Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
NÉPÚJSÁG Pósfai János: VAKOK Amikor megszólalt a telefon, az öreg hölgy még mindig ott ült a szobában. Püffedt, májfoltos karjait az ölében pihentette, szenvtelen arccal kesergett: „Öh, Jozsó, neked • hallanod kellett volna azt a mocskos átkot. Lekurvázott az a ... nem is tudom, mit mondok. Megfenyegetett, mehetek akár a Kádár titkárságára, akkor is megmutatja, hogy a saját házában azt csinál, amit akar." Bellák az idős hölgy arcát nézte, az egykori finom vonások halvány maradékait, nagy vörös kontyát, amely annyi idő múltán is súlyosan, meghatározó módon uralkodott az asszony fején. Szólni akart, mondani szeretett volna valamit, amit illendőségből is kellett volna, de az öreg hölgy nem hagyta szóhoz jutni. A háztulajdonos, akinek, mint kiderült, egy idő óta megunt albérlője az idős hölgy, mindenáron szabadulni akar tőle. Bellák többször is kinézett az ablakon, a júniusi verőfényben fürdő gesztenyefák fakuló ágaira és a szegycsontjától balra görcsös szorítást érzett a mellkasában. Ismerte az újonnan háztulajdonosokká lett újgazdagok mentalitását; addig kínozzák albérlőiket, amíg idegzetük végképp felmorzsolódik, a hosszú ideje tartó háborúban leteszik a fegyvert, bárhova elköltöznek, esetleg bevonulnak a szociális otthonba, csak hogy megszabaduljanak az atrocitásoktól. — Jozsó, te ismerted az én uramat, hiszen kiskorodban tanított téged. Bellákban felrémlett a gyermekkori emlék, ismerte, emlékezett a bajuszkö- tős, szigorú kántortanítóra, aki nemcsak az iskolában volt teljhatalmú úr abban az időben, amikor őt betűírásra tanította, hanem a faluban, sőt a környéken is. — Mikor elment, azt mondta: legyen csak nyugodt, Amália, visszajövök én magához — rebegte a kontyos hölgy átitatódva az emlékezettől. — De soha nem jött vissza. Negyvenkettőben ment el, azóta nem láttam. A fényképe ott van az íróasztala fölött. Néha megállók előtte, nézem, nézem. „János, maga becsapott engem, azt ígérte, hogy visz- szajön hozzám”, de hiába, senki nem szól, ő is csak hallgat. És akkor jön ez a faluról jött senki, és intézkedik, le akar söpörni a térképről. Bezzeg, ha visszajött volna hozzám az uram, ha tartotta volna a szavát, másképp lenne itt minden. — A háború — akart mondani valamit a szerkesztő, akihez a régi ismerős jogán jött el panaszával az idős hölgy, de nem tudta folytatni. — Kell ennél nagyobb háború? — Toppantotta szét a félig kész mondatot a hölgy. — Ez a bestia lekurvázott engem, azt mondta, menjek a fenébe, ne tegyem tönkre az életét. Öh, ha ezt János hallotta volna, ha megelevenedne az a fénykép az íróasztala fölött, majd tudná ő, mi a tisztelet. — Halló, halló, tessék! — szólt a telefonba Bellák. Apró megszakításokkal csengett a telefon, vidékről jött a hívás. — Halló, itt Kró Vince beszél. — Kicsoda? — Kró Vince... Ugye tetszik emlékezni még rám? Kivel beszélek ? — Emlékszem . . . Hát persze hogy emlékszem — hadarta Bellák, s akaratlanul is a homlokához dörzsölte az öklét. — Mi újság? Mi újság van, Vince? — Jól vagyok — hallatszott valahonnét a távolból. — Megnősültem, itt élek Csabán. A telefonközpontban dolgozom. Sikerült megszerezni az adaptert. .. Tetszik tudni, tetszik emlékezni rá... — Hát igazán ... gratulálok, szívből gratulálok. — És van egy fiam ... Halló! Hall engem? Csak azt akarom mondani, hogy megszületett a fiam! Látná, milyen szép, milyeii aranyos. Bellák érezte, hogy egy idegszál. remegni kezd a halántékán. Ebben a pillanatban már tudta, hogy kivel beszél. Kró Vince .. . Hát persze, az a vak fiú... Itt élt a városban, gyakran meglátogatta. Szeretett volna megválni az üzemtől. Elképzelt magának egy telefonközpontot, amelyet ő kezel. Adaptert kellett volna szerezni hozzá, hogy a vak ember kezelni tudja. Bellák félnapokig telefonálgatott az ügyében — eredménytelenül. Halkan, puha léptekkel csoszogott a folyosón, fehér botja nem ütött zajt a sima kövezeten, amikor ballagott. Megállt az ajtóban, megkérdezte, nem zavar-e? Miért zavarna? Annyival tartozunk szerencsétlen embertársainknak, hogy ne érezzük zavartatva magunkat, ha az ajtónkon bekopog. Kró Vince tudta, hogy nem tudna hazudni neki. Nem mondhatja, hogy nem ér rá, hogy most rosszkor jött, jöjjön inkább a jövő héten ... Pedig néha tényleg hazudott. Hazudta, hogy ráér, hogy van ideje, üljön csak le. meséljen magáról, az életéről. — Üljön le, Vince, érezze magát otthon. — Köszönöm, elállók inkább — szokta mondani. — Maga igazán nagyon kedves. — Üljön csak le, gyújtson rá és beszéljen. S míg a vak fiú beszélt, ő dolgozott. Vonalakat húzgált egy fehér papírra, vagy kéziratokat olvasott. Néha beleszántott filctollával a gépelt szövegbe, néha közbeszólt, társalgóit a vendégével. Vince kissé féloldalra fordította a fejét, mintha a szoba sarkában látott volna valamit. Az ajka megnyílt, felragyogtak hófehér fogai. Az arcán nyoma sem látszott szenvedésnek vagy valami fajta bánkódásnak, a vak emberek szenvtelensé- gével tűrte állapotát. — Szép az idő — mondta Kró Vince. — Szép. — Jó, mikor így süt a nap. Olyan szép rózsaszínű a világ. Rózsaszínű. Mi az, hogy rózsaszínű? Egyáltalán mi az, hogy szép? Mit gondolhat ez a fiú, amikor csak úgy kibukik az ajkán, hogy szép. Azt mondja: szépen süt a nap. A rózsa szép. A virág szép. A szél is szép. A víz hullámzása is szép. Minden szép. Az embereket képes megkülönböztetni egymástól a hangjuk után. Tudja, hogy vannak jó és rossz emberek. Hogy vannak szép és kevésbé szép emberek. — Látná csak, milyen szép a fiam! — hallatszott a vonal másik végéről. Kalotaszeg — ez a mintegy negyven falut magába foglaló történeti-néprajzi tájegység — elsősorban gazdag és egyéni népművészetéről vált ismertté és világhíressé. Felfedezése 1885-ben kezdődött, amikor Gyarma- thy Zsigáné, egy lelkes helybéli asszony, aki felélesztette és háziiparként elterjesztette a már majdnem feledésbe merült varrottas kézimunka készítését, megbízást kapott egy kalotaszegi parasztszoba berendezésére a budapesti országos kiállításon. A néprajzi szobának akkora sikere volt, hogy a millenniumi kiállítás néprajzi falujában a kalotaszegi ház mellé már a ma- gyarvalkói templom mását is felállították. A gyönyörű „írásos” hímzések, szőttesek, a színes viselet, a kép— Gratulálok, gratulálok, Vince — dadogta Bellák. Kérdeznie kellett volna még valamit, de semmi nem jutott eszébe. Csak a döbbent értetlenség: honnan tudja, hogy szép? — Maga nagyon jó volt hozzám — folytatta a beszélgetést valahol a távolból Kró Vince. — Bár egyszer nem volt igaza... — Belláknak jólesett az elismerés, de zavara még csak fokozódott. Mire gondolhat a vak fiú, miben nem volt igaza annak idején? — Ugye, ugye — ismételgette együgyűen, de némi fölénnyel a hangjában. Kezével intett az idős hölgynek, aki most már egyre türelmetlenebbül téblábolt a szobában. Üljön csak le, várja meg, amíg befejezi a telefonálást. — Az a lényeg Vince, hogy végül minden a helyére került. — Nem bánnám, ha most ismerné a feleségemet — felelte Kró Vince. — Róla biztosan más lenne a véleménye. — Belláknak ebben a pillanatban megvilágosodott az elméje. Már tudta, mire célzott az előbb a vak fiú. Hát persze... Ez az ember évek óta hordoz magában valamit, amitől szabadulni szeretne. Mi más, ha nem ez indította arra, hogy felvegye a telefont? Hite szerint talán előbb is megtette volna, de valami kellett még ahhoz, hogy ez a pillanat bekövetkezzék. És ezt a pillanatot a megszületett gyermek váltotta ki. Bellákban annyi év után most tisztán állt össze a történet. Akkoriban már ismerték egymást. Vince szembe jött vele az utcán, Bellák várta, hogy ráköszön, rámosolyog, mint a többi ismerőse. S csak amikor már egészen közel értek egymáshoz, akkor döbbent meg: nem mehet el mellette szótlanul. Bár soha nem tudná meg, hogy aznap találkoztak, hogy elkerülték egymást. Hiszen Vince nem látja őt... Belekarolt a fiúba, úgy mentek egy darabig. Átvezette az útkereszteződéseken, megálltak egy téren. Kró Vince azt kérdezte tőle: szépek-e itt a házak? Tudta, hogy a kérdés csak ürügy arra, hogy mondjon valamit, amit nem lehet csak úgy elkezdeni, minden bevezető nélkül. — Szépek, talán szépek. De miért kérdezi ? — Mert én a legszebbik- nél is szebbet fogok építeni a Lilla telepen, a villasorok között. Mert én .. . — Vince, csak nem? — De igen — felelte fülig pirosán a vak fiú. — Ott lakunk majd Zsóval. — És ki az a Zsó? — A menyasszonyom — mondta zavartan a fiú. — A zeletdús építkezés, a faragások, a dekoratív festett bútorok ihlető hatással voltak a magyar szecesszió század- eleji mozgalmára, a paraszti művészetben gyökeret kereső gödöllői művészcsoport munkáira. Kós Károly építészeti és grafikai munkásságára. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik e terület népével, művészetével, népköltészetével, meséivel, táncaival; csak kiragadott példaként említjük a néprajz klasszikusai közül Jankó János, Malonyay Dezső, Kós Károly, Bátky Zsigmond nevét, de a jelenlegi erdélyi és itt-' honi kutatók művei is méltán sorolhatók elődeik könyvei mellé (Hofer Tamás, Fél Edit, Martin György, Kresz Mária, Faragó József, Nagy Jenő, Végh Olivér. Kovács legszebb lány a városban. Tegnap este megígérte, hogy a feleségem lesz. Arca boldogan felragyogott, amikor megismételte, hogy a Lilla-telepen építenek majd villát. Bellák többször járt abban a nagy sárga házban, amelyikben a fiú lakott. Ahonnét elkívánkozott. A földszinten műhelytermek sorakoztak, alacsony padokon ültek egymás mellett a vak kefekötők, csak a kezük járt ütemre, mint a gép. Kró Vince nem szeretett itt. El akart menekülni innen, gyűlölte a monoton egyhangúságot, a cirok cirpelését, a sötétben tapogatók szuszogását. Belláktól remélte, hogy bejut egy telefonközpontba, amitől egyszeriben megváltozik körülötte az élet.. . S egy este meglátta őket együtt. Az élemedett hölgy a város egyik közismert pillangója volt pár évvel korábban. De ekkor már csupán a saját árnyéka. Ráakaszkodott a vak emberre, aki szépnek látta, s aki megosztotta vele pénzét, szomorú fiatalságát. A fiú boldogan ölelte, szorongatta, csókolgatta a kezét, s Bellákban fölforrt a méreg. Oda akart menni, hogy szétcsapjon közöttük, hogy elzavarja a nőt, Vincét pedig felvilágosítsa arról, hogy miféle szennyet sodort elébe az élet. Napok múlva meg is tette ezt, s legnagyobb megrökönyödésére a vak fiú nem hitt neki. ellenkezőleg, sápadt, dühös kirohanással még őt hibáztatta: miért szól bele az életbe, miért irigyli a boldogságukat ... — Halló, itt van még, Vince? — kérdezte rekedten. — Itt vagyok — felelte a fiú. Ne haragudjon, hogy el sem köszöntem magától, amikor ide utaztam. Pedig úgy éreztem, hogy a barátom volt. — Sajnálom én is — mondta Bellák. — De hát nem történt semmi. Örülök, hogy végre életjelt adott magáról. És üdvözlöm a kisfiát... Meg a feleségét... Kattant a telefon, elnémult a vonal. — Hát igen, így ment el az én uram is — hallatszott az idős hölgy hangja, mintha csak az előbbit akarta volna kiegészíteni. — Itthagyott, pedig megígérte, hogy visszajön hozzám. — Majd megpróbálok valamit, Árnál néni — dadogta Bellák. — Ha János visszajött volna, könnyebb lenne az életem. Akkor nem bánhatna velem így ez a jöttment — folytatta az idős hölgy, de Bellák már nem hallotta. Kinézett az ablakon, látta, hogy a gesztenyefáról hullnak a szirmok, valami könnyű fuvallat érhette őket. Kitárta az ablakot, friss levegő ömlött a szobába. Az idős hölgy májfoltos karján mintha összébb húzódtak volna a ráncok. De nem mozdult a fotelból. — Majd megpróbálok valamit — ismételte meg Bellák az előbbi mondatot és csak nézett maga elé. Ágnes munkái stb.). A széles spektrumú szakirodalom most egy olyan munkával gazdagodott, amely a hagyományos népi kultúra egy másik területére kalauzolja az olvasót: a parasztélet rendjéhez, az esztendő ünnepeihez és az emberélet fordulóihoz fűződő szokások világába. Vasas Samu és Salamon Anikó Kalotaszegi ünnepek című monográfiájával mára szinte fehér folt nélkül maradt Kalotaszeg néprajzi térképe, a régebben és újabban is megjelent könyvek, tanulmányok segítségével teljes képet kaphatunk az ott élő emberek anyagi és szellemi kultúrájáról. Vasas Samu bánffyhu- nyadi tanár és Salamon Anikó kolozsvári néprajz- kutató közös műve a kalotaszegi ünnepi szokásokról a viszonylag ritkábban napvilágot látó szokásmonográfiák sorába tartozik, méltó folytatása Bálint Sándor és Dömötör Tekla iskolát teremtő szokáskutatásainak. A szerzőpáros — elsősorban Vasas Samu — évtizedek óta lankadatlan lelkesedéssel, szorgalommal járja a falvakat, beszélget emberekkel, faggatja adatközlőit, amelynek eredménye ez az emberélet és az ünnepi szokások gazdag hagyományvilágát feltáró nagyszerű könyv. A szerzők a szokásokról és a szokáskutatás eredményeiről adott rövid áttekintés után először isftiértetik az egyes ünnepekhez fűzött szokásokat — az esztendő néprajzának, vagy más néven a jeles napok sorrendjének megfelelően — a téli ünnepkörtől kezdve, az őszi napokig bezárólag. Ez a halottak napjától a következő esztendő utolsó őszi mulatságáig, a tollfosztásig tart. A névnapokhoz, naptári ünnepekhez fűződő szokások mellett összegyűjtötték a gazdasági év ünnepeit is, például az aratóünnep s a szüret szokásait, valamint a közösen végzett munkaszokásokat, mint a fonálmosást, a fonóházi tevékenységet, a disznóölést vagy a tej bemérést. A következő részben az emberi élet fordulói — a születés, a felnőtté válás, a házasság és a gyász — szokásrendjének, rítusainak bőséges és változatos leírása következik. A könyv második része Szövegek, dallamok címen, legnagyobbrészt saját gyűjtés alapján adja közre az egyes ünnepekhez fűződő társasjátékok, ének, köszöntők, mondókák, siratok szövegét, néha dallamát is. Így válik igazán élővé, és járható körül a tejes szokáskör László Katalin 1986, augusztus 23., szombat Alapművelet Fiatal romániai magyar költők antológiája Űj költői antológia jelent meg a közelmúltban Bukarestben, vagyis a magyar irodalom legdélibb műhelyében dolgozó Kriterion Könyvkiadónál. A Kriterion Európa legnagyobb és legjelentősebb nemzetiségi könyvkiadója. A soknemzetiségű Románia magyar, szász, szlovák, szerb, jiddis nyelvű, tatár, ukrán, bolgár íróinak műveit adja ki, illetve a román irodalom klasszikusainak és mai mestereinek könyveit jelenteti meg a romániai nemzetiségek nyelvén. Vagyis több mint tíz nyelven! A Kriterion másik fontos misz- sziója: közvetíti az államszervező nép, a románság nyelvén a velük közös hazában, Romániában élő nemzetiségek, kisebbségek irodalmát a többségnek, a románoknak. Az új antológia címe: Alapművelet. Huszonöt idősebb, fiatalabb, kötet nélküli költő beszél benne arról az élethelyzetről, amelyet Sütő András, Székely János, Szilágyi Domokos műveiből jól ismerhetünk. Alig szól a szerelemről az antológia, alig a születésről és a halálról, sokkal inkább arról, hogyan csempészi tovább önmaga létét a költő. És ennek az öncsempészetnek a kudarcairól. Ettől nemcsak tragikus, hanem egy kicsit beszűkült is ez a költészet, amiről a Gyergyószentmiklóson született és ott is élő, huszonhárom éves Szabó Edit, és a Csíkszeredán született, s a hargitafürdői kaolinbányában dolgozó Molnár Vilmos verseivel adunk ízelítőt. Z. M. Szabó Edit: Vajon ki ül ott? már mindegy kinek a karjában alszol csak aludhass aludhass valahol nem akarja senki belehelni hajad illatát remegő orrcimpákkal arcodra feketedik az ég $ maradsz illattalan a rádióban hírek fenyegetnek s ha már megfelelően rádöbbentél a nincs továbbra kétségbeesésedet bátyúba kötöd hideg hamuban pogácsa után matatsz és nekiindulsz kőtörmeléket terem az árok a partjára lecsapódott csenden nyomaid rég nem látszanak kigyúl a lámpa a harmadik emeleten vajon ki ül ott fényburokba zárva ki tolhatta néhány centivel tovább ablakától az éjszakát Molnár Vilmos: A megismerés művészete én meghallgatok mindenkit s újrahallgatom ha kell még kétszer. mindezt pedig közbeszólás vagyis [szemrebbenés arcrándulás szájbiggyesztés vállrándítás nélkül, észrevétlenül mint egy kötőszót ma is ki fogják mondani az igazságot. Kalotaszegi ünnepek és népszokások
