Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

1986. június 21., szombat Helységneveink nyomában Gyula A várost Karácsonyi János szerint (Békésvármegye haj­dana c. könyvében): „ .. . egy, még az Árpádkorban élő Gyula nevű főúrtól épített monostorról Gyulamonosto- rá-nak hívták, utóbb rövi­dítve Gyulá-nak”. A Gyula személynév olyan török mél- tóságnévvel áll kapcsolat­ban, amely az ótörök juta (jelentése: fáklya) főnévből származik; Ismert — de kevésbé va­lószínűsíthető — az a felte­vés, hogy a várost Etele Gyula nevű vezéréről nevez­ték el. A romantika szülhet­te azt a történetet is. hogy Töhötöm Gyula váráról ne­vezte el unokáját. Más magyarázattal szolgál Fényes Elek, az 1851-ben megjelent Magyarország ge- ographiai szótárában: „Nevét vagy Julia deák névtől (mi­vel hogy itt hajdan római gyarmat volt, bizonyítják a história, s a földből kiásott hamvedrek, pénzek, stb.) vagy Gyula, Gila, magyar vezértől vehette, melly név (Gila) Chaldaeai nyelven vi- dort jelent.” Ugyanitt olvashatunk a múlt század közepi Gyuláról, amely legalább a XIII. szá­zad eleje óta (ha nem ré­gebbi időktől) város (egy ideig vármegye — illetve me­gyeszékhely volt): „Ékességére szolgál a vá­rosnak az uraság kastélya, és az ehhez tartozó gyönyö­rű gyümölcsös, vadaskertek, és a szép kiterjedésű üveg­ház. Itt a czitrom, narancs­fák, s más növények megön- tözésére a víz a Körösből csöveken vitetik... A ma­gyarok, németek és az előke­lőbb oláhok kék nadrágban s felöltőben jelennek meg. A fejér-nép is csinosan öl­tözik, kivált a mesterembe­rek cselédjei ugyan városi módon s pompásan járnak. Asztalt közönségesen jót tar­tanak s borral élnek .. . Ha­tárának földe, bárha néhol szikes is, de áltáljában igen termékeny fekete föld... A kaszálták . . . külön vannak kimérve, s ezeken épültek rendszerint a tanyák; hol jószágaikat tartják, s termé­seiket össze hordják a lako­sok ... a legelő nyáron ha­mar lesül, s e miatt kényte­lenek a lakosok másutt áren- dálni; búzát mindazáltal jót és sokat terem. . . . pénteken tartott heti, s országos vásá­rai népesek, kivált az áldozó hétben eső híres baromvásá­ráról, faszerszámairól, mely- lyeket az Erdőhátról szállít- nak ide, s innen Békés, Csa- nád, Csongrád, Arad várme­gyékbe széljelhordatnak. A 22-ik sept. vásár a gubacsról nevezetes. Özek, nyulak bő­ven, s farkasok hellyel hely- lyel találtatnak a keletre fekvő erdőkben." Gyulának ez idő tájt 16 ezer lakosa volt. A század végén, 1891-ben 19 991-en él­tek itt és a városnak már ekkor számos közintézménye és fejlett ipara (többek kö­zött gyufagyára és öt gőz­malma) volt. Két lapot is ki­adtak, az egyiket. Békés, a másikat Békésmegyei Lapok címmel. A várost (Gyulavá­rival együtt) 1984. január 1- én 35 157-en lakták. Gyulán született többek között Bródy Imre (1891-ben) a kriptonlámpa feltalálója, Erkel Ferenc (1810-ben) ze­neszerző, a Himnusz megze- nésítője. Karácsonyi János (1858-ban) akadémikus, tör­ténetíró, Pálffy Albert (1820-ban) író, újságíró, aka­démikus, a korszerű újság­írói stílus megteremtője, Szi­lágyi István (1896-ban) fes­tőművész, Dobos István (1892-ben) repülő, a legjobb magyar pilóták egyike és Szathmári Sándor (1897-ben) író, a Kazohinia című könyv szerzője. Erkel-fa a Várfürdő területén A Komló Szálló Diszkót a Petőfi téren Fotó: Szőke Margit Megyénk vendéglátásának múltja A csárdák a békési tájnak igen fontos jellegzetességei, amelyek az utóbbi időkben fel­keltették a műemléki szakemberek érdeklődését. Az Országos Műemléki Felügyelőség régi katonai térképekről kikereste a csárdák helyét és megkezdte azonosításukat. Az OMF szá­mít arra, hogy azok, akik eddig még felfedezetlen csárdákról tudnak, értesítik az intéz­ményt. J A régi vendéglátás értékeinek megőrzése is hozzájárul ahhoz, hogy múltunkat még jobban megismerjük, okos. korszerű felújításuk és üzemeltetésük komoly idegenforgalmi bevételt jelenthet. A következő hetekben bemutatjuk megyénk 8, megújulásra érdemes csár­dáját. n csorvásicsárda A kondorosi—aradi, illetve Orosháza—békéscsabai út „ke­reszteződésénél” állt a csorvási csárda. Az első világháború után -elveszítette földrajzi jelentőségét, ma is földutak találkozásánál van. Anyaga vályog, lakója nem tudja az épületet megóvni a pusztulástól. A csárda sorsa re­ménytelen. Bizonyos épületrészei már elpusztultak, belső értékeit Kondorosra mentették át. Csak valami különleges, ragaszkodó felajánlás mentheti meg. Az egy üzem—egy műemlék akcióhoz csatlakozva valamely csorvási üzem. vagy a termelő- szövetkezet felkarolhatná a cser- vasi múlt fontos emlékét. Biz­tos. hogy támogatásra találna a központi forrásokból is. B—M. K. Fotó: Gál Edit a hajdani város Nagykőrösre gondolok, anélkül, hogy közigazgatási okfejtésekkel határoznánk meg, mi a várossá válás fel­tétele, vagy pedig, hogy megfoszt-e egy települést városjellegétől, ha nincs többé bírósága, szülőotthona, kórháza, tanítóképzője, ami­nek birtokában a köznép vá­rossá minősítette. Tehát mindezek nélkül kérdezhet­jük: mivé lett a hajdani Nagykőrös városa, s való­ban megvan-e még az a va­rázsa, ami vonzóvá tette? A háború előtti Nagykőrös erősen igyekezett, hogy elér­je Kecskemét rangját, in­kább valamiféle elevenebb, intenzívebb, még belterjed- tebb, még korszerűbb mező- gazdasággal, kertészettel, zöldséget, gyümölcsöt feldol­gozó iparral. A török uralom alatt ki­váltságokat élvezett, aztán mentesült a földesúri terhek alól, s lett a XIX. század derekára mentsvára s ottho­na Arany Jánosnak, Mento- vich Ferencnek, Szász Ká- rolynak, Szilágyi Sándornak, Salamon Ferencnek, orszá­gos hírű tudósainknak, köl­tőinknek. Kalocsa Balázs és Faragó Zsuzsanna nevét is­kola viseli. Divat volt a múlt században, különösen gyermektelen házaspárok­nál, hogy a városra hagyják vagyonukat, de ez az aján­dékozás több a megszokott­nál : egy iskolateremtő nép gesztusa. Amikor a negyvenes évek­ben Nagykőrössel ismerked­tem, az ejtett- meg, hogy Huszár Balázsok, Zsoldos Balázsok, jómódúnak aligha mondható gazdák, tegező vi­szonyban voltak a tanári karral. Más levegő volt itt Nagykőrösön, mint mezővá­rosainkban általában. A te­levízióban is elmondta né­hány volt szegényparaszt, hogy a régi konzervgyár igazgatójához bármikor for­dulhattak segítségért, s hogy a paprika, paradicsom, ubor­ka, meggy, barack, amit Be­nedek délután felvásárolt, hajnalban már a bécsi pia­con kínáltatta magát, meg­különböztetett minőséggel. És amikor még úgy sava­nyították az uborkát, hogy a hordót feltették a szekér­re. bele az uborkát, ecetet, kaprot, s aztán hogy felért Pestre, már meg is savanyo- dott, akkor — vagyis az el­ső világháború előtt — hir- telenében meggazdagodott ez a város. A napokban még százhúsz olyan lakóházat fényképeztem le, amit az 1908—14-es években építet­tek, vagy formáltak át a kor legmodernebb stílusára, a szecesszióra, hogy máról holnapra magáévá tegye a parasztváros a kor modern polgári építészetét, lakás- kultúráját nemkülönben. Arcot adott ez Nagykőrös­nek. s példátlan ez a művé­szetek történetében. Elöl a ház frontja, kapujával együtt még ma is úgy áll, mint hetven éve, s hátul az ud­varon ott maradt az ól, a pajta, a szérű, a parasztgaz­dálkodás minden eszköze. B, Tóth Ferenc mellszob­ra ott áll Kecskemét felől jövet bal oldalon. Levett ka­lappal kellene köszönteni. Krajcárokért vásárolt a szá­zad elején szél fútta homo­kot Nagykőrös határában, s leterítette szalmával, elül­tette a szőlővesszőket, s te­remtett olyan szőlőkultúrát Nyársapát környékén, Ceg­léd és Nagykőrös között, aminek csodájára jártak. Kastélyt is emelt, saját ter­vezésű fűtéssel, vízellátással, hogy kései utóda, a társu­lásból nőtt intézmény ma sem érzi benne magát ide­genül. Nincs B. Tóth Ferenc­nek kultusza Nagykőrösön, dehogy van. Arany Já­nos is csak „gyütt- mönt” volt, s ezen a szemléleten a megnöve­kedett konzervgyár, a pipa­gyár, a ládagyár, a környék betelepedettjei sem sokat változtattak. Legfeljebb any- nyit, hogy a város jelképévé vált középkori református templom hajdani népes gyü­lekezete fogyatkozóban, s a katolikus templom ragyog a fénytől és a környékről be- sereglettektől. A példátlanul tiszteletre méltó paraszt szecesszió em­lékeit a mai kőművesnemze­dék imitt-amott igyekszik helyrehozni, de ugyanakkor a régi Kisvárosháza ölébe betelepedett a Dél-magyar­országi Áramszolgáltató Vál­lalat olyan szemérmetlenül, s értelmetlenül, hogy tönkre­tette a főteret lezáró volt Kisvárosháza architektúráját éppúgy, mint ahogy megfosz­totta Nagykőrös szépséges te­rét is kiterjedésétől. Hiába épültek a „Tormás”-ban példás családi társasházak, ha egyszer vasút felől jövet beton kaszárnyák fogadnak. De legalább nem toronyhá­zak. Múzeumának szép darab­jai a fejfák. A temetőben néhányan még gombos fák­kal temetkeznek, de a nagy­zási hóbort megfojtotta ezt a jó hagyományújító kezde­ményezést. Meg kell értenünk, hogy egy város, amelyik a törté­nelem során szervesen nőtt fel földbéli, gazdasági, tár­sadalmi adottságaiból, nem szívesen viseli el ^z erősza­kos beavatkozást, s nem vi­szi örömmel saját szülőott­hona helyett Ceglédre, vagy a még messzebb! Kerepes- tarcsára fiatal anyáit, nem szívesen mond le járási bí­róinak ítélkező jogáról, taní­tók ballagásának kedves rí­tusáról. Gyakran végig nem gondolt építkezés miatt ho­vatovább elvész Nagykőrös vonzása is. Pedig tudna épft- kezni. Egyebet ne említsünk, a Tormási lakótelepen pél­dásan átalakított művelődési háznál. Ne kívánjuk, hogy rangos múzeumába szoruljon tiszteletet érdemlő múltja. Koczogh Ákos Nagykőrös, tanácsháza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom