Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-27 / 228. szám

1986. szeptember 27„ szombat o IgNilUMta n tűzvédelem gerincét Gyulán is a hivatásos tűzoltók jelentik. Éle­tükről, munkájukról keveset tudimk. Ha nincs tűz, nem csinálnak semmit — gondol­ják sokan. Tűz pedig nincs mindennap. Tavaly húsz kö­rül volt a tűzesetek száma Gyulán. Sok ez vagy kevés? Ök so­kallják. Mi sem kevesellhet- jiik. Nagyobb gonddal eny- nyi sem lett volna. A leg­jobb, ha a tüzekkel semmi dolguk se lenne. Ök akkor dolgoznak igazán jól és ha­tékonyan, ha nem kell tüzet oltaniuk. Megelőző munká­juk így volna még eredmé­nyesebb. Nem tunyasztja őket két tűzeset között sem a sem­mittevés. Tanulnak állandó­an. A tűz mind raffináltabb. Eloltása napról napra több felkészültséget igényel. Víz­zel már régen nem lehet minden tüzet eloltani. Van. amit nem is szabad: van. ami életveszélyes is lenne. Nagyon fontos a gyorsa­ság. Ezt is állandóan gyako­rolni kell. Másként csak kapkodás lenne belőle. A riasztás után — még éjjel is — három-négy perccel már a tűznél vannak, ha csak nem a környéken, más köz­ségben száll fel a tűzkakas. Lényeges munkájuk a megelőzés. A tűz legtöbbször emberi hanyagság, mulasztás következménye. Odafigyelés­sel csaknem minden tűz megelőzhető volna. A tűzvé­delmi ellenőrzések — amit rendszeresen végeznek — ezt a célt szolgálják. De még ma is sok a figyelmetlen ember, a hanyagul végzett munka. Ha büntetnek ezért, megsértődnek, ha felröppen a vörös kakas, siránkoznak. Nagyra becsültem mindig azokat az embereket, akik kenyérkereső munkájuk után szívesen szakítottak időt a közért végzendő, nem fizetett munkára is. Nem csak becsülöm, hanem meg is bízom bennük: rájuk le­het számítani, ha bajba ke­rülne az ember. Az ilyenek révén válik közösséggé egy- egy embercsoport. Az ilye­nek révén válik otthonossá egy település. Ilyen ember­nek tartom Kátai Andrást is aki most a Gyulai Körös- táj Termelőszövetkezet gép­üzemének a vezetője. Isme­rem még azokból az évekből, amikor gazdasági, emberi közösséggé kezdtek válni a szövetkezetek. A Gyulai önkéntes Tűz­oltó Egyesület életéről pró­bálom faggatni, amelynek már húsz esztendeje tagja. Az időnk szűkre szabott: két hamvadt el a lángok között. Az emberi gondatlanság volt ekkor is, korábban is a tűz oka. Hiába tiltották meg az égő pipával való közleke­dést, hasztalan szorgalmaz­ták a téglából vagy vályog­ból épült kéményeket, min­dig akadtak könnyelmű, a veszéllyel mit sem törődő emberek, akik aztán máso­kat is bajba kevertek. A tragikus események ha­tására végül felpezsdült a szándék, valamilyen hatásos védelmi szervezet kialakítá­sára. Többszöri kísérlet után tartósan működő tűzvédelmi szervezet létrehozására csak a múlt század nyolcvanas éveinek közepén került sor. Egy önkéntes tűzoltóegye­sület és 9 főből álló hivatásos tűzoltóság létrehozásának tervével 1875 októberében állt elő Ferenczy Alajos. A képviselőtestület azonban, megriadván a költségektől, nem támogatta a javaslatot. Csak tíz évvel később ve­szik újra elő a tervet, s 1885. április 30-án a testület meg­szavazza egy 12 főből álló hivatásos testület és egy ön­kéntes tűzoltóegylet létreho­zását. E döntés alapján jön létre a Gyulai önkéntes Tűz­Segitik, oktatják a gyári tűzvédelmi egységeket és az önkéntes tűzoltókat is. De ott láthattuk őket az árvíz- védelmi töltéseken, amikor menetrendszerűen, csaknem négyévenként a Körösök ár­ja fenyegetett bennünket, ott voltak és vannak mindig a belvíz-elhárítási munkák­nál, a viharkárok felszámo­lásánál. Szóval, két tűzeset között sem henyélnek ők. 11 hivatásos Szívósan dolgoznak, ha nin­csenek is a közvélemény ref­lektorfényében. Szlverle Mihály zászlós egy tűzoltó a sok közül, aki életét tette fel erre a sok­oldalú munkára. Már har­minchárom éve hivatásos. Egy bő hónapja van még hátra a nyugdíjig. A leszol­gált idő csaknem felét szol­gálatban töltötte, hogy éj­szakáink, nappalaink na­gyobb nyugalomban telhes­senek. Sokáig 24 óra szolgá­lat, 24 óra szabad időbeosz­tásban dolgoztak. Tíz éve már könnyebb: egy nap szol­gálatért két nap szabadnap jár. Kemény, katonás, kevés szavú ember benyomását kelti, amikor beszélgetek ve­le. Régi beidegződés ma­radványa nála ma is, hogy a kívülállónak semmi lé­nyegeset ne mondjon a tes­tületről. Szinte vallatni kell, hogy megtudjam mindazt, amit róluk eddig Írtam. Pe­dig amit csinálnak, nem ti­tok. Sőt tudni kellene min­program közötti röpke szü­net. „Az egyesület, amelynek már húsz éve vagyok tagja, éppen most százéves. Kevés egyesület mondhatja ezt el magáról. Persze voltak szü­netek a működésében. A felszabadulás után sokáig nem működött. Csak 1958- ban alakult újjá.. Én akkor még nem voltam tagja, csak később, nyolc év múlva. Megkértek, hogy a szövetke­zet részéről én vegyek részt a munkájában. Megszeret­tem, ott ragadtam, tíz éve pedig az egyesület parancs­noka vagyok” — kezdi az emlékezést Kátai András. Jelenleg kereken nyolcvan tagja van az egyesületnek. Most kaptak a tanácstól — végre — megfelelőnek tűnő elhelyezést a törökzugi lakó­telepen. Lesz hová vigyék oltó Egylet 1886. szeptember 17-én. Az Egyesület százéves tör­ténetét körültekintő tárgy- szerűséggel kísérik nyomon a szerzők az évfordulóra ki­adott könyv lapjain. Bemu­tatják a tűzvédelem e szer­vezetének fejlődését, szak­mai felkészültségét, szerve­zeti átalakulásait, az Egye­sület tevékenységének fel­lendüléseit és hullámvölgye­it. Nyomon kísérik a műkö­dés megszakítottságait is, hi­szen e száz év nem jelen­tett folyamatos tevékenysé­get. Részben a történelmi körülmények okoztak az Egyesület életében rövidebb, hosszabb kényszerszüneteket, mint az első és második vi­lágháború, részben a szerve­zeti gyengeségek, az emberi közömbösség, a vezetés zi­láltsága. De mindezeken túl mégis a lelkes, áldozatkész embe­reknek a közösségért végzett munkájának története ez, olyan múlt, amelyre nem­csak büszkék lehetünk, de példamutatásuk ma is ösz­tönözhet. Szerencsés gondolat volt annak megvalósítása, hogy a hönyvben helyet biztosítottak a szerzők az egykor volt ön­denkinek. Megbecsülésüket méltán növelné. Talán mun­kájuk is könnyebb lenne. — Gyermekei? — kérdem tőle, hogy bizalmasabb kö­zelségbe kerülhessek hozzá. — Más pályán vannak, azt szeretik. — Újrakezdené jelenlegi munkáját és szívesen? — Igen. — A felesége, családja nem protestált a sok távol­iét miatt? — Megszokták, megértik. — Hogy fizetik ezt az életveszélyt se nélkülöző munkát? — Meg leszek a nyugdí­jammal elégedve — válaszol kitérően. — Volt-e olyan tüzeset, amire valamiért különösen jól emlékszik? — Riasztottak egyszer haj­nalban. Ez a legrosszabb idő­pont. Fáradtak is voltunk. Jelentették, hogy a Hajnal utcában a levéltár kigyul­ladt. Rohanunk oda. Csend, nyugalom mindenütt. Már arra gondoltunk, hogy vak lárma volt az egész, amikor eszünkbe jut, hogy az ügye­letesünk mintha vidékkel beszélt volna és nem helyi telefonálóval. Aztán ki is derült, hogy Méhkerékről jött az értesítés. Különben minden stimmelt: utca, le­véltár. Késtünk emiatt né­hány percet, de nagyobb baj nem lett belőle. Mi nem na­gyolhatunk el semmit. — Gyakran eltévednek? — Nem. A helyismeret ná­lunk követelmény. Néha a taxisokat is mi igazítjuk el, különösen Gyula—Gyulavári egyesülése miatt történt sok utcanévváltozáskor. Nyugdíjaséveihez jó egész­séget kívánunk. felszerelésüket, lesz hol ösz- szejönni és gyakorlatozni is. „Hadrafoghatóbbá” válik majd így az egyesület. Ki­léphetnek jobban a nyilvá­nosság elé. Erre bizony- szükség is van, mert nem sokat tudnak róluk. Csend­ben dolgoznak, de nem be­zárkózva: működik már egy fiatalokból álló önkéntes tűzoltózenekar a zeneiskola szakmai vezetésével, irányí­tásával és egy úttörő önkén­tes tűzoltóraj is. Most a százéves évfordu­lóra készülnek, gyűjtik, hordják össze az emlékeket, s nem kevesebb szó esik ar­ról is, hogyan tovább. Befejezésül arra kanyaro­dik beszélgetésünk, hogy mindennek alapja csak a jó munka lehet. Az önkéntes tűzoltó-egyesületnek is. De nem árt, ha a jól végzett munkáról minél többen tu­domást is szereznek. Ez is egy feladat. Ebben egyetér­tünk. kéntes és hivatásos tűzoltók nevének megörökítésére is. Megérdemelték és megér­demlik, hogy az utókor név- szerint ismerje őket. Ma már sokan nem tud­ják, hogy nem csak a vörös­kakas pusztításaitól védték a várost és a városlakók java­it, hanem részt vettek a víz elleni küzdelemben, sokáig ők látták el az egészségügyi mentőszolgálatot is. Külön fejezet foglalkozik a felszabadulás utáni időszak­kal. Ekkor jön létre az egy­séges állami tűzoltóság (1948), majd feltámad köz­ponti kezdeményezésre 1958 márciusában az önkéntes tűzoltóegyesület is. Viszonylag gazdag kép­anyag és nagy gonddal ösz- szeállított névmutató egészí­ti ki a könyvet. Végül és elismeréssel kell szólani a szerzői hármasról: D. Nagy András, dr. Márai György és Szőllősi Pál ír­ták az egyes fejezeteket „Gyula város tűzvédelmének története az 1700-as évek­től napjainkig” című könyv­ben, amely a Kner Nyom­da Dürer üzemében készült Gyulán, dicséretesen rövid idő alatt. Kitartóan, csendben Csípős hideg borzongatja a bőrünket. Igaz, szeptemberi reggelekre már foga van az időnek. Az óra mutatója alig hagyta el a fi-at. A nap már kisütött, reményünk le­het arra, hogy a délelőtt folyamán lekerül rólunk a kiskabát. A BNV főbejárata előtt kisebb csoportok­ban bebocsátásra vár vagy félszáz ember. A szerencsésebbje szakmai bemutatókon vesz részt, különbelépővel. A vásár területén még csak néhány em­ber lézeng, A lengyel pavilon kirakatüvegét két hölgy „suvickolja, hadd ragyogjon, mire a né­zel őd ők megérkeznek. Tisztaság uralja a környéket. A szovjet pavilon előtt porszí­vózáshoz készül egy takarítónő. Megszólít­juk. Válaszol; Nye ponvemáju po vengersz- ki! Nincs szerencsénk. A dohánygyárak kirakata előtt nénike üldögél. Vigyázza, hogy azok a „fránya” vá­sárlók ne nyúlkáljanak a kiállított tár­gyakhoz. — Mégis nyúlnak! Méghozzá jól öltözött emberek — tájékoztat Poiigrácz Józsefné. Képzelhetik. Állandóan arra kell figyel­nünk, hogy ne lopjanak el valamit, de még ígv is előfordul, hogy egy-egv csomag ci­garettát zsebre tesznek. Elegáns üzletemberek szállingóznak, dip­lomatatáskával a kezükben. A tárgyaláshoz ez is szükséges?! Lassan éledni kezd a környék. A Skála előtt a friss gyümölcsöt, zöldséget hordják ládákba. Serény kezek díszítik a kis pavi­lonokat. .. Amott a sarkon, három rendőr. Ők a ren­det hivatottak biztosítani. Tizenegy óra után úgy tűnik, már nem­csak a szakma képviselői jöhettek be a vá­sár területére, a tömeg nőttön nő. A kis tárgyalók ajtajai tárva-nyitva. Aki nem kíváncsi a kulisszatitkokra, az is lát­ja; folyik a vörösbor, a pálinka és a ko­nyak. Lehet, hogy nélkülözhetetlen kellékei ezek az üzletkötésnek? Az egyik gép mellett fiatalasszony ül. Arra kíváncsi, hogy milyen frizura, milyen Korda György—Balás Klára lemezüket de­dikálják ruha a legelőnyösebb neki. Mindkét kezé­vel eg.v-egy gombot kell nyomkodnia, és a képernyőn a képmása jelenik meg hol sző­ke, hol barna hajjal, rövid és hosszú vál­tozatban. A közönség jól szórakozik a lá­tottakon. s ahogy ez már lenni szokott, te­szik a különféle „ízes” megjegyzéseket. Közben az említett tisztaságról már be­szélni sem lehet. Eldobált műanyag poha­rak és prospektusok, csikkek és papírfec­nik a vásár területén. Pedig olyan szép rend volt reggel! Hát igen. Szemetelő nem­zet is vagyunk. A Skála mellett tömeg, 3 óra van, már a nagyközönségnek is ..megnyittatott”. Vajon mit osztanak ingyen? Semmit. Éppen lemezt vásárolnak, s a Korda György—Balás Klára házaspár első, közös nagylemezét dedikálja. Kihasználom a helyzetet és gyorskérdést intézek Korda Györgyhöz. — Hány lemezt dedikáltak eddig? — A négy nap alatt 1700-szor írtuk le a nevünket. Hátunk mögött megszámlálhatatlanul so­kan valamilyen kérdőívet töltenek ki. Mi is beállunk a sorba. Egy ITT amerikai színes televíziót sorsolnak délután 5-kor, ha ezt a bizonyos kérdőívet kitöltjük, mi is megnyer­hetjük. Próba, szerencse. Utunkat állja egy hosszú sor. Itt sem in­gyen, de banánt „osztogatnak”. Ha ezt a „kapitalisták lefényképezik!?” Fellépésre várva Rohan az idő és a nézgelődésben bizony elfáradunk. Meglátogatjuk a Szarvasi „Szi­rének" pavilonját. Remek kávét és narancs- italt kaptunk. Utólag is köszönjük. ötre a sorsolásnál kell lennünk. Dévényi Tibor vezeti „fel” a sorsolási szöveget, be­széd közben levegőt is alig vesz. Három hatalmas zsákból ömlesztve kerül sok-sok ezer kérdőív a szerencsekerékbe. Mindenki abban bízik, hogy ő lesz a „kiválasztott’. Egy kis izgalomkeltő szöveg még. aztán csinos manöken húzza ki a nyerő nevét, közjegyző jelenlétében. Budapesti lakos, szakállas fiatalember si­et a pódiumra. Megszólalni is alig tud az örömtől. A nagy zsivajban csak annyit tu­dunk meg róla. hogy gépkocsivezető és két csemetéje várja otthon az amerikai televí­ziót. A tömeg szétoszlik, a divatbemutatót már kevesebben nézik. Hiába, állva csak a sze­rencsénket várjuk, kevésbé van kedvünk a sok gyaloglás után még a szép lányok szép ruháit is álldogálva végignézni. Bizony a rendezők gondoskodhattak volna padokról. Most már csúcs van a vásáron. Jó néhá- nyan taposnak a lábunkra, könyökölnek a vesénkbe. Araszolva lehet csak előbbre i üt­ni... Kezünkbe nyomnak egy prospektust, ami­ben tudatják velünk, hogy megalakult a BuMe, azaz a budapesti macskatartók ál­talános egyesülete. — Végre egy jó hír — mondja kolléga­nőm fáradt beletörődéssel.. . Hiába. Nyu­galomra és csendre vágyunk.. . Béla Vall Szemetelő nemzet vagyunk.. . Hosszú sor banánért... Számadó Julianna felvételei „Én elmentem a vásárba...”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom