Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-23 / 146. szám
1986. június 23., hétfő o „Magyarország lett a hazám” Százhárom esztendős Bélmegyer legöregebb lakója Belmegyer virágos utcáin minden reggel elindul egy magas termetű, pirospozsgás arcú öregember, két botra támaszkodva a tanácsháza elé. Szitás Balázs a neve. aki százhárom esztendővel ezelőtt Lengyelországban látta meg a napvilágot. — Kell a mozgás, nem szabad elhagyni magunkat — magyarázza. — Itt mindenki ismer, köszönnek, megkérdezik, hogy vagyok. Ez nagyon jólesik. Emberi szeretet nélkül nem lehet élni.. Magyarország lett a hazám. — Mikor, hogyan került Bélmegyerre? —. Az első világháborúban hadifogoly voltam. Jártam Németországban és Csehszlovákiában, aztán Magyar- országra, egy békési gazda birtokára kértek ki munkásnak. Varsó közelében születtem egy faluban. Heten voltunk testvérek, apám erdő- gazdasági munkás, magyarul favágó voltf A sors nem kényeztetett el bennünket. Mezítlábas. pendelyes gyerekkorban már liba- és disznó- pásztor voltam, később állatokat gondoztam, kapáltam, arattam, csépeltem, és amit el tud képzelni, minden nehéz fizikai munkát vállaltam. Mivel a munkában igen járatos voltam, szívesen látott a gazda, és befogott mindenfélére. — Például? — Hadi fogoly társaimmal együtt dolgoztunk. Hatan húztuk a faekét, a hetedik kormányozta. Jó mélyen kellett megforgatni a talajt, mert krumplit vetettünk bele. A vetőmag egy részét elcsórtuk, a barakkokban megettük, aztán a földbérlő csodálkozott, hogy hiányosan kelt a veteménv. Sokat feküdtem a fronton lövészárokban. rengeteg a megrázó élményem. — És a jó? — Nézze, százhárom esztendőbe sok minden belefér, jó is, rossz is. A legkedvesebb emlékem, amikor a gazdám birtokán kapálás közben megismerkedtem a feleségemmel és a szerelem foglya lettem, összeházasodtunk, Békésen kezdtük az életünket, aztán átköltöztünk Bélmegyerre. Két leányunk született. A földnél maradtam. A legnehezebb fizikai munkától sem hátráltam meg. Voltam raktári munkás, arató, cséplőmunkás, húsz évig tüzesgépnél fűtő. Tudja mit jelent az. amikor a nap melege felülről perzsel, a tüzesgép pedig élűiről, mellkas irányába. Ezt is kibírtam. (Csak „anya meghalta. . .” — ismételgeti a szomorú tényt: felesége elvesztését.) — A szüleim nagyon szépen éltek — kapcsolódik a beszélgetésbe leánya, Margii néni. — Nem sír, ez nem illik férfiemberhez, de fáj neki az özvegység. 10 éve halt m^g édesanyám. Azóta a tata velünk lakik. Ellátja saját magát, rendbe teszi az ágyát, reggel, délben és este velünk étkezik az asztalnál. írni, olvasni nem tud, de a rádió és a tv érdekli, figyeli a hazai és a nemzetközi eseményeket. Világjáró unokái is tájékoztatják, hol mit láttak. — A magyarok úriasan élnek — mondja búcsúzóul az öregember. Örülök, hogy itt élhettem le az életem. Nyolcvanöt éves koromban mentem nyugdíjba az Üj Barázda Tsz-től. most havi 3000 forintot hoz a postás. Elégedett ember vagyok.. . Ary Róza H lő (többnyire jő) oldalai Napokig kerültem mindenféle ülőalkalmatosságot és lépcsőt. Az alapos ok az óvatosságra a bénító izomláz, no és a tenyérnyi kékzöld foltok a nyereg jóvoltából. De ne vágjunk a dolgok elébe. A kirándulás ötletét egy szórólap adta, mely szerint „Lovaglási lehetőség a Gyulai Munkácsy Tsz tanyamúzeumánál”. Telefonszám ennyi és ennyi. Vajon mit tud nyújtani ez a hely egy csendes meleg hétköznapon az ide látogató kirándulóknak? Felcsapunk turistának fotós kolléganőmmel, és ilyen minőségben jelentkezünk be telefonon egy reggel Kajári Ferenc főnökhelyettesnél. Tíz órában állapodunk meg. Irány tehát a tanyamúzeum és lovaspálya! Hogyan tájékozódik egy turista? Természetesen térképről. A kis plakát hátoldalán meg is találjuk, és segítségével könnyen eligazodunk. A Gyula—Két- egyháza közötti úton viszont már nem valami szembetűnő a tábla, de aki tudja, hogy valahol itt kell lennie a be- kötőútnak, az megtalálja. Feltűnnek az istállók, a karámok és a fák között megbújva a tanyaépület. Találomra fordulunk balra — szerencsére eltaláltuk, ez a múzeum, itt az irodaféle is. Hiúság azt képzelni, hogy Toborzó, az egymillió forintra biztosított tenyészmén épp a tiszteletünkre nyerít a karámban, mindenesetre ösz- szerezzenünk. Egyre kevesebb kedvet érzünk a lovagláshoz, különösen a másik karámban rúgó-vágó. bőszen forgolódó felnyergelt jószág láttán. Te jó ég, ki mer erre fölmászni? — Nem is arra kell, azt most szoktatják nyereg alá! — nyugtat meg Kajári Ferenc. — Egyébként jó, hogy ma jöttek, tegnap is nagy csoportunk volt. Igazi házigazda módjára körbevezet a tanyamúzeumban, s közben jóízűen mesél, magyaráz. Hamar kiderül, hogy a lovak szerelmese és boldog, mert nyugdíjasként itt a közelükben lehet. Belefeledkezünk a hajdani parasztélet emlékeibe. Tűnődöm, mi járhatott a gazda fejében, miközben az ekeszarvat tartotta, miről folyt a szó a petróleumlámpa gyér fényénél, és hol jár ma, aki valaha ebben a faragott bölcsőben gőgicsélt. Közben újabb vendégek érkeznek, középkorú házaspár. A szikár, szemüveges férfit tanárúrnak képzelem. — Itt üdülünk Gyulán — újságolja —, nem is gondoltam, hogy ennyi itt a látnivaló. — Akkor nézzünk be az istállóba! — indul Kajári Ferenc. Igyekszünk magabiztosnak látszani, de a küszöbön gyanúsan előzékennyé válunk. Hm, kicsit nagyok ezek a lovak és mozgékonyak! — Neked majd leássuk a négy lábát, hogy elérd! — súgja kajánul kolléganőm. — Ha lehetne, a legnyu- godtabbat, ugyanis még sose üRünk lovon! — méregetem a bokszokból kitekintgető szép, virgonc jószágokat. — Ó, Remek nyugodt ló! — biztatnak többen is. Remek, immár futószáron, hátán a kezdőknek való takaróval és kapaszkodókarikákkal, megadóan tűri, hogy felcihelődjek rá. Eleinte keringünk szépen, lépésben. De hiszen ez igazán semmi! „Üget!” — szól a lóra a szárat tartó Virág Ferenc, aki a gondjaiba vett bennünket. Méghogy semmi! Csúszok ide-oda, zötyög még az agyvelőm is, pattogok, mint egy pingponglabda, és fék sehol. Csak le ne vigyen az ördög, mert megismerem azt a bizonyos túlsó oldalát. A karámban Toborzó — Ne dőljön úgy előre, egyenesen tartsa a derekát, próbálja felvenni az ütemet! — biztatnak. Én meg örülök, hogy egyáltalán valahogy fennmaradok. — Fog ez menni, nem is hiszem, hogy először ül lovon! — veszi elő a jó pedagógiai módszert a szakember. Helycsere, pihenő. Nézelő- dök. Távolabb néhány kanca ballag, kiscsikók ugrándoznak körülöttük. Amott, nagy karámban a ménes. Fel- felnyerítenek, Toborzó visz- szanyerít. Ellenkező irányból a °ulya közeledik. Rend és tisztaság mindenütt, ameny- nyire ezt a felületes szemlélő meg tudja ítélni. Szembetűnő a sok zöld, fasor, kiserdő, sövények, bokrok. Büfé is van. A házaspár a hűvösben üldögél, aztán a férj lóra kap. Óvatosan ül Ripők nyergébe, lépésben tesz néhány kört az akadálypályán. „Az ősszel újra eljövünk” — ezzel búcsúznak. Ha már felnyergelték. Ri- pőköt, gyorsan átnyergelek — ha a tanár úrnak volt bátorsága!. .. — ösztökél a hiúság. Óvatos duhaj módjára először csak futószáron próbálkozók. Ismételgetem a tudnivalókat: lábam a kengyelben, sarok lefeszítve, lábbal, combbal szorítom a ló oldalát (szegény, de elege lehet belőlem), egyenes gerinc (különben nagyot eshet az ember ...), a szárat tartó két kéz egymás mellett, lenn a nyereg előtt. Egyszerű „kormányozni” — ha a ló is akarja. De Ripők most nem akarja. Tán mert delet harangoznak — legelészni kezd. Kapkodok fűhöz-fához, végül a sörényébe ragadva visszanyerem az egyensúlyomat. Máris újabb lecke következik: — Amikor a ló a bal lábát emeli, álljon fel, ha leteszi, üljön le! Üget! Föl-le, föl-le! Fordítva! Alakul! Leoldják a futószárat, kettesben maradok a lóval. Pontosabban a lovon. Egyelőre. De hiszen remek dolog a lovaglás! — újongok magamban — míg le nem szállók. Remeg a lábam, fáj a . . . hm. Szóval fájok. (Hát még másnap!) Fizetünk: a két óra 280 forint. A kocsikázásról most lemondunk, lenne még látnivaló is, de elfáradtunk. Majd legközelebb. Ha Ripők is úgy akarja. Mert azért lovagolni jó — csak kicsit drága és fárasztó mulatság. Tóth Ibolya Régi formák — modern házak Békés Város Tanácsa a múlt évbon pályázatot hirdetett magánház tervezésére. Olyan elképzeléseket vártak, amelyek a város építészeti hagyományaiból merítenek, s azokat fejlesztik tovább. A meghívásos pályázatot az első pillanattól szívügyének tekintette és támogatta a megyei tanács építési és vízügyi osztálya. Az eredményhirdetés 1985 nyarán megtörtént. A szakemberek egyetértettek abban, hogy a pályázat legjobbjai értékes alkotások. Az azóta eltelt idő alatt azonban egyetlen tervből sem lett ház. Türelmetlenségre persze még semmi ok. Mégis kicsit sajnálkozva gondolhatunk az elmúlt évben kihagyott lehetőségekre. Vajon hány menthetetlenül csúnya családi ház alapját tették le azóta, és hány mutatós, de megyénkben tájidegen ház tervét vásárolta meg igényes, ám a megye építészeti formakincsével nem sokat törődő építtető. Az elmúlt hetekben a békési művelődési központban egy kiállításon újra bemutatták a pályázat legjobbjait. Megcsodálhattuk a tervek egyszerűségét, áttekinthetőségét, harmonikus illeszkedését a város jellegzetes régi épületeihez, és elismerést érdemel az is, ahogy néhány építész bátran újragondolta a régi formákat. Ahogy nézzük ezeket a terveket, azt hisszük, e házakat már láttuk valahol, de azt is érezzük, hogy ízig-vérig modern elképzelésekről van szó. Rövidesen elkészül az új országos családiház-katalógus. A Békés Megyei Tanács Építési és Vízügyi Osztálya olyan típusokat ajánl majd ebben, amelyek megyénk építészeti hagyományait vállalják és előremutatóan folytatják. — út — 60X60 cm-es hang- és hőszigetelő lapok, valamint hangszigetelő paravánok KEDVEZMÉNYES ÁRON ELADOK. MNB, Békéscsaba, Bartók B. u. 2. sz. FELVÉTELRE * KERESÜNK: — recepcióst — portást — takarítót — kertész-udvarost — karbantartót Thermál Camping, Gyula, Szélső a. 16. Jelentkezni lehet személyesen 1986. június 21-éi», 12—16 óra között a Békéstourist, Békéscsaba, Tanácsköztársaság útja 10. sz. alatt.
