Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
1986. szeptember 6„ .szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy találkozó tükörképei Veress Kálmán: Fejtanulmány Munkakiállítás Békésen Szép színfoltja nyári életünknek a közép- és felsőfokú iskolákban végzett, különböző korosztályú, volt tanulók találkozójának megszervezése. Kinek szívét ne dobogtatná meg — az évtizedek zuhatagában — egy kedves hangú meghivó. Az évfolyamtársakat az egyre szépülő emlékek és az egymás élete iránti kíváncsiság, a régi tanárokat pedig a társadalmi-pedagógiai helytállás nyomon követése — s bizonyára a felelősségtudat is — ösztönzi a találkozásra. Növeli az érdeklődést, ha valamilyen jelesebb esemény, kerekebb évforduló okán hívogat a közelmúlt emléke. A Szarvasi Óvónőképző Intézetben 1986. augusztus 16-án gyűltek össze az elsőként végzett hallgatók. Különös jelentősége és meghitt hangulata volt ennek a találkozónak. Egy új, szocialista pedagógusképző intézmény negyedszázadának életképességét is bizonyítandó, jöttek el az 1961-ben felsőfokú óvónői oklevelet nyertek, hogy tájékoztassák egymást munkájuk, életük, családjuk sorsának alakulásáról. Jómagam is emlékeket fürkészve mentem az óvónőképzőbe, az egykori első évfolyammal való találkozás színhelyére. Hősi korszak volt az! Mindössze jó három hónap, állott rendelkezésünkre, hogy a képzés tárgyi és személyi feltételeit megteremtsük. 1959. szeptember 6-án tíz órakor kezdődött a nagy avató- és tanévnyitó ünnepség. Egy, szívvel, lélekkel dolgoztunk mindannyian. Az eredmény; a képző jó megalapozása csakis így sikerülhetett. Az első, a honfoglaló évfolyam átvette (vagy beléjük neveltük ?, példa- mutatás!) a tanárok lendületét. Nem is volt lehetetlen, de még „nehéz” feladat sem számukra. Hamarosan jó hírnévre tett szert a szarvasi képző. (Sportban pl. a főiskolák, egyetemek fölé kerekedtünk.) S most, ezek a hajdani képzős lányok jöttek az alma mater kebelébe. Fűtötte őket az ifjúi élmények ereje, vonzotta a diákemlékek varázsa, s természetesen a jelenné érlelődött közelmúlt. (Vajon közelmúlt-e még 25 esztendő?) Mi, egykori tanáraik elgondolkozva és feszült várakozással ballagtunk — az immár negyedszázados pedagógiai és teljes élettapasztalattal rendelkező, hajdani képzési munkánk kontrolljára is gondolva — kolléganőink közé. Próbáltunk elképzelni egy-egy emlékezetes arcot, jellegzetes termetet, amint derék asszonyokká válva: halványan őszülő hajjal, derűs-komoly arccal, az élet által is megviselt tekintettel, talán erősen elváltozva, alig felismerhetővé váltak. Merengésünkre a közvetlen találkozás csattanós választ adott. Az alapvető testi sajátosságokat megoltalmazta az« idő; jellemző tartásuk, hanghordozásuk, fiatalos modoruk szinte alig változott. Az arc, a hangszín, az egyéniség tónusa maradandónak bizonyult. Első látásra, az első kedves mondatok cseréjéből is általánosítani lehetett; ezt a korosztályt (ma 43-46 évesek) az elszánt optimizmus, az élet terheinek bátor vállalása, a kemény munkakészség kiér- lelődése, s a szén. tartalmas beszédkultúra jellemzi. Dr. Szalókiné Fóris Irma, szarvasi gyakorló óvodai óvónő volt a találkozó körültekintő, agilis szervezője, háziasszonya. Dr. Daróczy Erzsébet — szintén az első végzős évfolyam tagja, óvónőképző intézet igazgatója — üdvözölte a jelenlévő egykori évfolyam- társakat és tanáraikat. Majd a főrendező: Fóris Irma vezette a beszélgetést. Az évfolyam kívánságára először a volt (alapító) igazgató, majd tanáraik számoltak be — az alkalomhoz illően, kissé derűsre hangszerelten — életútjukról. A legnagyobb érdeklődés azonban az évfolyamtársak elbeszéléseit kísérte, természetesen. ök meglepően tájékozottak voltak a megjelenni nem tudó kolléganőikről is. Ha a névsorban egy „hiányzóhoz” értek, ketten is szólották helyette. A bensőséges hangulatú beszélgetésekből, egyéni „beszámolókból” az intimitásba hajló őszinteség áradt. A pedagóguséletre előkészítő, „pályára állító” egykori tanáraikat és igazgatójukat azonban elsősorban: a pályához való viszony, a vállalt munkakörök betöltése; az elhelyezkedés, a közéleti tevékenység és családi körülményeik alakulása érdekelte. * * * Azt talán mondanom sem kell, hogy az oklevél megszerzése után mind a (70- ből) 67 végzős óvónői munkát vállalt. A negyedszázad különféle szakmai eróziói azonban ebből mintegy 25- 30 százalékukat lefaragta, s így ma kb. 70 százalékuk óvónő. (Megjegyzem, hogy a százalékos adatok megközelítő pontosságú, becsült adatok. Az általánosítható jelenségeket azonban megbízhatóan tükrözik.) Kedvező társadalmi jelenségnek tekinthető az is, hogy a nem óvónőként dolgozóknak 22 százaléka most tanító vagy tanár, következésképpen nem lett hűtlen a pedagógus- pályához. Az évfolyam 6-8 százaléka változtatott pályát, vagy kényszerült (pl. egészségi okok miatt) más munkakörben megkeresni kenyerét. Talán az sem mellékes körülmény —, s ezt büszkén hangoztatták —, hogy viszonylag sokan (kb. 20 százalék). 25 éve egy helyen dolgoznak. A betöltött munkaköri megoszlás meglehetősen változatos. Ahogyan ők nevezték „sima”, vagy „szürke”, azaz beosztott óvónő 17 százalék, óvodai felügyelő 12 százalék, óvónőképző intézeti tanár, igazgató 4 százalék, ált. iskolai tanító vagy tanár 22 százalék, nevelőotthoni nevelő, igazgató 4 százalék, egészségügyi dolgozó 4 százalék, betegség miatt leszázalékolt- 2 százalék, meghalt 4 százalék. A statisztikai áttekintés (ha hozzávetőlegesen is) érdekesen szem- a pedagóguspályán elül az óvónők belső mozgását, szakmai polarizálódását. A végzetteknek csaknem a fele valamilyen szintű vezetői, felügyelői munkakörben dolgozik. A beosztottak is elégedettek helyzetükkel. (Nem panasznap volt! Pl. anyagi helyzetükről egy szó sem esett.) Munkájuk, hivatásuk tartalmi önértékelése meglepően kedvező képet mutat. A negyedszázaddal ezelőtti felkészítés, hivatásszeretet és -tudat talpfáinak biztonságos megépítését tükrözi. Mint mondják: „akit a hivatásszeretet vezérel, csak az marad óvónői pályán”. Mások szerint: „olyan alapos képzést kaptunk a szarvasi képzőben, hogy az életben, az óvónői pályán keveset kellett utánapótolni”. Ismét más vélemény: „annyira megszerettették velem az óvónői pályát, hogy nem is tudnék a világon mást csinálni”. Ez a sugárzó hivatás- és munkaszeretet egyik legjellemzőbb vonásuk — 25 évi szakmai gyakorlati munka után! Az óvónőképzős hallgatók patronálását — a szakmai gyakorlaton lévők segítését —, gyakorlati képzését nagy igényességgel, önbecsüléssel végzik. A képző külső munkatársainak is tekinthetők. „Nagyon szeretem a hivatásomat, szeretem a gyerekeket. Éppen húsz óvónőképzőst neveltem a szakmai gyakorlatokon, és hat volt óvodásomból lett ösztönzésemre óvónő”. Van, akinek a sorscsapások elől jelent menedéket az óvoda, a munka. „Egyedüli örömöm az életben, ha bemegyek az óvodába!’. A munka jelenti számára a megkönnyebbülést, a feloldódást. Akik már nem óvodához kapcsolódó munkakörben dolgoznak, azok is vallják: „olyan jó képzésben részesültem Szarvason, hogy a főiskolai tanulmányaim során is abból éltem” (t. i. a pedagógiai tárgyak tekintetében). Két problémát érintettek — tekintélyes gyakorlati tapasztalataik alapján. Az egyik a mai (gyakorlatra kihelyezett) óvónőjelöltek kényelmességére vonatkozik. A most jubiláló korosztály végig (2+25 óv) rá volt kényszerülve, hogy szinte mindén téren „önkiszolgáló” legyen. (Foglalkozási, szemléltető eszközök saját kezű készítése; óvodai felszerelések, berendezések biztosítása a szülők munkájának megszervezése által stb.) ök ugyanis a modem, szocialista óvoda megteremtői voltak. Ezért szokatlan számukra a szinte „mindent készen váró” fiatal képzősök egy részének tétlen magatartása. Az újért való küzdelemben, a szemléletformáló úttörő szerepet is vállalták ezek az óvónők. Az akkor idősebb korosztály nem mindig értette meg és segítette őket — tisztelet a sok kiváló kivételnek. Ma már nyugodtan leírhatjuk, hogy az új, a gyökeresen megformált (1959) óvónőképzőt végzett kolléganőink — az óvodai életben is — társadalmi-pedagógia áttörést hajtottak végre. (S a még utánuk következő több mint hatezer Szarvason végzett óvónő.) Ehhez — a negyed század meggyőzően bizonyítja —, szilárd hivatástudatra tettek szert, sokoldalú, korszerű pedagógiai és szocialista eszmei ismereteket sajátítottak el, s a társadalmi-szakmai beilleszkedéshez megfelelő útravalöt kaptak. A már akkor megbecsült és jó hírű évfolyam az élet széles — de egyáltalán nem sima — országúján járva, bebizonyította életrevalóságát — s ha nem tűnik szerénytelenségnek, talán a mi munkánk eredményességét is. * * * Manapság, amikor a tisztességes, rendezett családi élethez olyan fontos társadalmi érdekek fűződnek, talán egy gondolat erejéig — volt hallgatóink vonatkozásában is — ejtsünk szót. A 25 éve végzettek mintegy 90 százaléka ment férjhez. (Ebből kb. 26 százalék másodszor is házasságot kötött.) Gyermekeik százalékos megoszlása : három 8 százalék, kettő 70, egy 6 százalék. A családot, s a gyermekeiket igen szerető és megbecsülő generáció ez. Sokan hangoztatják, hogy „gyermekeik boldogulása jelenti számukra a továbbélést”. Az óvodások mellett a saját gyermekeik nevelése életük központi törekvése. Azt is nyíltan bevallják azonban, hogy saját, felnőtt gyermekeik nézetei már sok vonatkozásban eltérnek az övéiktől. (A gyermekek zöme középiskolás, felsőfokon tanul, katona, vagy már dolgozó.) „Néha már nekünk kell hozzájuk alkalmazkodni. De azért általában a mi szavunk érvényesül a család fontosabb kérdéseiben”. A harmadik szférában, a társadalmi-mozgalmi életben is derekasan helytállnak. S ez nem történik sem a munka, sem a család rovására! Az 1961-ben végzettek közel kétharmada tevékenykedik a közélet ismert fórumain. Még énekkarvezető is kikerül belőlük. íme, egy jellegzetes évfolyam hallgatóinak élete. Felemelő, színes-szőttes hangulatát árasztja, őket hallgatva, alig lehet megállapítani, hogy egy negyedszázad sok, vagy kevés? Akik az élet salakos futópályáján ennyire megedződtek, akik ennyi hittel és pedagógiai optimizmussal dolgoznak, és ilyen erős bizalommal tekintenek a jövőbe, azok számára meglehet, nem sok ez a 25 esztendő. Nekünk, akkori tanáraiknak, bizony már sok. Talán életünk, pályánk utolsó, tartalmas szakasza. Hiszen több kiváló kollégánk, akikkel együtt kezdtük ezt a nemesen szép, emberformáló munkát — már el is távozott az élők sorából. A találkozó résztvevői nagy tisztelettel emlékeztek meg róluk is. Mit mondhatnánk további útra valóul? 'Csak így tovább kedves Kolléganőink! Köszönjük, hogy beváltották reményeinket. Dr. Tóth Lajos, a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézet alapító igazgatója Az alkotótáborokban, nyári művésztelepeken országszerte igen vegyes színvonalú alkotómunka folyik. A színvonal ezen a területen is attól függ, hogy kik és milyen céllal szervezik a táborokat. Néhol határozott koncepciót választanak a művészeti vezetők, itt születhetnek értékek, de ugyanakkor komolykodó, erőltetett, a koncepciónak mindenáron megfelelni akaró munkák is. Máshol — kimondva, vagy kimondatlanul — csak a hasznos nyári időtöltés a cél, ami jó dolog, de az itt folyó szabad festegetések könnyen megrekedhetnek a dilettantizmus heves gyakorlásánál. A nyár folyamán, akü-. lönböző zárókiállítások alkalmával erre is, arra is láthattunk példát. A békési alkotótábor munkakiállításán azonban úgy tűnt, hogy a megyei alkotótáborok közül pillanatnyilag itt folyik a legmegnyerőbb együttdolgozás: jókedvű, szabad, de ugyanakkor figyelmes, és komolyan vett munka. Az. oka nyilvánvalóan a művészeti vezetés szakmai és emberi erényeiben keresendő. Nemcsak festmények vannak, mint eddig, a tábor nyitott más műfajok felé, szobrászokat is meghívtak, és egy népijáték- készítőt is. Az új műfajok és anyagok jelenléte láthatóan jól hatott a résztvevőkre. Ezenkívül a tábor vállalt egyfajta szabadiskola-jelle- get is azzal, hogy modellt szerződtetett tanulmányrajzoláshoz, lehetőséget adva a főiskolán, vagy önképzéssel tanuló alkotóknak a stúdiumra. Tanulmányozás és alkotás folyt tehát a táborban, mindkettő a tisztességes alkotómunka szellemében. Ennek megfelelően a kiállítás egyik része tanulmány: fej- és aktrajzok, mintázott portrék, és — egy kerámiázó résztvevő révén — korongo- zott edényformák. A kiállításon a kép a legtöbb. A művek, s az egyéniségek nagyon különbözők, de a mérce itt nem a stílusazonosság, hanem a színvonal, ezért teljesen egészségesen élnek egymás mellett a különböző felfogású munkák. A legérdekesebb és legfigyelemreméltóbb műveket az itthoniak mutatták be. Csuta György már ezelőtt is észlelhető stílusváltási kísérletei eredményeképpen teljesen új képi kifejezéshez közeledik, elvon- tabb közlési és formaproblémák izgatják. Baji Miklós líraian szürreális képein felhagyott a mesevilággal, mostani képei tartalmilag, formailag összetettebek. Penyaska László játékosan ironikus humorú, néhol „új vad” festői meglodásokat alkalmazó képei egyéniek. Diószegi Eszter illusztrációja biztató lehetőség, ezt folytatnia kellene, s Nagyné Veress Rózsa olajfestménye amellett, hogy benne van a naiv festő bája, mértéktartó ízléssel is bír. A hagyományos, természetelvű ábrázolás követői is általában kulturáltan és igénnyel dolgoztak, s néhá- nyan igazán „jó formájukat” hozták. A két grafikus, Ve- lekei József Lajos és Nászay Csilla szép és elmélyült tusrajzokat állított ki. Természetes, hogy a húsznál több .alkotót bemutató kiállítás anyagában vannak gyengébb művek, sőt, néhány üresen modoros kép is, de a korrekten megoldott művek számához képest ez az arány elfogadható. A szobrászok munkásságának egyik csoportja a tanulmányportré, amelyek jók, s! ez az idén először meghívott Vass Csaba szobrász-tanár szakmai munkájának is köszönhető. A néhány fehér- márvány-szobor — a kő az egyik helybeli sírkőfaragómester ajándéka — első, vagy legalábbis nem sokadik faragványa lehet alkotóinak, de jó érzékkel itt sem „művészkedés” folyt, hanem a legjobb magyar szobrászati hagyományból, pontosabban a Medgyessy-fé- le formaalkotásból indultak. A nem képzőművészeti ágazatot Czár János képviselte, akinek vessző- és nádfonatai, rongybabái nemcsak a kiállítást színesítették, de részvétele hasznos lehetett a többiek számára is. Közös munkaként készült még egy nagy, fatörzsből vájt, faragott pad, ami az épület előtt, a járdán volt látható, s aminek legjobb kirtikáját három rajta mászó, játszó gyerek adta. A több műfajú tábornak — tízéves képzőművészeti múlt után — ez volt a nyitóéve. Reméljük, hogy a puritán szellemű, képzésre és alkotómunkára koncentráló munkastílus a további években is jellemzője marad. Ibos Éva Illés László: Kék ég Kék ég, csillogó határ és érlelődik a táj, kőkerítés, a mosoly, szamócaillat, konok kölyök-ámyék, távolban a napsugár. Nézd, lobban a hegytetőn a csillag, a lehullott gyász. Ing a rét, völgy, erdő és kalász, falat kenyér — miatyánk. A napsugár. Nézd, lobban ... Majd csillagzsarát lapul, kesergőn a táj halkul — kék ég, csillogó határ. az mai í í 1 D .eltet!
