Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-09 / 212. szám

1986. szeptember 9., kedd nimm* Egy hétig vallatták a megyehatár földjét Peterd Árpád-kori település volt Gyors értékelés a kutatóárok mellett. Aki középen guggol, kezében egy körülbelül hét évszázados égetett téglával, Szat­mári Imre, az ásatás vezetője Augusztus utolsó napjai­ban egy hétig úgynevezett szondázó leletmentő feltárást végzett Szatmári Imre, a megyei múzeumi szervezet régésze — Gábor Gabriella restaurátor segítségével — Békés és Hajdú-Bihar me­gyék határában, valahol fél­úton Szeghalom és Csökmő között. Az ásatás előzmé­nyeiről, eredményeiről, foly­tatásának lehetőségeiről tájé­koztatta lapunkat a fiatal tu­dományos szakember. Az Akadémiai Könyvkiadó gondozásában 1982-ben je­lent meg hazánk régészeti topográfiájának a szeghalmi járást feldolgozó, Békés me­gyét tekintve első kötete. Ebben szerepel Péterhely neve korabeli okleveles ada­tokra hivatkozva. Az első említés az 1330-as évekből származik: „Torda északról Peterddel határos”, hangzik a feljegyzés szövege. A ré­gészek és a történészek azt is tudhatták, hogy 1780 és 1796 között a csökmői temp­lom építéséhez a peterdi templom köveit termelték ki és használták föl. Egy igen­csak távoli, de azért bizo­nyíték: 1570-ből származik egy oklevéladat: errefelé élt egy Peterdi Erzsébet nevű személy. (Az olvasó talán nem tudja: ezekben az év­századokban az úgynevezett vezetéknév rendszerint a személy származási, születési helyére utalhat.) Tessedik Sámuel 1807-ben készített térképén is feltüntette Pe- terdet, mint romot. Hasonló­an így szerepel egy 1815-ben készült térképen. A felirat így hangzik: „Búd.tem. Pe- terhely”, vagyis Péterhely templomának romja, S hogy a régészek érdek­lődését felkeltette a két me­gye határán, de közigazgatá­si tekintetben már Hajdú- Bihar területén fekvő hely­szín, azt több indíték is ki­váltotta. Egy dombocska te­rül el itt egy árok mellett, amelyen, ha ritkán szántot­tak, cserép-, kő- és csont­maradványok kerültek a felszínre. A Hajdú-Bihar Megyei Vízügyi Igazgatóság ezen a területen halastóbp- vítést, illetve árvízvédelmi szükségtározót szeretne léte­síteni. Mindezek hatására elsősorban a szeghalmi Sár­rét Múzeum, illetve annak igazgatója, Miklya Jenő szorgalmazására megkezdőd­hetett — a „huszonnegyedik órában” — a leletmentő szondázó ásatás. Négy kutatóárkot és több szelvényt ástak ki a feltárást végzők. A tízméteres hosz- szúságú első árok két he­lyen metszette a természet­szerűen keleti tájolású szen­télyű templom ezen részét. A többivel a hajó falát, annak a szentélyhez való kapcsoló­dását keresték — és meg is találták. A település temploma 10,8 méter hosszú és 5,30 méter széles volt. A hajó belső mé­rete (ahol tehát a hívek ösz- szegyűltek az istentisztele­tekre) 3,40 x 6 méter alap- területű volt. A múlt valla tójának, a ré­gésznek sok mindent el­mondanak ezek az adatok is. Kis település volt Peterd (Peturd, Péterhely). S mivel bővítési, átépítési nyomot nem találtak a templomon, ebből következik, hogy a te­lepülés igen rövid életű le­hetett. A mai feltételezések szerint — mivel a leletek tudományos értékelése még tart — a XIV. század elején már elnéptelenedett. Arra egyértelmű bizonyíték nincs, hogy az elnéptelenedés oka a tatárjárás lett volna. Ezt támasztja alá megyénk egyik történetírójának, Karácsonyi Jánosnak a feljegyzése is, aki szerint az 1330-as évek­ben már néptelen volt ez a falu. Három közvetett és köz­vetlen bizonyíték is a régész rendelkezésére áll azt meg­állapítandó, mikor is tele­pült a sárréti Peterd. Az első a templom alap­rajza. Egyhajós, félköríves szentélyzáródású templom, tehát Árpád-kori. A máso­Ami a napvilágra került: a peterdi Árpád-kori templom falmaradványának egy rész­lete Fotó: ifj. Kele József dik az építési technika. A laikus számára talán a leg­érdekesebbnek tűnhetnek azok az agyagból égetett téglák, amelyekből ez a templom is épülhetett. Kb. 3—6-cm vastagságúak. Hogy miért ilyen (mai megítélé­sünk szerint) vékonyak? Hét- nyolcszáz évvel ezelőtt még nem tudtak olyan hőt ter­melni (a szenet aligha is­merhették az Alföldön!), amellyel ennél vastagabb ré­teget ki tudtak volna égetni. S mi több! így is ezeknek a tégláknak kiégetlen mag- vuk van! Az ásatás során az is kiderült, hogy a templom valamennyi fala egy időben készült. A téglákon úgyne­vezett mesterjegyek is fel­lelhetők, megkülönböztethe­tők. Az egyik alapárokban vakolatmaradványokat talál­tak, amely annak bizonyíté­ka, hogy korábban e helyütt más épület is lehetett. A harmadik, s talán a leg­döntőbb bizonyítékot a sí­rok szolgáltathatják. A XVI. századig a templom köré te­metkeztek eleink. Az évszá­zadok során persze egymás fölé több rétegben is. Pe­terd temploma mellett csak egy sírréteget találtak; hét sírt tártak fel. Ebből egyben találtak úgynevezett mellék­letet. Vagyis egy sírban négy darab üveggyűrűt. En­nek korának megállapítása után feltehetőleg pontos in­formációjuk lesz a kutatók­nak a település korát illető­en. S ami a jövőt illeti. A csökmői tanács hajlandósá­got mutat arra, hogy 1987- ben jelentősebb összegekkel támogassa a feltárás folyta­tását. Az érvényes jogszabá­lyok szerint a vízügyi igaz­gatóság a teljes feltárás be­fejezéséig nem folytathat földmunkákat ezen a terü­leten. Hiszen ettől a helytől vagy 200 méterre még egy dombocska ígér a régészek­nek (is) vonzó helyet... Békés megye területén 100—110 „föld alatti” meg­szentelt helyről (templom, monostor, kápolna, székes- egyház stb.) tud a krónika. A volt szeghalmi járás te­rületén harminchétről tud­nak; ez az első — ha a mai közigazgatás szerint hajdú­bihari területen is van —, amelyet feltárhatnak. Nem kizárt, hogy az egyetemes emberi tudást, a történelem- tudományt alapvető ismere­tekkel gazdagíthatják majd a leletek. (nemesi) KÉPERNYŐ Magyarok a nagyvilágban Szondi Lipót elmeorvos neve fogalom, az volt hosszú élete alatt is, és az is marad. A róla elnevezett vizsgálati tesztek és a Sorsanalízis tették azzá, melyekkel az örökle- tesség szerepét vitte be az elme- és lélekgyógyászaiba. Ez irányú munkáját itthon kezdte, még a háború előtt, ké­sőbb Svájcban már csak finomította, tanította és természe­tesen alkalmazta a prakszisában. A sikerek is ott érték, mert bár maradtak itthon tanítványai, nálunk a Szondi- módszer évtizedeken át tabutéma volt, s így írásait sem adták ki. A laikus, de érdeklődő közönség pedig csak pár évvel ezelőtt olvashatott róla Benedek Istvántól. Szinte az utolsó pillanatbah, két évvel halála előtt ké­szült vele svájci otthonában a héten bemutatott beszélge­tés. Élete és életműve összefoglalását célozta volna, amit nehéz egy órába belezsúfolni, különösen, ha a riporteri mód és magatartás nem segíti. így azok, akik most hallot­tak először róla, félő, hogy csak töredékes képet kaptak, mert ugyan szó volt a lényeges dolgokról, még a kedves humora is megcsillant az agg tudósnak, az anyag azonban nem vált harmonikus egésszé. Pedig az élet az volt, kezdve a más irányú orvosi érdeklődéssel, majd folytatva az ér­telmi fogyatékos gyermekek vizsgálatából kinőtt családku­tatással, s az annak tapasztalatán összeállított tesztekkel. S a megállapítással, hogy a rossz, a beteg sorsot helyes kezeléssel jóra lehet cserélni. Ezen munkálkodott egész — sikeres — életében. Magyarok itthon Szomorú aktualitása volt a Mit, mikor, hogyan című mű­sornak, mely eredetileg egy Sorozat első darabja lett volna, de mivel a gerincét a tragikus körülmények közt elhunyt Mcntágh Imre szereplése alkotta, így torzó maradt. Mon- tághot, a két főiskolán is oktató beszédtanárt a rádióból és tévéből jól ismerte és szerette a közönség. Nagy tudása, remek humora és közvetlen egyénisége megérdemelten tet­te népszerűvé. Utoljára sem okozott csalódást. S a téma is közérdeklődésre tarthatott számot. A viselkedés sokrétű és bővebb tárgyalása már nagyon megérett a képernyőn is. Valamikor, régen volt már eh­hez hasonló sorozat Fehér István humoristával az élen, de az akkori ifjúságnak a gyerekei azóta már felcsepered­tek. Ám, ahogy sokszor hallani: ez az alma se esett mesz- sze a fájától. Nem is eshetett, hisz a viselkedés — az egymással szembeni magatartás, a beszéd, a köszönés, a megszólítás, az öltözködés, stb. — nem új és nem csak nemzedéki probléma. Évtizedek sem tudták — tömegmé­retben — megnyugtatóvá tenni. Inkább romlás jellemzi, j mint javulás. Ez a kedves és szórakoztató műsor — minden recept nélkül — javító szándékkal készült, nem nélkülözve jó adag humort sem, elsősorban a Karinthy- és Tabi László- jelenetekkel. Az igazi azonban Montágh és Antal Imre be­szélgetése volt, okosan, szellemesen; egy csöpp hibát csak abban találni, hogy Antal olykor hosszabban tartotta ma­gánál a szót, mint kellett volna. A mama sohase ér rá Két oly távoli világban, mint Kína és Franciaország, érzi ezt két gyermek és joggal. Akárcsak sok helyen má­sutt, szinte bármely égtájon. Pedig a két film más-más indítékkal készült. A középkorúak című a kínai közelmúlt hibás politikáját teszi felelőssé a negyvenévesek máig mél­tatlan életkörülményeibe megroppant ember sorsáért, Li doktornő történetéről szólva, a szegénységet s a túlhaj­szolt munka el nem ismerését. A francia film — a Menj a mamához, a papa dolgozik — a jóléti társadalom való­ban jól élő, de munkáját csak a gyermek miatt kísértő lelkiismeret-fordulások közepette végezhető asszonyokról szól. Li doktornőt is bántja hasonló érzés, tetézve azzal, hogy férje tudományos pályáját is ^akadályozza, mert az leveszi róla a háztartás gondját. Végül is mindkét eset sok ma élő család hármas konf­liktusát — munka, gyermeknevelés, szerelmi élet — veti fel, bár óriási különbségekkel, s ezt a befejezések is jel­zik. A kínai még alaptalannak tűnő bizakodással zárul, a francia szomorú szerelmi kompromisszummal. S bár a kí­nai alkotás művészileg egyszerűbb eszközökkel készült, nagy értéke a nyílt kérdésfelvetés és azok tárgyalása. S felejthetetlen marad az olyan pillanat például, mint ami­kor Li doktornő az infarktus válságos pontján azzal bú­csúzik férjétől: vegyél fehér tornacipőt a kisfiúnak és fond be a kislány haját. Mert ő ezt nem tudta nekik nyúj­tani, s még most is bántja. Ez a Biciklitolvajokra emlé­keztető epizód a realitást emelte költői magasságokba. És ez nem kis dolog. Vass Márta Útkereső könyvtárak Mindent az olvasóért Kár is lenne szépíteni a valóságot: az olvasási kedv csökkent, vagy legalábbis stagnál. Ennek okai annyira nyilvánvalóak, hogy fölösi- leges felsorolni őket: élet­módbeli, gazdasági, érték­rendi, műveltségi tényezők állnak mögöttük. Tíz-tizenöt éve a könyvtárak is opti­mistábbak. voltak a könyv­tárhasználati kultúra minő­ségi és mennyiségi növeke­dését illetően. Most azzal a kérdéssel találják magukat szemben, hogyan is lehetne olvasóikat megtartaniuk. A nehéz kérdésre nincs egyetlen válasz. Valójában minden könyvtárnak a ma­ga társadalmi közegéhez iga­zodva, közvetlen használói­nak személyes érdekeit ési igényeit felmérve kell kifej­lesztenie azokat a szolgálta­tásokat és könyvtártechni­kai megoldásokat, amelyek a kívánt célhoz közelebb visz­nek. Egy azonban bizonyos: mindezek a próbálkozások csak akkor kecsegtetnek si­kerrel, ha a „mindent az ol­vasóért” eddig is érvényes jelszava az olvasókhoz való­ban barátságos könyvtárak­ban nyilvánul meg. Vigyá­zat, könyvtárakat írtunk, és nem könyvtárosokat! Könyv­tárosaink szolgálatkészségét, odaadását, olvasóközönsé­gük iránti elkötelezettségét más szolgáltatási területek rossz példái eddig nem kezdték ki. Mégis, azok a könyvtárak, amelyeket leg­jobb szakmai tudásuk és lel ki ismeret ük szerint lét­rehoztak, nem mindig ba­rátságosak a használókhoz. Mit értünk ez alatt? Semmi mást, mint azt, hogy könyv­táraink belső rendje, s fő­képpen a könyvek és más dokumentumok elrendezése, a köztük való eligazodás módja inkább a könyvtáros, semmint a laikus olvasó szempontjainak felei meg. A szerzők nevének betűíendjé- ben felállított szépirodalmi művek között, vagy a tudo­mányos rendszeren alapuló raktári rendben álló isme­retterjesztő és szakkönyvek között a valami olvasnivaló­ért betérő használók — s ők vannak többségben! — ne­hezen találják meg a ked­vükre való könyvet. S mi­nél nagyobb a könyvtár, an­nál nehezebben. A szabad­polc hatalmas: vívmánya (amely az ötvenes évek vé­ge óta terjedt él hazánk­ban), azaz az a könyvtár- használati rend, amelyben az olvasó maga emelheti le a polcról a könyvet, betű- és szakrendjével nagyobb gyűj. temények esetén inkább megijeszti, semmint bátorít­ja a kevésbé járatosokat. A könyvtárosok mindig is tudatában voltak ennek az ellentmondásnak, s különfé­le módszerekkel (tematikus kiemelések, ajánló polcok, kiállítások stb.) igyekeztek fellazítani a merev, néhol már öncélúvá váló rendet. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatában né­hány nagyobb könyvtár a leginkább keresett és aján­lott könyveket, néhány ki­sebb könyvtár pedig az egész állományt olyan tematikus bontásban „tálalja” olvasói­nak, amely megkíméli őket attól, hogy a meglehetősen bonyolult katalógusok se­gítségével vagy csak vélet­lenül találjanak rá a kere­sett művekre. Ez a fajta el­rendezés megkíméli a hasz­nálót attól, hogy hosszú kódszámokat jegyezzen meg, hogy tisztában legyen a tu­dományok mindig vitatható rendszerezésével, mert 712.2.26 helyett azt látja jól olvasható feliraton, hogy „Kiskertek”, vagy 392.6 he­lyett azt, hogy „Szex és sze­relem”, vagy 681.31 helyett „Számítógéptípusok”. Ugyan­csak a használókkal való barátság jele az is, ha a szakrendben egymástól tá­volra kerülő, de egymással összefüggő témák könyveit ugyanabba a csoportba osztja a könyvtáros. (Példá­ul mindazokat a könyveket, amelyek a családi élettel kapcsolatosak, legyen az gyereknevélés. higiénia, együttélési szabály, házi­munka stb.) Ebben az el­rendezésben az sem számít halálos bűnnek, ha egy-egy témakört művészeti vagy is­meretterjesztő módszerrel feldolgozó művek egymás mellé, ugyanabba a csoport­ba kerülnék (például a sze­xuális felvilágosítás köny­vei, a szerelmes regényekés az erotikus művek; vagy egy-egy történelmi korszak­ról szóló szakkönyvek és re­gények). Annál kevésbé, hi­szen általában az olvasó ér­deklődésében sem válik el egymástól a kétfajta megkö­zelítés. Nyilvánvaló, hogy az ol­vasói érdeklődéshez igazodó csoportokban felállított gyűj­temény kezelése bizonyos könyvtártechnológiai prob­lémákat okoz, de a könyv­táros azért könyvtáros, hogy megbirkózzon velük. Az is kétségtelen, hogy a temati­kus elrendezés megkívánja a könyvtári környezet átfor­málását. A családias könyvtár ki­alakítása — amely például megkívánja a felnőttek és gyerekek közös könyv­tárhasználatát — lehet az első lépés a közössé­gi házként is működő könyv­tár felé. Maruszky József —Papp István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom