (A tinta szebb kék!) Bár a mai, patronos, technicizáltabb változat szegényesebb, nélkülözi a régi rekvizitumait: kalamárist, tintásüveget, itatóst, amelyek szinte szertartássá bűvölték a cselekvést, ha szivattyús töltőtollal „körmölt” az ember. Legromantikusabb mégis a mártogatós toll. Ott a pacák kockázata! A cserélhető, szétnyíló hegyek. A kézbe simuló tollszárak. A száradási idő. Mind megannyi gyönyörűség. Amit nem szeretek: a filcek, rostirónok. A szagosak és nem szagosak. A fluoreszkáló, alkoholos tökélyek. Már-már írni sincs kedvem, amikor rájuk nézek, A vad, elütő színek, az árnyalatnélküliség irritál. Hol van a grafit plasztikussá­gától e modern vívmány? (Ezért is áll hozzám közelebb pél­dául Szikszai Károly grafikája, mint Bari Károly filcrajzai.) Mindez persze, az irodalom kapcsán jutott eszembe. Né­zegetvén a Kortárs 1980-as, ’81-es számait, amelyekben meg­találtam Lengyel Menyhért, Nemes Nagy Ágnes, Berény Ró­bert, Hubay Miklós, Gyurkovics Tibor és még sok más mű­vész kézírását. Aztán leemeltem a polcról dr. Agárdi Tamás: Grafológiáról mindenkinek című könyvét, megtalálván ben­ne a következő idézeteket: „ ... sokszor azzal és arra írunk, amink éppen van ...” Másutt: „Minél mélyebben hatolunk tehát az írásba, annál mélyebben vagyunk a megismerendő lelkivilágában, és á megválaszolt kérdésekkel arányosan növekszik az újólag felvetődött kérdések száma.” Vagy: .......amint ceruzát, tollat v eszünk elő, firkálni, vagy rajzolni kezdünk, máris önma­gunkból adtunk valamit a külvilágnak.” Gazdag világ az írásművészet. Még részletkérdései is föl­izgatják az „ínyencekre” is vágyó szellemet. De ne feledjük, amit József Attila írt a (Le vagyok győzve című) versében: S „dolgozom”, ímhol e papírhalom — a működésben van a nyugalom. A mit és hogyan írjunk — kérdésfeltevése a célra és a mód­szerre irányul, mellé hadd kerüljön oda az eszközre utaló, hangulati motívum: „MIVEL?” is. Kántor Zsolt Gubis Mihály : Anno-nimus Köves István: // Őstermelő vagyok Mit tehetnék «­a mérlegek és mérlegelések adók adósok adások korában Szívem nem beköltözhető agytekervényeim egyirányúsithatatlanok csontvázam eladhatatlan (Ej-ej, uram, ez a gerinc!) Mit tehetnék őstermelő vagyok Szégyen nélkül árulom világomat Petrőczy Éva : A cserépkályha... A cserépkályha savanykás, hideg szaga, és meleg bőröd málnaillata (naponta szedtük) összecsapott orromban, ott, a hajópadló- nyoszolyán, ahová a túl éberen alvó ősök, s utódok fülelése elöl leköltöztünk a szülői házban az öreg, nyikorgó páros ágyról, egymást szeretni. Négy év. Erdei tisztás vagy szálkás, korhadt deszka, egyremegy: csak elfogadja, s elfogadd szerelmedet, szerelmemet. Gubis Mihály : Stációk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom