Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-02 / 206. szám

1986. szeptember 2., kedd

175 éve született Heckenast Gusztáv

Bél Mátyás könyve

Buda

visszavivásáról

„A Mindenható Isten kegyelméből beköszöntött végül a Krisztus születése utáni 1686. esztendő, mely Budára vészt, a mieinknek Szerencset hozott...” —

kezdi Bél Mátyás (1684— 1749) európai hírű polihisztor Notitiá Hungáriáé novae historicp geographica, magyarul Az új Magyar- ország történeti és földrajzi ismertetése című, négykötetes hatalmas művének 1737-ben megjelent III. kötetében az Ö- és Üj-Buda történetét, valamint

XVIII. századi állapotát bemutató részében Buda 300 évvel ezelőtti ostromának leírását.

A szöveget Déri Balázs ültette át magyarra, s ugyancsak ő írt hozzá bevezetőt, jegyzeteket és glosszáriumnak nevezett összeállítást az eredeti, XVIII. századi latin szövegben található kifejezések, szavak értelmezéséről, megadva mindenütt előfordulási helyüket is, ami egyúttal mutatja, hogy mekkora nehézséget kell leküzdenie annak, aki e korszak latin nyelvéből fordít. A mai olvasó szerencséjére és örömére, Déri Balázs ezt a munkát magas színvonalon, nagy tudással végezte el.

A könyv három oldalon beszél az ostrom előkészületeiről, majd nyomban rátér Buda körülzárására, a csatározásokra. Ismerteti a Víziváros, vagyis az ugyancsak fallal övezett külső városrész elfoglalását, s máris benne vagyunk a fősodorban, az elhúzódó ostrom (június 18—szep| tember 2.) változatos, gyakran izgalmas leírásában.

i A könyvből megismerjük a fővezér, Lotharingiai Károly és alvezérei magatartását, személyes bátorságukat. Akit csak egy kicsit is érdekel hazánk múltjának ez a meghatározó eseménye, az ne sajnáljon kiadni 26 forintot ezért a könyvecskéért.

Dr. Csonkaréti Károly

Milyen világ volt hazánkban a múlt század elején? A történelemből tudjuk, de alig lehet elképzelnünk: óriási paraszti tömegek; földművesek, állattartók, halászok, gyűjtögetők; szer- teszéjjel szinte ázsiai elmaradottságban, igencsak írás- tudatlanul, mégis magasrendű, ám korlátozott népi kultúrájukkal, (amelynek értékeire akkor még alig figyelt a Faluéival kezdődő, s épp csak kibontakozó népiesség), és e paraszti tömegekben is megannyi nemzetiség; a városokban pedig vékony, de mind öntudato- sabb magyar nemesi és jól megalapozott — német műveltség. Német volt az ipar, kereskedelem. Hogy miként lett ebben az igencsak német városi világban magyar közélet és kultúra, az a nemzetté válás valódi csodája.

Csodák persze nincsenek, csakhogy vannak közös érdekek, igények, van a fejlődés; mindebből — nyugati hatásra is — létrejön a függetlenség, sőt a népiesség gondolatköre, amely már magyar közéletet teremt, a politikum hat a gazdaságra, meg a kultúrára — és viszont. Ez a reformkor ideje.

Mindezt most a magyar könyvkiadás — mondhatni — megalapozójának, Heckenast Gusztávnak a 175. születési évfordulója kapcsán mondjuk el. Igen, alapozó volt ő, ha tudniillik komolyan vesszük, hogy mindennek gazdasági alapja van. Mit ért (volna) a magyar szellem anélkül, hogy könyvben testet öltsön? És ha e könyvet el nem adják? No persze, nemcsak hazafiú érzületből, hanem kifizetődő üzletként is.

A szegénysorban született kassai kisfiú mit sem tudott a könyvekről — mindaddig, míg szinte gyerekként Pestre nem költözött. Rokoni kapcsolat révén került Wigand könyvkereskedő boltjába, s huszonegy éves korában már átvette az üzletet. Nem éri be a kisszámú magyar könyv árusításával: egyre nő a kereslet, maga is fantáziát lát a kiadásban. 1840-ben társul Länderer nyomdásszal: így együtt van kiadás, nyomda, kereskedelem. (Bár ma is így lehetne!) A nyomdában szintén csupa idegen nevű, de a haladást a magyar polgárosodással egynek látó mester dolgozik, ők szedik, korrigálják, s nyomtatják mindazt, ami a mindinkább virágzó Heckenast-cégnél megjelenik: Bajza, Berzsenyi,

Csokonai, Czuczor, Eötvös, Garay, Gyöngyösi, Jókai, Jósika, a két Kisfaludy, Kölcsey, Virág meg a többiek posztumusz és új műveit.

Eljön a nagy nap, 1848. március idusa. A forradalom zajára Heckenast elsze- lel, Länderer pedig diszkré- ten-okosan azt tanácsolja Petőfiéknek, hogy ha cenzúra nélkül akarnak nyomtatni, „foglaljanak le” egy gépet. Irinyi teszi rá kezét a sajtóra, s a nyomdászok gyorsan elkészítik a Tizenkét pontot és a Nemzeti {íaít.

Magasztos pillanatok! Épp csak az előtérben levő főszereplők eltakarják azt, ami a

háttérben meghúzódik. Például magát Heckenast urat, akinek kétségtelen érdemei vannak (és lesznek!) a magyar kultúra szóhoz juttatása terén, aki azonban — osztrák ügynök; a szabadság- harc után pedig rögtön kirúgja legjobb nyomdászai egyikét, Hruszka Jánost, mert épp március 15-én valami megjegyzést tett tulajdonosi személyére . ..

Hát igen, a portréhoz ez is hozzá tartozik. Mint ahogy az is, hogy Heckenast a legkeservesebb Bach-korszak- ban is megteszi, amit lehet, s amit tehet a magyar irodalomért, és sokat tehet, hiszen saját személyében „megbízható”. Ilyen a zsarnokság abszurditása. Az üzlet és vele a fiatal magyar irodalom tehát virágzott. 1873- ban Heckenast aztán átadta cégét a frissen alakult Franklin Társulatnak. Ahogy mondták: „közmegbecsüléstől övezve” élt 1878-ig.

Kristó Nagy István

KÉPERNYŐ

Nagyszerű alakítás

Jó és hasznos dolog, ha irodalmunk ilyen vagy olyan okból elfeledett íróit, költőit több évtizedes szünet után újra megszólaltatjuk műveik által. Ebben a nemes törekvésben jó ideje élen jár a Magyar Televízió. Most, a két világháború között ismert, termékeny író-újságíró. Surányi Miklós egyik színművéről fújta le a feledés porát Hajdufy Miklós rendező. Tehette, mert Surányi A halhatatlan emberben örök emberi problémákat fogalmaz meg.

A történelmi miliő ebben a darabban csak mellékes jelentőséggel bír, bár kétségtelen, hogy a Mátyás király nevéhez fűzött történetek önmagukban is vonzerőt jelentenek.

Surányi ügyesen és ravaszan élt ezzel a lehetőséggel, mi több, érzelmes és „vadmagyaros” szerelmi történetet is tálal, de amiért érdemes volt újraéleszteni darabját, az az örök nő és az öregedő tudós — ebben a viszonylatban mindkét fogalom fontos — párharca.

A nagy humanista tudós, Caleotti Marzio élete főműveként elkészíti a halhatatlanság elixírjét, hogy megmentse egy nagy birodalom humanista, igazságos uralkodóját, akit méltónak tart az örök életre. Csakhogy a tudós egyben férfi is, aki az utolsó szerelem, a végső fellángolás lehetőségét is megkapja az élettől.

Amiért e tévés varázslat alól napok múltán sem lehet szabadulni, az nem is annyira a darabnak, mint a Galeotti Marziót megformáló Darvas Ivánnak köszönhető. Vívódása, küzdelme feltörő szerelmével és lelkiismeretével, élete céljának mérlegre tétele annyira hiteles, szép és magával- ragadó volt, hogy történelmi kort feledve meg tudtuk látni az emberi szenvedés és boldogság legrejtettebb titkait is.

E párharcban méltó ellenfélnek bizonyult a Genovévát megszemélyesítő fiatal színésznő, Kováts Adél. Említésre méltó még Beatrice szerepében Almási Éva, s elnagyolt, hálátlan szerepében Hegedűs D. Géza.

Ilyenek lennénk?

Te jó ég! Ennyi neuraszténiás, beteges lelkű, problémákkal küszködő, illetve már nem is küszködő leánnyal-asz- szonnyal még aligha találkoztunk, mint a szerda este vetített Vásár című tévéfilmben. A forgatókönyvírók — Balogh Zsolt, Melis Pálma és Pataki Éva —, úgy látszik, az „élet sűrűjébe” kívántak elvezetni bennünket, megrajzolva a mát, a mai fiatal nők problémáit. De ráhúzták a vizes lepedőt gazdasági életünk visszásságaira is, s hogy ne nagyon jussunk lélegzethez, még egy teljesen alkoholistává vált, feltaláló-zsenit is belepottyantottak a filmbe. Közhelyek és napi hírek igazságait próbálták megfogalmazni úgy, hogy a megalkotott figurák viselkedésének okait még csak sejteni sem lehetett.

Az operatőr B. Marton Frigyesnek voltak élvezetes, di- I namikusan megkomponált képsorai, ám nem rajta múlott,

I hogy a Balogh Zsolt rendezte film mégsem állt össze. Pe- I dig annak mindenki örül, ha valaki a mai társadalmi gon- I dók művészi megfogalmazására vállalkozik.

A szándék tehát dicsérendő, de a produkció már nem.

I Bár a főszereplő Eszterben — legalább a szerelméért har- I colva — némi tettrekészség, akarat is fellángolt, az össz- I kép mégis túl nyomasztóra, hihetetlenre sikeredett.

A színészgárda megírt szerepeivel időnként nem tudott I mit kezdeni. Tordai Teri nagyszerűen szenvedett, Bo- I guslaw Linda most is jóképű volt és rejtélyes, Básti Juli í pedig tehetséges és vonzó. A Vásár e filmben mégsem jól köttetett meg. B. Sajti Emese

„Könnyű” és „komoly”

Sajátos esztétizáló kategorizálás honosodott meg századunkban a zenei produktumok megítélésében. Eszerint minden zenemű besorolható a „köonyű”-nek, vagy „ko- moly”-nak nevezett kategóriák valamelyikébe.

Hasonlítható ehhez a jelenséghez némiképp az irodalom és a képzőművészet világában meghonosodott, s a művészi igénynyel megalkotott művektől a „ponyvát”, „kommerszet”, illetve a „giccset” elválasztó gyakorlat, amely azonban egyben szigorú ítélet is az ebbe a kategóriába tartozó pro- duktomok esztétikai értékét tekintve. A zene semmivel nem rokonítható sajátosságait figyelembe véve azonban tudomásul kell vennünk, hogy a „zenei ponyváknak”, vagy a „zenei giccsnek” az autonóm zeneművészet törzséről való leválasztása, elkülönítése jóval nehezebb feladat. Hiszen még a zenetörténet értéknek elfogadott alkotásai körül is fel-felvetődik olykor a kérdés: hol és miképp fogható meg, mutatható fel az az emberi tartalom, „mondanivaló”, amely például egy irodalmi mű lapjairól közvetlenül szól hozzánk. Századunk kiváló zenefilozófusa, Theodor W. Adorno mutatott rá elsőként, hogy zeneszociológiai megismerésünk többnyire a zenehallgatási szokásokról begyűjtött adatok rendezgetésével foglalkozik. „Az olyan zeneszociológiai törekvéseket viszont — írja Adorno —, amelyek nem érik be ennyivel, melyek magyarázatra is törekedve túllépnek a puszta tényszerűség megállapításán, önkényes spekulációknak szokták bélyegezni”, s azok számára, akik a zene emberformáló erejét hirdetik, nem egyszer „az empirizmus játékszabályai szerint benyújtják a számlát, azt követelve, bizonyítsák be kétséget kizáró módon, hogy Beethoven zenéjének csakugyan van valami köze a humanizmushoz. ..”.

„Könnyű”- és „komoly zene” társadalmilag elfogadott megkülönböztetése a napi szóhasználatban éppen ezért nem jelent egyben értékkülönbséget is; pontosabban: az értékkategóriák közé egyenlőségjelet tevők (kihasználva egyebek között századunk egyébként is értékválságos időszakának zűrzavarát) gyakran görcsös igyekezettel bizonygatják, a „könnyű” műfajnak a „ko- moly”-éval való egyenrangúságát, nem ritkán arisztokratizmussal vádolva a „komoly zene” néha valóban rosszul érvelő képviselőit.

,A zene nem könnyű és nem nehéz — zene, vagy nem zene!” —, írta a század első felének kiváló karmestere, Sergio Failoni, mintegy megelőzve jónéhány évtizeddel a teóriák kialakulását és összecsapását, s egyetlen mondatba sűrítve a lehetséges megoldását korunk egyik fontos esztétikai kérdésének. És kifejezve közvetett módon természetesen azt is, hogy mennyire megtévesztő, félrevezető bizonyos zenét „komoly”- nak nevezni; mintha Bach, Haydn, Mozart, Schubert, de a zenetörténet bármely alkotójának életműve nélkülözné az élet minden örömét, az ember derűjét, élniakarását, örök optimizmusát. Miként félrevezető a „könnyűzene” létrehozatalának nehézségeiről is beszélni: ha van létjogosultsága a kifejezésnek, akkor az csak a műfaj befogadásának könnyűségét jelentheti.

„A zenei élmény szavakba öntése a legtöbb embernél szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik” — állapítja meg Adorno. Ami csak még nagyobb felelősséget ró a zeneszociológia, illetve a zeneesztétika, a zenefilozófia művelőire. Olyan alapvető kérdések tisztázása vár (várna!) rájuk, amelyek jóval túlemelkednek a zene, az esztétika körén: amelyek az ízlésszabadság vonalán haladva a társadalom legáltalánosabb kérdéseit is megérintik.

Szomory György

Dr. Kovács Károly

Az akasztófa árnyékában

Téves bírói ítéletek

A bíróságon lefolytatott tárgyalás során számos bánostori és nestini tanút hallgattak ki, szörnyű dolgokat tártak a bíróság elé. Mindannyian határozottan állították, hogy a magát Jakovce- vicnek mondó személyben határozottan felismerték az usztasa Tomljenicot.

Az egyik tanú elmondta, hogy Tomjlenovic a házukban közvetlen közelről megölte a férjét. A másik tanú Tomjlenovic szadista és gúnyos megjegyzéseiről vallott, amelyekkel katonáit gyilkolásra ösztökélte, és maga is követett el gyilkosságot, nemcsak férfiakat, hanem asszonyokat, aggastyánokat és gyermekeket is megölt. Néhány tanú sírógörcsöt kapott, amikor a vádlottat meglátta és a szemébe mondta: „Te gyilkos, amikor öltél és, raboltál, akkor nagy legény voltál, most pedig nincs bátorságod, hogy beismerjed a gazságaidat.” A vádlott erélyesen tagadott, és erősítgette, hogy sohasem látta a tanúkat, valamint, hogy bármilyen köze is lett volna az usztasákhoz.

Dalmáciából, Solta szigetéről, Újvidékre utazott Jakov- éevic testvére, aki égre-föld- re esküi dözött, hogy testvére sohasem volt usztasa.

A bírósági tanács tagjai felfigyeltek arra, hogy nemcsak néhány (4—5), hanem több mint 20 tanú határozottan állítja, hogy a magát Jakovcevicnek mondó vádlottban felismerték Tomlje- novicot — s az mégis azt állítja, hogy sohasem volt usztasa és testvére is azt igyekszik megerősíteni.

A bíróság úgy döntött, hogy még egy kísérletet tesz. Elnapolta a tárgyalást, és átiratot intézett Bánostor, Nestin és Susek községek elöljáróságához, hogy mivel ezekben a községekben Tomljenovic gaztetteket követett el, küldjön minden község négy olyan szemtanút, akik látták Tomljenovi- cot a gaztettek elkövetésekor, s jól megjegyezték, hogyan nézett ki — de nem látták őt azóta sem, amikor felesége rokonait meglátogatta, sem pedig, amikor őket tanúként a vizsgálat folyamán kihallgatták és a vádlottal szembesítették. Tehát csak az olyan tanúk érdekelték a bíróságot, akik Tomljenovi- cot az általa elkövetett gazságok óta nem látták.

Hogy a bíróság biztosabb legyen a dolgában, és vizsgálódásait határozottabb mederbe terelhesse, az említett

községeken kívül átiratot intézett a bíróság még Sídre

is. Tomljenovic ugyanis Si- den és környékén is az adott időben tömegmészárlást hajtott végre, és ott is számtalan'családot borított gyászba. Innen is olyan szemtanúk beidézését javasolta a bíróság, akik jól emlékeznek Tomljenovicra, mert a közelről látták, amikor gaztetteit elkövette, de a tragikus események óta nem találkoztak vele.

A bíróság úgy találta, hogy ilyen módon minden eshetőséget kizárnak.

Az adott időben az említett tanúk meg is jelentek a bíróság előtt s a tanácselnök úgy rendelkezett, hogy a tanúk a bírósági épület külön szárnyában tartózkodjanak, mindaddig amíg a tárgyalóterembe nem szólítják őket. Ugyanakkor a két gyanúsítottat is titokban a tárgyalóterem melletti helyiségbe vezették, hogy a beidézett tanúk közül senki se láthassa őket. Ezen kívül még két másik foglyot is melléjük állítottak, akik hasonló ter- metűek voltak, mint Jakov- cevic, illetve az egyik valamivel alacsonyabb.

Az első tanú akit kihallgattak, elmondta, hogy a közvetlen közelben volt, amidőn Tomljenovic saját kezűleg követte el a gaztetteket. A tanácselnök kérdésére, hogy azóta látta-e Tomljenovicot, hallott-e róla, s felismerné-e, ha most látná, a tanú azt válaszolta, hogy az 1943 októberi tragikus események óta nem látta Tomljenovicot, de hallott róla, hogy más név alatt el-