Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
1986. szeptember 13., szombat Iszalag-fény Munkásköltők antológiája Némely tapasztalat birtokában kissé óvatosan fogadom az antológiák egy részét, amelyek időnként bizony kellő kohéziós erő nélkül is összeállnak. A „szempont” természetesen minden esetben megfogalmazódik, a szerkesztők vagy az adott tájegységhez, vagy egy szakmához, esetleg nemzetiséghez. felekezethez stb. való tartozás alapján gyűjtik kötetbe a szerzőket. Vagyis, olyan szempont alapján, amely irodalmon kívüli, tehát a végeredményt és a megítélést tekintve, lényegtelen, azaz merőben formális. Ha ugyanis egyszer közönség elé lép valaki, akkor művének megítélése csak a színvonal, a tematika művészi meg- formáltságának esztétikai foka lehet, s legkevésbé valamely társadalmi osztályhoz, réteghez stb. való tartozás. (Más kérdés, hogy az élményanyag, amellyel dolgozik, meghatározza az adott művet, esetleg életművet is, de ez sem törvény, csak egyik lehetőség a sok közül. Miként a tematika helyes megválasztása sem jelent belépőt önmagában az irodalomba, a művészetbe, ha nem párosul a minőséggel. Az ilyesminek legföljebb vallomásértéke van, ez azonban más kategória.) Vannak azonban szerte az országban olyan tiszteletre méltó közművelődési csoportok, alkotói közösségek, amelyekben hosszú-hosszú idő óta szorgos munka, szívós önképzés, lelkes közösségi élet -folyik, s amelyek tagjai időnként dokumentálni is kívánják egy-egy időszak termését, a megmutatás, esetleg bizonyos megméretés igényével. A Munkásírók alkotó közössége gondozásában például így jelent meg nemrég az Iszalag-fény című kötet, munkásköltők antológiája. A kötet válogatója és szerkesztője, Barcs János mellőzött minden bombasztikus megnyilatkozást, kellő gonddal és szerénységgel igyekezett bemutatni azt a tizenhat szerzőt, akiktől személyenként mintegy tucat vagy annál is több verset olvashatunk. A lektorálást Petővári Ágnes és Köves István végezte. Köves István maga is költő, versei évek óta napvilágot látnak a Köröstáj hasábjain is. Szerkesztőként ugyancsak nagy gyakorlattal rendelkezik, különösen az ifjúsági lapok versrovatainak gondozásában, s több figyelmet- keltő antológiát szintén ő szerkesztett. A lektorok munkája tehát gondos volt, ami természetesen javára vált a kötetnek, jóllehet, színvonala nem lehetett egyenletes. A legmérettebb költők közé tartozik mindenekelőtt az antológia szerkesztője, a három kötettel rendelkező Barcs János, aki költészetével több országos pályadíjat nyert, különböző antológiákban szerepel, SZOT irodalmi ösztöndíjat, s nívódíjakat kapott. A jelen antológia címadó versét (Iszalagfény) is ő írta. Itt közreadott verseiben — szerencsére — nyoma sincs semmiféle erőszakolt tematikai megfontolásnak, zaklatott hangú vallomások ezek a lét általánosítható kérdéseiről. A versek jó sodrásának érzékeltetésére álljon itt csak egy példa, a Glóriás gondok kezdő négy sora: „Szállnak szállnak a fekete madarak mígnem elalszanak szemhéjad alatt Űsznak úsznak a fickándozó halak hínár közé feszített telek, s nyarak”. Csillag Tibor Harangöntő című kötete a Csepel Olvasó Munkás szerkesztésében egy év alatt két kiadást ért meg, s kritikai visszhangja is volt. Méltán. Elmélyülő költészet az övé, a magány, az emberi kapcsolatok sajátossága, a történelmi kataklizmák költői kifejezésére törekszik. Különösen a Paul Celanhoz (a költő édesanyját Aushwitzban ölték meg, e gondolattal élete végéig nem tudott megbirkózni), valamint a Mélyhűtött magány című verse ragadta meg ezúttal figyelmemet. Például ezek a sorok: „Kószál közöttünk a tízezeréves szél. Cethal szélsodrása? Sziklák időt tartó kőszálán? Az időtlen, szúrós szirten fütyülő hallgatás ez. Madár János verseivel — gyermekverseivel is — gyakorta találkozhat az olvasó a különböző folyóiratokban, heti- és napilapokban, több kötete megjelent Csepelen és Szabolcs- Szatmárban. Szentpéteri Zsigmond, a viharsarki Verasztó Antal, Adorján Gyula, Jécsai Andor Ferenc, Drégely István ugyancsak az érettebb költői megnyilatkozás példáit jelentik az antológiában. Természetesen, semmiféle értékrend felállítása nem lehet célunk, a kötet jellege ezt nem is indokolja. Az összbenyomásunk kétségkívül vegyes, de a szerkesztő s a lektorok munkáját dicséri, hogy kirívó „ügyetlenségekkel” nem találkozunk. ,r „ Dúsa Lajos: Estike Csak haszontalan madaraink billennek át e naplementén, s vélük surrog el minden innen, hol homály ül a lelkek rendjén. Kinyílnak fehér estikéink, mint apró, bornírt boldogságunk; és akár egy 9irágcserépben csak sorsunk van, de nincs világunk. Rend van, csak én nem tudok élni ebben a megcsinált valóban, s a lemenő nap összevérzi azt, ami szemetekben jól van. Makay Ida: Dísztelenül Utoljára azt akarom. A dísztelen verset. A zengéstelen-rímtelent. Szeplőtlen-tisztát. Fosztott kendőzetlent. Meztelen-tártat: bancasztalon halott. Titokba zárt mégis. Fölfoghatatlan: Elemek végső, fénylő rendjét. A szót. — Mely az Isten ajkain vacog. Bódi Tóth Elemér: Valóságos csoda Az ember olykor álmodik, az embernek árnyéka van, volt és nincs. Amikor olykor eltűnik, egy másik embert álmodik az árnyék. Sárándi József: A lét csodájaDe jó hogy létezel és én is lehetek Érted érettünk tehetek Lángocska: csoda vagy! e kietlen balekfogó korban Szeretsz — szerettetni tudóan Tarjóni Imre: Ha nem leszek Ha nem leszek megsiratja egy csillag sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul A kíváncsiság és a hiúság etikája Lukács György vázlatosan maradt önéletrajzának, az Átélt gondolkodásnak utolsó soraiban megdöbbentő gondolatok szerepelnek: Lukács a legpozitívabb emberi tulajdonságnak a kíváncsiságot tartja, a legnegatívabbnak pedig a hiúságot, melyből szerinte minden rossz emberi megközelítés ered. Vajon jogosult-e emberi jellemvonásokat, karakterje- jegyeket erkölcsileg-társa- dalmilag megítélni? Ezzel már régóta kísérletezik a filozófia. Arisztotelész például a közép fogalmát tartotta minden helyes magatartás kiindulópontjának, így bizonyított: a vakmerőség és a gyávaság között a bátorság a középfogalom, tehát a bátorság erény, a két szélsőséges pedig annak az ellenkezője. S a filozófia története folyamán — hogy még egy példát említsünk — felfedezték az enthusiasmus, vagyis a lelkesedés pozitív erkölcsi szerepét is. Velük szemben mindig gyanúperrel éltem. Nagyon vulgárisán megfogalmazható okból. Mert például a lustaság mindenképpen negatív karaktervonás a társadalom egésze szempontjából, ha a lustaságot önmagában veszem. Hasonlóképpen a szorgalom önmagában feltétlenül pozitív tulajdonság és társadalmilag hasznos. Csakhogy nem lehet önmagában venni és önmagában tekinteni sem a lustaságot, sem a szorgalmat. Mert ha például így kérdezek: mi a társadalmilag hasznosabb, a lusta tolvaj, avagy a szorgalmas, pontosan fordítva fogok válaszolni, mint az előbb (amennyiben itt társadalmi „hasznosságról” beszélhetünk). Úgyhogy mindez azt mutatja, nem a tulajdonságjelzőkön múlik a dolog, hanem azon,, hogy a tulajdonságok mihez kapcsolódnak. így adott esetben a vakmerőség hasznos lehet, sőt csak az lehet hasznos, még a bátorsággal szemben is. Még az is előfordulhat, hogy a gyávaság konkrét haszonnal jár, nemcsak önmagunk, hanem a társadalom szempontjából is. Emlékezzünk csak a Ballada a katonáról megrázó képsoraira, amikőr a kiskatona rettenetes félelmében kifejezetten gyáván hajtotta végre hőstettét. Ügy vélem, reális azt mondani: az erkölcsöt nem helyes sem szélsőséges, sem középfogalom jellegű tulajdonságokhoz kötni. S' ezek után térhetünk vissza a kíváncsisághoz, melyről a közhit úgy véli: valamiféle rossz tulajdonság. A gyereket már egészen kiskorában azzal intik le, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ha a kíváncsiságot dicsérni kezdjük, a közhittel szemben' kell fellépnünk ugyan, de nem a filozófiai hagyománnyal szemben. Már Platónnál szerepelt az a gondolat, hogy minden tudás alapja az, ha képesek vagyunk csodálkozni. Rácsodálkozni a dolgokra persze, lehet nagyon naivan is, nagyon felületesen is, és az az amerikai középosztályra jellemző magatartás, mely mindent hangos oh! — felkiáltással kísér, bizony nagyon messze van a Platon- féle csodálkozástól. Még messzebb a kíváncsiságtól. Mert valóban csodálkozni csak az tud, aki tényleg ki3 váncsi. Csodálkozni ugyanis lehet nagyon felszínesen, tehát anélkül, hogy tudnánk, voltaképpen min is csodálkozunk. Mennyire más csodálkozás azonban az, amikor például a természettudományban jártas ember számára egy furcsa természeti jelenség adódik, amely valóban szokatlan, s éppen ezért csodálkozik el, mivel nagyon jól tudja, hogy átlagos természeti feltételek közepette nem szokott létrejönni az adott jelenség. Tehát nagy különbség van aközött, hogy kíváncsisággal csodálkozunk-e, vagy pusztán kíváncsiságból. A kíváncsiságból való csodálkozás igényét elégítik ki a különféle katasztrófafilmek, lásd a Földrengést, vagy jó néhány sci-fit. Az áltudomány egésze is erre az igényre épít. De milyen más csodálkozás még Kolumbusz csodálkozása is azon, hogy az általa Indiának hitt földrészen nem azt találta, amit várt. Mert Kolumbusz kíváncsi emberként valóban kíváncsisággal csodálkozott, és kíváncsisága megmaradta csodálkozás után is. A kíváncsiság tehát a megismerés hajtóereje, az objektív valóság megismerésének alapvető motívuma. S az az igazság, hogy aki kíváncsi, bizonyos értelemben mindig fiatalos marad. Sőt, egyenesen azt mondhatnánk, hogy az élet' azzal ér véget, amikor az ember már nem kíváncsi. A teremtő, a gondolkodó ember mindig kíváncsi, mert érdekli az, hogy hogyan változnak az emberek, a társadalom, mi történik a „világban”. Ezért a kíváncsiság nem más, mint az állandó és totális újra törés, vagyis az új megismerni akarásának tulajdonságbeli kifejeződése. De vajon a hiúság szem- beállítható-e a kíváncsisággal? A hiúságot a köznapi értelemben bocsánatos bűnnek tartjuk, sőt mi több, az elhanyagolt emberekkel kapcsolatban még azt is szoktuk mondani: nem ártana, ha lenne bennük valami hiúság. Nem köznapi értelemben azonban a hiúság már veszélyes tulajdonság. Ténylegesen a kíváncsiság ellentéte. A kíváncsi ember mindig valami, vagy valaki másra kíváncsi. Ha megtanult, vagy felismert valamit, akkor nem annak örül a hiú ember, hogy ő azt a dolgot már ismeri, hanem annak, hogy ő az, aki ismeri az adott dolgot. A hiú ember elsősorban önmagára kíváncsi. Ha más iránt érdeklődik, akkor számára nem az fontos, hogy a másik emberen segítsen, hanem az, hogy mindenki lássa: ő segít a másikon. A kíváncsi ember azt kérdezi: hogyan állok én hozzá a valósághoz, a hiú pedig így kérdez: hogyan áll nekem a valóság, vagyis, hogyan dekorál engem a valóság egésze. Szükségszerű azután, hogy láncreakció módján következményei is legyenek a hiúságnak. A hiúság vezeti el az embereket oda, amit ma divatos szóval presztízs- fogyasztásnak nevezünk; mert hiszen a hiúság ilyenkor úgy jelenik meg: nekem van — másnak nincs. Nem tudom, hogy erre az ellentmondásra, melyet oly szellemesen hangsúlyoz Lukács, vagyis a kíváncsiság és hiúság ellentmondására mennyire lehet általános etikát építeni. Az azonban bizonyos, hogy a kíváncsiság etikailag materialista tartalmú, mivel az objektív dolog iránti érdeklődés, az objektív viszonyokon történő el- csodálkozás, a más emberek helyzete iránti rokon- szenv és megismerésvágy irányítja. Ugyanígy bizonyos, hogy a hiúság etikai szempontból feltétlenül szubjektív idealizmus, mert nemcsak önmagát méri önmagával, hanem az egész világ mértékévé az az ember válik, aki a hiúságtól eltöl- tötten néz szembe a valósággal. Azt sem tudom bizonyosan, hogy ha erre a hiúság-kíváncsiság ellentmondásra építenének egy gyakorlati pszichológiát, vajon az mennyire lenne eredményes. De az már vitathatatlan, hogy az emberek valósághoz való fordulásának, valósághoz, társadalomhoz való viszonyának minden bizonnyal egyik mértéke abban van, hogy minden egyes ember miképpen tudja megoldani a benne levő hiúság leküzdését és a benne levő kíváncsiság megerősödését, objektív tényezővé válását. Hermann István Gombkötő Istvónné: Virágzó cseresznyefa a szomszédban
