Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-06 / 132. szám
Kohán György Kabát c. festménye Békés megyében, a Kphán Múzeum szűkebb hazájában „idegen” Kohán-műveket bemutatni, majdnem annyi, mint tengerbe vizet hordani. Mégis erre vállalkozott a vásárhelyi Tornyai János Múzeum és a Honti Antal vezette gyomai Műhely Galéria akkor, amikor a Tornyai Múzeumnak a Kohán Múzeum anyagánál mennyiségben jóval kisebb Kohán gyűjteményéből válogatva rendezett kiállítást. Kohán György életrajza eléggé ismert háromszögének, Gyula és Budapest mellett Vásárhely volt a harmadik helyszíne. A Tornyai János Múzeum az itteni kollektív kiállításokon szerepelt művekből (Őszi tárlat) vásárolt elsősorban. Kohán halála után pedig jó néhány magánostól beszerzett festménnyel, grafikával gyarapodott az intézmény. (Vásárhelyen egyébként, a közel tíz év előtti felmérés, lajstromozás szerint több mint 400 Kohán- mű van gyűjtők, magánosok tulajdonában.) A kiállítás időben, tematikában és a választott művészi útban, kifejezési formában egyaránt változatos. Korban az első mű (Kéj) a 30-as évek elejét idézi, és magán viseli a szimbolizmus átsugárzó hatását. (A mű hátoldalán egyébként, kuriózumként értékelhetően, ott az akkori eladási ár, „120 pengő” feljegyzés is.) És látható a kiállításban a fájdalmas búcsút idéző mű, az 1966-os, 13. vásárhelyi őszi tárlatra beküldött Kabát. A mű jelképisége eléggé egyértelmű. A nem nagyméretű szoba közepén karosszék, rajta súlyos, fekete tömegével, emberi alak formáját idézően a címadó ruhadarab. A művet sajátos ellenpontozottság jellemzi. Egyrészt a bútor és a tárgyak, a környezet színessége; a világ változatlan marad, az élet, a lét folytatódik a kabát tulajdonosának eltávozta után is. Másrészt a kabát komor tömegén kívül a befelé fordított képek és a súlyos, diagonális árnyék az emberi tragédia hordozója. Megtalálható al kiállításban a két változatban is megfestett Vásárhelyi utca egyike, melyen a koháni robusztusság és a mondriani szupre- matizmus síkba terítettségének egyszerűsége, feszessége ötvöződik egybe. Jól érvényesül ezen a művön Kohán sajátos falombformálásának sziklatömbszerű tömörsége, súlyossága is. A 30-as évek végét, a 40-es évek elejét a derűsebb, sávos, kihagyásos akvarellfestés képviseli (Anya, Parasztlány). Az akvarellfestés frissességét, elevenségét jól érzékelhetjük a hangulatukban eltérő vízfestményeken (Csendélet, Viharfelhők, Viharos ég) egyaránt. Szintén a korai művek közé sorolható, és felfedezhetők rajta bizonyos önarckép-elemek is, a Portré bohóccal című ironikus hangvételű festmény. Kohán György szívesebben választotta művei megjelení- tettjeiül a női arcot, női alakot, mint a férfimodellt. Az Anyám, szikár, hajlott konyhaszekrény előtt álló alakjában életút, sors, munkás évtizedek nyert ecsetje által szeretetteljes, együttérző kifejezést. Ugyancsak rokon- szenv és együttérző melegség. belső sugárzás hatja át a Vasaló nőt. Megtalálható a kiállításban A háború éveiből című, ismert kompozíciójának „rokona” is. Az itteni Szobabelsö nőalakkal azonban a helyszín és az ülő nőalak azonossága ellenére is kevéssé fájdalmas és szomorú, sokkal inkább meditáló és tűnődő lelkiállapotot tükröz. Szinte természetes, hogy a számbelileg nem nagy (26 művet magába foglaló) kiállításban is helyet kapott a kedvelt, sőt, az egyetlen igazán szívébe fogadott zeneszerző, Beethoven krétaportréja is. A sugárzó homlok a szellem jelenlétét, az arc és a hajkorona mozgalmas és kemény vonalai az életmű dinamikáját kitűnően tolmácsolják. A kiállítási grafikák Kohán életművének komolyságát éppúgy képviselik, mint a „játszani is engedd” szinte kalligrafikus könnyedségét. A kiállítás Kohán György gazdag munkásságának nem nyújtja ugyan teljes kereszt- metszetét, de művészetének egyéni értékeit és változatos- ságt jól érzékelteti. Ezen túl pedig néhány mű által még a Kohán művészetét jól ismerők számára is ad új élményt. Dömötör János Márkajel és diploma — ízlésrontás ellen Azt tervezi a Népi Ipar- művészeti Tanács, hogy minden általa zsűrizett népművészeti tárgyat a jövőben márkajellel lát el, a kivételesen magas esztétikai színvonalú alkotások pedig diplomát kapnak. Mi indította erre a több mint három évtizedes múltú szakértőtestületet? — Ma Magyarországon körülbelül harmincezren foglalkoznak népművészeti tárgyak, a többi között szőttesek, hímzések, faragások, kerámiák, népi kisbútorok, kékfestő anyagok készítésével — mondja dr. Nagy László, a Népi Iparművészeti Tanács elnöke. — Túlnyomó többségüket a negyvenegy népművészeti, háziipari szövetkezet fogja ösz- sze. Ezek a termelő szervezetek kettő-három kivételével az ország jellegzetes népművészetéről híres vidékein, a Sárközben, Baranyában, Békésben, Mezőkövesd környékén, a Nyírségben, Csongrádban működnek, tagjaik, bedolgozóik pedig elsősorban úgynevezett kivitelezők. ök évszázados motívumokkal mintegy iparsze- rűen — ám avatott kézzel — készítik a gyönyörű térítőkét, szőnyegeket, babákat, kulacsokat, tányérokat, használati és főleg berendezési tárgyakat. A harmincezres számban azonban benne van a pontosan 692 Népi Iparművész címmel kitüntetett alkotó és a 92 népművészet mestere is. A Népi Iparművészeti Tanács zsűrije elé évenként tízezer tárgy kerül, s ennek mintegy hatvan százalékát fogadja el a szakemberekből álló bíráló- bizottság. Ebből körülbelül 110-120 az „A” kategóriás, a „kivételesen magas esztétikai színvonalú” alkotás. A népművészeti boltokban csak zsűrizett tárggyal találkozik a vásárló. — Ez az elmélet. A gyakorlat azonban más mutat... — Kétségtelen, meglehetősen tarka a kép, és ez szó szerint is értendő. Sok helyütt láthatók például a ’30- as évek álnépművészetét utánzó, felelevenítő, túlszínezett térítők, blúzok, az igazihoz hasonlító cserépedények, tányérok. Gyakran még a zsűri is csak hosszú viták után tud állást foglalni, nem várható tehát el sokszor az igényesebb vásárlótól sem, hogy a boltok kínálatában biztosan kiigazodjék. Ehhez szeretnénk mi segítséget nyújtani, várhatóan az ősztől, azzal, hogy minden zsűrizett népművészeti tárgy mellé márkajelet, illetve diplomát mellékelünk. Ebben a törekvésünkben messzemenően támogat minket — anyagilag is — a Művelődési Minisztérium. Külön fejezetet érdemelnek a magánboltok, a bazárok. Sorra nyíltak vidéken és Budapesten, és elárasztották az országot a népművészeti giccsel. — A márkajel tehát támadás a giccs ellen? — Támadás az ízlésrontás, a lélekmérgezés ellen; késve, de nem későn. Egyébként, hogy tervünkkel mennyire nem vagyunk elkésve, azt jelzi: ma Magyarországon évente mintegy 350 millió forint értékű népművészeti tárgy talál gazdára az állami és szövetkezeti kereskedelemben. Ezek hitelességét kívánjuk a jövőben megerősíteni a készítő nevét. a készítés, illetve a zsűrizés helyét és idejét feltüntető márkajellel. — Mindettől azonban a „népi giccsek” még nem kerülnek le az üzletek polcairól és a „népművészeti” vásárokról sem szorulnak vissza. — Hitelt érdemlő becslések szerint évente 200 millió forintért vesznek még ma is az emberek népművészetinek vélt. vagy annak kikiáltott fércművet. A népművészeti vásárok kiállítóinak alig 20—25 százaléka népművész, népi iparművész, hiába van jogszabály arra, hogy ki vehet részt azokon. A márkajellel a giccs ellen harcolhatunk, de tudjuk, csupán ezzel, s csak mi magunk csatát nem nyerhetünk. Mindenesetre tovább keressük azokat a lehetőségeket, amelyek révén mind többekhez juthatnak el az igazi értékek, s ilyen lehetőséget látunk a márkajel, a diploma bevezetésében is. Deregán Gábor Hangos gondolkodás az önállóságról A békéscsabai ifjúsági és úttörőházban a múlt év szeptemberétől működik a pedagógusok klubja. Életrehívói a Magyar Pedagógiai Társaság Békés Megyei Tagozata és a Békéscsabai Városi Tanács művelődési osztály éppen a közös gondolkodás, a közoktatást érintő fontosabb változások megvitatása érdekében teremtett fórumot a városban élő több ezer pedagógusnak. Hétfőn délután igen izgalmas, aktuális témáról tartott gondolatébresztő, vitára ingerlő előadást dr. Hajnal Lajos, a Békés Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója. A közoktatás távlati fejlesztésének egyik igen lényeges, mondhatni, alapvető céljáról, az intézmények önállóságáról mondott rövid történeti áttekintéssel alátámasztott — vitaindítót. S hogy az intézményi önállóság kérdése mennyire izgatja a pedagógusokat, az a szenvedélyes hozzászólásokból is kiderült. A megfogalmazott kételyek, kérdések mind a múlt kedvezőtlen tapasztalataiból táplálkoztak. Mint ismeretes, a közoktatás távlati fejlesztési tervét a kormány 1984-ben fogadta el. Az oktatási törvény pedig e terv megvalósításához nyújt garanciát és segítséget. A törvényben vannak távlati fejlesztési célok, vannak középtávon megvalósítható feladatok, s olyanok is, amelyek a mára, az azonnali megvalósításra vonatkoznak. A klubfoglalkozás témája, az iskola önállósága a ma megindítandó, de hosszabb időt igénybe vevő fejlesztések csoportjába tartozik. S egyértelműen kapcsolódik az irányítás reformjához. Nos, ez az, ami elsősorban izgatta a résztvevőket. Azzal mindenki egyetértett, hogy a csak felülről irányítás kevés az oktatási rendszer előtt álló megújítás végrehajtásához. Ahhoz az egyes pedagógusok, az iskolai kollektívák . akaratára, megújulóképességére, pedagógiai és szakmai alkotómunkájára is szükség van. Ehhez pedig megfelelő mozgástér, önállóság kell, aminek egyik feltétele az önálló intézményi gazdálkodás. A törvény végrehajtási utasításai még nem jelentek meg. (Bár az iskolák most készítik a középtávú terveiket.) Természetes tehát a bizonytalankodás. A megfogalmazott kételyeket hallgatva mégis azon gondolkodtam, hogy szükség lenne minél több ilyen beszélgetési alkalomra, hogy az elsőszámú érintettek, a pedagógusok — akik nélkül a legjobb, legkorszerűbb fejlesztési elgondolás sem valósítható meg — választ kapjanak kérdéseikre. Az ő meggyőzésüknél, hitüknél most nincs fontosabb. A hétfő délutáni beszélgetésnek éppen ez volt a legnagyobb érdeme. Kár, hogy csak kevesen vettek részt rajta. (bse) Rendhagyó beszélgetés egy csuhéfestttvel A vendégkönyvet még van időm végignézni, hiszen fél kettőre beszéltük meg a találkozót a békéscsabai Prisz- tavok Mátyással itt, a TIT megyei szervezetének kiállítóhelyiségében, s addig még van néhány percem. „Meglepő a kiállított képek ábrázolástechnikája és természetes anyaga” — olvasom, aztán másutt: „A kiállításon látottak meggyőztek arról, hogy az önművelésnek, a művészet iránti érdeklődésnek, az önkifejezésnek számtalan lehetősége van.” Az elismeréseknek se szeri, se száma: „Hasonló művészeti megoldással még nem találkoztunk, ezért külön gratulálunk.” — vagy: — „Amennyire örvendetes látni munkatársamnak, barátomnak kibontakozását, olyan sajnálatos, hogy csak most vált nyilvánvalóvá ez a készsége ...” Ez, az utolsó idézet, mely megragadja figyelmem, már egy kicsit előremutat, hiszen Prisztavok Mátyás megérkezik, s beszélgetésünk épp azzal indul, mikor is kezdett a csuhával foglalkozni? Ha alkotók életút járói beszélgetünk, szinte kivédhetetlenek az ilyen mondatok: „már kis gyermek koromban ...”, vagy „egész életemben ...” Nos, e beszélgetés már csak azért is rendhagyó, mert Prisztavok Mátyás bizony már jócskán túl volt az ifjú koron, mikor nyugdíjba vonulása előtt úgy 8—10 évvel érdekelni kezdte a képzőművészet ... — Korábban a sport, az ökölvívás, a horgászat és a természet szépségei ragadtak meg. Az idő haladt, lassan csak a szelidebb időtöltés, a horgászat s az ehhez kapcsolódó természetszeretet maradt számára fontos. (Akkori munkahelyén — közel harminc esztendeig volt a Békéscsabai Kötöttárugyár osztályvezetője — egy máig is virágzó horgászegyesületet hozott létre.) Egy ilyen kikapcsolódásra szánt szép napon, csak úgy, véletlenül letört egy kukoricát. Ahogy szétnyíltak a levelek, egy korábban, a televízióban látott képsor jutott eszébe: — Levelekből, virágszirmokból összerakott intarziákról volt szó a műsorban, s eszembe jutott: ha én ebből a kukoricalevélből csinálnék valamit... S kezdődött a próbálkozás: mert minden kezdet nehéz, s mint minden szólásnak, ennek is igazsága van valahol. Ha jól illettek a darabkák, nem ment a ragasztás. Később rájött, az sem mindegy, mikor gyűjti a „nyersanyagot” ... — Csak négy-öt éve tudom, akkor érdemes a csuhát szedni, mikor a kukorica kezdi dobni a kalászát. Ilyenkor csodálatosan nagy a szín- gazdagsága. Az új szenvedély lassan minden idejét lekötötte. Közben nyugdíjba vonult, ám nem sokáig bírta az otthonlétet. A Rutexben portásként vállalt munkát. Közben jutott" ideje „játszadozni” leveleivel. A kész képeket kitette a porta falára. Egyszer csak meghívást kapott, ha van elég képe, állítson ki a Gyopár klubban. így is lett... — Azóta már több mint tíz, ehhez hasonló bemutatkozásom volt — mondja — a helyi üzemeknél, intézményeknél. Ezt a mostanit is nemrég nyitották, s a hét végéig látható. Tekintetét deresedé szemöldök teszi szúróssá, ám amióta kedvteléséről beszélgetünk, látom, kései alkotókedvét fiatalos lendület fűti ... Még az újítás is foglalkoztatja, melyhez biztatást ad a Gyopár Klub képzőművészeti stúdiójának — számára oly kedves — miliője. — Három éve kezdtem festeni a csuhéra, mert érdekelt, hogyan jön össze együtt a kettő. Biztattak, csináljam, nem. rossz. Szeretném mind önállóbban megszerkeszteni, megfesteni gondolataimat, hiszen egyelőre jórészt másolatokat készítek, így, a magam módján... Nemrég Amerikába, meg Olaszországba is vittek képeiből. Prisztavok Mátyás hiszi — s a vendégkönyvbe írt sorok is ezt bizonyítják —, hogy örömet szerez másoknak is képeivel. S hogy ezzel nyugdíjas évei is szebbé, gazdagabbá váltak? Mi más lehetne nagyobb jutalom kísérletező kedvéért, ha nem az alkotás öröme? Nagy Ágnes Munka közben Fotó: Gál Edit Kőbán-kiállítás Gyomaendrödön
