Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
1986. október 25., szombat 0 Szúdy Géza: Kegyelem és fényesség Miféle etimológiák és értelmezések visznek közelebb a szavak s fogalmak leikeihez, melyekkel olykor már éppúgy poklokat jár eszméletünk a roppant idő bugyraiban, mint Vergilius és Dante árnya a hátratekert fejű jelenések, végtagok céltalan hadonászó bábeli zavarában, a nincs és a van térkép-nem-jelölte határain? Mert keresheted magadat, ember, az anyag e folytonosan átlényegülő rezgései közt, ahol sohasem tudhatni, meddig terjed szférája az énnek, s meddig a nem-énnek, egészen addig a pillanatig, midőn új dimenzióit megnyitja előtted egyetlen biztos értelmezője életed okkult szövegének, a halál kegyelme és fényessége. Az a másik világ Régen a szegény világ volt a másik világ, amit föl kellett fedezni, és amit föl is fedeztek az írók, az Illyés Gyulák, a Fé- ja Gézák. Egész sor szociográfia dobolta ki a döbbenetes látleleteket a koldussorsról, az éhínségről, a nem embernek való életről. Móricz írásai is tele vannak ilyesmikkel: „...általános, s régebbi időkben elképzelhetetlen szegénység’ (1934); „A tavasszal bejártam a Sárrétet. Békés és Bihar vármegyét. Azt a tájat, ahova nem volna szabad külföldit beereszteni.. .” (1935). Nem. mert koldusszegény, elmaradott és tehetetlen. Bújdosó-Baranyi „nyolc gyerekével egy kétszer-három négyszögméteres szobában” lakik a Kisgyepen, valahol az Alföldön. A „kultúrréteg” (Móricz Zsigmond gyakori szava a műveltebbekre, a jobb módú- akra, akiknek az is módjukban áll, hogy szociográfiákat olvassanak), ez a „kultúrréteg” elszörnyűlködött és a fejéhez kapott ennyi rettenetre, a másik világnak a láttán, ahogy azt elébe idézték írók. szociográfusok. Ma a gazdag világ a másik világ. A világ, amelyre hirtelen föl kellene, hogy nyíljék az ablak. Oly elképzelhetetlenül szép világok vannak az országban, hogy az ugyanolyan döbbenetes, mint a hajdani szegénység. Hogy mennyire gazdag, mennyire nem, az már méricskélés dolga. Lehetséges, hogy pusztán a szerfölötti jómódot kellene írnunk. Ám legyen. Ez a másik világ az a világ, amit* a tisztes átlagon élők, akiknek a fizetését időről emelgetik ugyan, az árak azonban mindig szöknek egyet előlük, így aztán sosincs módjuk arra, hogy föléjük kerekedjenek. A másik világ az a világ, amely mindig az árak fölé kerekedik, sőt szinte már az a gyanúm, hogy ő szabja meg az árakat. A másik világ először is az épületekben, a lakóházakban testesül meg. A nyáron bejártam a Balaton északi partján egy kis falut. Egy olyat, ahova rengeteg külföldi jár, minden második kocsi nyugatnémet, nálunk egy-egy ilyennek az ára félmilliónál kezdődik. Egy olyan falut, ahova csak külföldit (értsd: nyugat-európait) szabadna csak beereszteni, mert ha Bújdosó-Baranyi unokája lépne be oda a Kisgyepről, valaki igencsak megütődne. Vagy a falu a Bújdosó-Baranyin, vagy a Bújdosó-Baranyi azon a másik világon, ahova ő már ebben az életben lábát megvetni sohasem tudná. Luxusvilág: nyaralópaloták, kastélyházak. A másik megtestesülés: a gépkocsi, a harmadik, a negyedik . . . Nem is tudom. A videokészülék? A mi? Annyi minden van, ami drága, s ami drága, az mind a másik világ; testivé, külsővé, fogyaszthatóvá lehet. Honnan a pénz? Kik ezek az emberek? Mit csinálnak?" Miből folynak a zsebükbe a bankók? Tisztességesek? Miért ne. Korruptok? Miért ne. Miféle népből származnak, s hová fognak származni ezután? Az ember előtt hirtelen fölmagaslik a másik világ, nekikoppan a homlokával, s első sziszegésében ilyen primitíveket kérdez. Várom a szociográfusokat, akik jobban faggatóznak, s úgy is tudnak válaszolni. Jobban, legalább olyan jól, mint Darvas József, Féja Géza meg a többiek hajdanán. Várom a választ: van-e másik világ, vagy csak lidércálmot látok? Fehér László Tóth Ernő: Látogató érkezik Tóth Ernő: Szivárványkapu Dér Endre: Erzsébet királynő unokája Két bolondunk volt ,a vállalatnál. Az egyiket már a híre megelőzte. Tudtuk, dilipapírja is van. Ennek ellenére a bemutatkozás teljesen normális volt. Magas, szőke nő. kontyba fésült hajjal jelent meg a kisfiával. Négy év körüli sráca volt. Hosszú gyöngyöt viselt új divatú, horgolt blúzán. Magasan tartotta a fejét. Szimpatikus volt. Köszönt az- embereknek, megnézte a mosogatót, ahol dolgoznia kell, rögtön észrevette, hogy kicsi a hely, ahol a szennyes edényt tárolják. A főnökkel megegyeztek: másnap reggel munkába áll. Másnap reggel fehér köpeny volt rajta, ugyanúgy kontyba fésűivé a haja, és töröl- getett. Egy hétig szavát se hallottuk. A pincérek elől kitért: ha szóltak hozzá, nem válaszolt. Látszólag senkit észre sem vett. valójában azonban mindenkit figyelt. A presszósnő egyszer kávét küldött neki — megitta. A csapos máskor maradék sört küldött neki — megitta. Később a presz- szósnő megkérdezte tőle: mért jött el az előző munkahelyéről? Katinak hívták ezt a bolondunkat, s hogy nem is volt annyira bolond, az is bizonyítja: erre a ki- -hívásra sem válaszolt. Az egyik szakács azt kérdezte Katitól: „Kitői van a gyereke?” Ekkor történt, hogy Kati nálunk is bolond lett. Igazi bolond. Hogy mit mondott, máig sem tudom, de az bizonyos, hogy Kati kioktatta alaposan a szakácsot, hogy hogyan illik Erzsébet királynő unokájával beszélnie... Pár napig nem is törődött senki vele. De Sanyika, az éretlen kis inaska. a nagyoktól ellesett pillantásokkal ostromolni kezdte Katit. Kati nevetett rajta, s nem tudni, hogyan, de gyorsan összebarátkoztak. Kati elmesélte Sanyikénak, ki a gyerek apja — sajnos, nem veszi ei őt, mert bolondnak tartja, pedig ő nagyon jó felesége tudna neki lenni. A fiú bányász, minden hónapban rendesen küldi a gyermektartást, és minden hónapban egy alkalommal Katit is meglátogatja. A presszósnő nem bírta már türelemmel Sanyika és Kati összemelegedését. Nagy hangon rákiabált Sanyikéra: — Ha szóba elegyedsz azzal a bolonddal, többet hozzánk ne szóljál! Sanyiké is, Kati is kiborult. Sanyika, aki kamillával mossa a haját, és tejben az arcát, hogy mindig ilyen szép szőke és aranyos kisfiú maradjon, most egyáltalán nem volt aranyos kisfiú: olyanokat mondott a presz- szósnőnek, hogy az a főnökhöz ment panaszra. Ettől kezdve a főnök állandóan be volt kapcsolva az incidensekbe. Katira többször rájött az ötperc, és már mindenkinek tudott valami gorombaságot mondani. S a győztes mindig ő maradt, mert dilipapírja volt, és a vita vége^ felé királynői kézmozdulattal és emelt fejjeL jelentette ki: „A kihallgatást befejeztem, elmehetnek” ... S ha továbbra is volt még vita, előhozakodott Erzsébet királynő nagymamájával, mindenkihez odament és mindenkinek kü- lön-külön kijelentette, hogy jói gondolják meg, mire határozzák magukat — mert a nép vele van. Most már mindenki — még az is, aki esetleg eddig még nem látott bolondot — tudta, hogy milyen egy bolond. A feneség csak ott kezdődött, hogy még egy bolondot kaptunk. A főnökség azt állította, azért, mert csak egy bolond jön el ilyen helyre egész nap mosogatni . .. Amilyen szép volt Kati, olyan csúnya volt Marikig a másik boíondünk. Öt nem hozta el a főnök bemutatni, akkor találkoztunk vele először, amikor munkába állt. Negyvenéves volt, de legalább ötvennek látszott. Azt mondták róla, elvált asz- szony. Foga egy se volt, haja szanaszét hullt, s ban- dzsal volt. De ez még mindig nem elég. Sánta is volt, mindkét lábára és szőrös az arca. Talán borotválkozott is. Azonnal felfedezte Katit. Nagyon jó barátnők lettek, s a szakácsok legnagyobb bosszúságára Marikát se lehetett kihozni béketűréséből. Kati minden szóbeszédet elsimított. Marika istenítette. Kati viszont nem engedte, hogy Marikát kihasználják. Marika gyors munkás volt, s mosogatni is szeretett nerpcsak törölgetní. Égett a keze alatt a munka, s bármit kértek tőle, szívesen és szó nélkül mindent megtett. Erre aztán a csúnya Marikát majd szétszedték a szakácsok. Kati ilyenkor jött segítségére, és kijelentette, Marika nem ér rá ... Marika hálás is volt ezért Katinak. s szívét-lel- két kiöntötte neki. Többek között a's is elmesélte, hogy olyan albérletben lakik, ahol egy hetvenéves ember állandóan szekírozza. A - gyerek szempontjából ragaszkodna ugyan ehhez az albérlethez, mert a házban egy idős asszony vigyáz a gyerekre. Elmondta azt is, hogy az ő férje nem küld gyerektartást, s hogy négyéves a kislánya, és hogy nagyon szép kislány. Valóban gyönyörű kislánya volt Marikának. Olyan okos tekintetű. hogy mindenki megbámulta, mikor behozta. Mikor Kati meglátta a kislányt, kiszámította, hogy Marikának a fizetéséből már nem jut semmire, ha kifizette az albérletet, a gyerek után járó gondozást, s az óvodát. Odament a főnökhöz és kijelentette, nem hajlandó tovább dolgozni, hn ennek az asszonynak nem szereznek lakást. Marikának, a szeme kerekre tágult, szégyenében kiszaladt az öltözőbe. „Még hogy lakást” . .. Nagyon félt. Eddig falun napszámba járt, ott se jutott eszébe, hogy lakás is kellene. Lakás... és semmi nem ködlött fel benne. „Lakás ... lakás ... ”, ismételgette, mint valami új szót, aztán hazaszaladt. A kislányt átölelte, és neki mondta el először, hogy lakásuk lesz... Eddig van, és nem tovább. Marika három hónap múlva lakást kapott. Katit pedig három hónap múlva elküldték a vállalattól. Délelőtt volt. — Magának olyan a képe, hogy akármit mond. nem tudok haragudni magára — mondta Kati az egyik szakácsnak. Rz a szakács ideges, fiatal, jólelkű fiú volt. Örök életében félreállított- nak érezte magát. Hát így kezdődött. A szakács mindenféle hülyének elmondta Katit, csodálkozott, amiért a főnökség dilipapírral együtt hajlandó foglalkoztatni, mire Kati teljesen megbolondult. Agyon akarta vágni szakácsot, aki felöltözött, és az irodán azön nyomban lemondott az állásáról. Fél óra múlva Katinak kezében volt a fölmondás és sírt. Azt mondta, nem mer hazamenni. Mit mond majd otthon az anyjának?! Miből tudja majd eltartani a gyerekét . . . ? Hol kap ő ilyen hülyén állást. . . ? Milyen jövő vár rá, amíg rokkantsági nyugdíjba mehet.. . ? Egyik állásból ki, a másikba be...?! Hirtelen összekuszálódott benne rhinden. Megint Erzsébet királynő unokája lett, és kijelentette, hogy a nép majd bosszút fog állni — miatta. Jól tudja. hogy őt azért küldték el. mert meg merte mondani az igazságot. De ő akkor is megmondja! ' Este Kati és Marika kart karba öltve mentek haza. A kiharcolt lakásba ... Arcok közelről Kántor Zsolt Érdekes feltűnése a költő- ségnek Kántor Zsolt. Pár éve, öt is alig, hogy Szarvasra érkezett egyévi mezőtúri tanítóskodás után, friss diplomával a zsebében. Szarvasra, felesége szülővárosába, és akkor talán még nem gondolta, hogy ez a város lesz tanúja gyors költői kibontakozásának. A múltad, az ifjúságod, a gyerekkorod? — A múltam, az úgy vélem, még alig mérhető. Nekem különben is minden jelen idő, az érzés, a gondolat, a világ dolga, a magam dolgai. A bemutatkozás kötelező szabálya azonban legalább annyit elmondani, hogy Debrecenben születtem, ott végeztem a főiskolát. Szarvason született a kisfiam, most várjuk, hogy megérkezzen a második... Kaptam egv lakást a negyedik emeleten, fiatal lábnak nem magas. Magyart tanítok 3—4. osztályokban, tantárgycso- portosan. Pedagógiai ars poeticám: a gyermekfejekben felkelteni az igényt a ludás befogadására. — És a költői? — Ehhez valamit az alig létező múltamról: a debreceni Naplóban jelentek meg első verseim, 1980-ban. Aztán Tandori Dezső mutatott be a Magyar- Ifjúságban. Majd következett az Üj Forrás, az Élet és Irodalom, az Ifjúsági Magazin, a Napjaink, és az én kedvelt, állandó versterepem, a Köröstáj. Amikor megnyertem a VfT- pályázatot, ez azt is jelentette, hogy benne lehettem az „Újlenyomat” című antológiában. .. Költői ars poétikám különben: az ember. Mint ahogyan ebben a mostani Köröstájban megjelenő versemben is írom: a belső „egyetemes” táj. — A Köröstáj költői általában örömmel és szeretettel fogadták gyors felröppe- nésed, biztatnak is sokan, költői pályád nagy ígéretnek látják. Érzed ezt? — Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy véleményalkotással kezdjem, éppen a Köröstájról, mely első jelentkezésemtől „atyai barátom”. Mégis ki kell mondanom, hogy jó közösségnek érzem a kört, amelyben — különösen Köröstáj-napok alkalmából — részes lehetek. Megszerettem az itteni írókat, költőket, sok barátom van a képzőművészek között, együtt élek velük. Gondjaik, örömeik az enyémek is. Békés megyei írónak tartom magam. A nagyobb, a még sokrétűbb együttélés — ha eljön — véleményem szerint nagy lendületet adhat mindenkinek. — Valami jó hírrel szolgálhatsz? — Igen, hiszen Világültetés címmel nyomdában van első kötetem. Hatvan vers lesz benne, a Szarvasi Városi Tanács adja ki a megyei tanács segítségével. Lektoraim Tandori Dezső és Zalán Tibor voltak, szerkesztőm dr. Tóth Lajos. Megjelenés? Ebben az évben, úgv hiszem. — Ezenkívül? — A törekvés, hogy majd a második kötetemben még jobban megtaláljam a saját hangomat a hétköznapiság- ból kinövő, de a világ sorsát érintő kérdésekben is. Sass Ervin
