Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
1986. május 24., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Dér Endre: ÖRÖKKÉ KÉK AZ ÉG Amikor Anyámhoe értem, Csabára, összeütöttem némi vacsorafélét; amit mi, otthon, a feleségemmel meleg szendvicsnek hívunk. Amikor megettük a meleg, sajtos kiflit Anyámmal, elém hozott egy tál süteményt és az asztalra tette. Megkóstoltam, s nevettem: „Ha tudom, mimindened van, nem állok neki a főzésnek vagy minek” — mondtam, de ő nem hallhatta, akármilyen hangosan is mondtam, hiszen ríjár többször megírtam, hogy sajnos, szegénykém nagyothalló volt. Ám, úgy látszik, mégis megsejtett valamit a mondókámból, mivel a kamrából a tegnap este kapott sült kolbászt és sült hurkát is az asztalra tetté, amit a szomszédok hoztak volt néki. És hogy semmi ne hiányozzék, két fürt szőlőt is mosni kezdett a mosogató fölött, nagy kacagva. — De azért megszem, amit főztél — legyintett egyet a kezével —, csak még, hozzál fiam, egy kis bort is a kamrából. Hát persze, jól tudja, hogy szeretem a bort, ha egy-két kortyot iszom is egyszerre. „A bor megédesíti a lelket” — mondtam Anyámnak, aki megint úgy csinált, mintha mindent értene, aztán elrakta az asztalról a fölösleget, elmosogatott, még gondoltam is magamban, több munkát adok neki, mintha nem jöttem volna. — Ne sürögj-forogj, majd én megcsinálom — kiabáltam a fülébe, mire ő megint nevetett, bólogatott, s én azt gondoltam: mégis mindent megért, amit mondok néki ... — Majd elmész, fiam, a gyógyszertárba. És hozol nekem étvágygerjesztő cseppeket. — És nyomatékosan megismételte: — Étvágygerjesztő cseppeket! Nyomban összekaptam magam. Amíg nyitva tart a gyógyszertár, megszerzem Anyámnak azpkat a cseppeket. — Jövök mindjárt — tagoltam a szavakat, Anyám bólogatott, úgy tett, mintha megropogtatná a csontjaimat, de inkább magához vont, mint valami féltett kincset, kicsit dédelgetni akart, talán elringatni; ezen mind a ketten mosolyogtunk. — Na, menj hát! —mondta, s én elvágtattam. A patika jól felszerelt, tiszta, virágos, hűvös oázis volt — a kinti napsütéshez képest. — Étvágygerjesztő cseppeket kérek — mondtam. — Nincs. Tessék, itt a Po- livitaplex, mással nem szolgálhatok. — Nagyon kedves — biccentettem a csinos patikusnőnek. ö elmosolyodott, lehet, hogy kislánykorából ismer még engem, s egyre mosolygott és erősgette, hogy értsem már meg, nem kotyvaszthat össze a kedvemért semmit, aminek nem venném hasznát... — De hát az édesanyámnak kellene, 93 éves, megértheti, neki csak cseppek kellenek! — De ha nincsenek csepp- jeink! Ezek a vitamintabletták használnak, higgye el. — Elhiszem — feleltem le- horgasztott fejjel, de hát mit mondhattam volna még? Talán azt: kegyed nem isimeri az édesanyámat! Ha neki egyszer cseppek kellenek, akkor csak az használ neki, nem a vitamintabletták ... Fizettem a tablettákért; hazavittem őket. — Anyu! — kiabáltam, s többször elismételtem, hogy nem kaphatók azok a cseppek, de a vitamintabletták pompásak ... Egy percig tétova-öl betett kézzel ült Anyám, s úgy tett, mintha semmit nem értett volna meg az egészből, bár annyit mutogattam, meg kiabáltam, hogy igen furcsának tartottam ezt a felém irányuló, elképesztő értetlenséget. ö hirtelen öltözködni kezdett, egészen frissen, mintha nem azért rendelt volna ide a nővérem, hogy amíg ő szabadságon lesz, maradjak Anyánk mellett. mivel mostanában olyan beteges-forma ... S alig gondolhattam bármire is, per- dült-fordult, maga elé kötötte fekete kötényét — tudniillik fekete kötény nélkül az utcára kimenni nem lehet — és határozottan kijelentette: — Akkor hát, mehetünk! És mentünk. A gyógyszertárba. Én előresiettem, hogy kinyissam az ajtót előtte, ő bement, megállt az ajtóban, és nagyon határozott hangon, magabiztosan mondta: — Étvágygerjesztő cseppeket kérek! Két fiatal patikusnő volt a gyógyszertárban, már nem volt ott az^ aki engem „fölvilágosított”, és az egyik fiatal leányka-forma a legtermészetesebb módon öntötte- kotyvasztotta a folyadékokat ... Végül egy barna üvegbe került a nedű, bedugaszolva, Ráírták, hogy étkezés közben háromszor 10 cseppet kell bevenni belőle, egy kis vízbe öntvén a cseppeket ... Fizettem, megint kinyitottam Anyám előtt az ajtót, aki magabiztosan, mondhatni, megtáltosodva, új erőre kapva, most már rokoni látogatásra is el merészkedett, hiszen a mindenható cseppek a birtokában voltak már, és úgy hitte, ismét a régi, erőtől duzzadó, fürge, keménykötésű asszonyka lesz ... Sajnos, a cseppek nem használtak, pedig a felügyelete alatt töltöttem naponta háromszor kevéske vízbe a 10 csepp étvágygerjesztőt. Két nap se telt belé, már nem kért a cseppekből, végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetet nézte egész nap. Akkor az a mentőötletem támadt, hogy sört hozok Neki. — Csak, ha te is iszol, fiam — bólintott szomorúan, és én vele ittam, bár meg kell mondani, se előtte, se utána nem ittam sört, soha életemben. Csak akkor, Anyámmal. Minden étkezés közben egy-egy aprócska kis pohárral. De már a sör se segített... Azóta — úgy tűnik — a vasúti temető fölött örökké kék és tiszta az ég. Kék és tiszta. Akár az Édesanyám szeme. „Egyike a legélőbb magyar íróknak” Új könyvek Németh Lászlóról Németh László 1975-ben halt meg, s mintha már em- beröltőnyi idő múlt volna el azóta. Korfordulót ritkán érezhet olyan erősnek, mth- dennapokban markolónak egy társadalom, mint mostanában. Az ilyenfajta korfordulók mindig kritikusan viszonyulnak a múlthoz, újraértékelnek, s ha úgy gondolják, kegyetlenül elfelejtenek kétségbevonhatatlan értékeket is. Azok a mai felnőtt nemzedékek, amelyek már a hatvanas évek irodalmának is kortársi olvasói voltak, legjobb esetben tétova tanácstalansággal szemlélik, hogy azok az értékek, amelyek akkor már több évtizedes életpályákkal bizonyított s élő értékek voltak, mára a mai könyvkiadásban, sem a köztudatban nincsenek igazán jelen. Németh László természetesen nem tartozik e szerzők közé. Egyike a legélőbb magyar íróknak. Pályája során számtalanszor támadták, és számtalanszor temették, s e pálya félidejében, 1945-ben sokan radikális egyértelműséggel korszerűtlennek, reakciósnak nevezték, s ki akarták tessékelni irodalmunkból. Az „anyag” mégis ellenállt, s a kiteljesedő életmű a huszadik századi magyar kultúra egyik legnagyszerűbb teljesítményévé nőtt. Németh László évtizedeiben inkább a vitairatok voltak az irodalmi közéletünknek a jellemzői, mint az elemzések. Ezért is lehetett az író ismételt kívánsága, hogy „emlékműként” adják ki a róla írottakat. Ezzel érzékeltette, hogy milyen közegellenállással szemben kellett dolgoznia. Ez a kívánt könyv azóta sem jelent meg, viszont munkához látott a szakma, s ma már lassan kis könyvtárnyivá duzzad a Németh László-szakirodalom. A közelmúltban három új könyv is megjelent. Sándor Iván A Németh László pör (Magvető), Grezsa Ferenc Németh László háborús korszaka (1938—1944) (Szépirodalmi) és Monostori Imre Németh László Sátorkőpusz- tán (Komárom Megyei Honismereti Kiskönyvtár) című munkák olyan szakemberek műhelyében keletkeztek, akik nem most foglalkoznak először ezzel az életművel. A három könyv három különböző műfajt képvisel. Sándor Iván esszét ír, pontosabban öt esszét fűz össze egy témára. Grezsa Ferenc szabályos részmonográfiát ad közre. Monostori Imre pedig helytörténeti-filológiai tanulmányt. A három mű más jellegű, más terjedelmű, mégis egységes az alapkoncepcióban. Németh Lászlót a modern magyar irodalom egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alkotójának tekintik. A felszabadulás után, amikor a koalíciós pártok türelmetlenebb és szélsőségesebb szárnyairól vad támadások érték Németh Lászlót, jórészt az ő védelmében született meg az a tétel, amely szétválasztotta a gondolkodó esz- széírót és a szépírót, s az esszéíró értékeiről való lemondás árán igyekezett a szépírót átmenteni. Erre a tételre bizony még a hatvanas években is nagy szükség volt. Ügy látszik, le kellett zárulnia az életműnek, eltávoznia a támadók és a védelmezők kortársi nemezedé- kének ahhoz, hogy az utókor — ha nem is ideális körülmények között, hiszen szélsőséges indulatok ma is léteznek — hozzáláthasson az életmű elemző értékeléséhez. Béldi Miklós, Király István, Lackó Miklós és mások alapvető tanulmányai után Grezsa Ferenc, Kocsis Rózsa, Sándor Iván korábbi könyvei említendők elsősorban. A régebbi és újabb írások mindegyikében központi kérdés, hogy mi módon lehet Németh László harmincas-negyvenes évekbeli tevékenységét, szocializmuskritikáját és negyvenöt utáni fejlődését, amellyel elfogadta a létező szocializmust — ösz- szeegyeztetni, számunkra- valóvá formálni. Úgy tűnik, hogy a nyolcvanas évek tárgyilagosságra törekvő kutatója számára nem is olyan megoldhatatlan ez a kérdés. Előfeltétel persze az eredeti (és 1945 óta jórészt újra ki nem adott) szövegek figyelmes olvasása, a körülmények elemző vizsgálata, és az előítéletmentes gondolkodás mind Németh Lászlót, mind elenfeleit illetően. Mondathatná a kajánkodás, hogy könnyű az utókornak bölcsnek lennie, de legutóbb az Élet és Irodalom vitája is mutatta (amely éppen Sándor Iván könyve kapcsán robbant ki), hogy nem is olyan könnyű. Sándor Iván könyve inkább egy mai védőügyvéd perújrafelvételi beszéde, amelyben a vádlott felmentését kéri. Monostori Imre ebben a munkájában szükségszerűen a helytörténeti szempontot helyezte előtérbe, de ezen keresztül is nagyon fontos világszemléleti összefüggésekre irányította a figyelmet. A legteljesebben Grezsa Ferenc vizsgálta a kérdéskört, amikor a vásárhelyi évek után a háborús korszak monográfiáját készítette el. Tanulságos ez a visszafelé haladó építkezés; mellesleg ez is helytörténeti érdeklődésből indult el. Grezsától okkal várja most már a szakma a teljes monográfiasorozatot. Grezsa Ferenc teljes körű anyagismerettel tárja fel e korszak gondolatait és műveit, s bizonyítja azt, amit a többi szerző is, nevezetesen, hogy Németh László a kor egyik legjelentősebb gondolkodó és gondolkodtató alkotója volt, akit mindvégig a huszadik_ század alapkérdései foglalkoztattak, ezekre kereste a választ. Válaszai általában nem a napi politika, hanem az idea, az eszme szintjén fogalmazódtak meg, de az ő ideálja is a szocializmus volt. S éppen mert ideája volt, ezért barátkozott meg oly nehezen a létezővel, amely mindig csak csökevényes mása lehet az eszmének. A pálya legnagyobb fordulata éppen a politikai-társadalmi realitások elfogadása, a létező szocializmus elfogadása, s ez — mint Grezsa bizonyítja — nem 1945 után következett be, hanem még a negyvenes évek elején. Nem az volt Németh László számára kérdéses, hogy szocializmus lesz-e, hanem az, hogy milyen lesz a szocializmus. A lenini kor elmélete és gyakorlata bizonyára a szövetségest ismerte volna fel Németh Lászlóban, a sztálini koré csak az ellenséget láthatta. S a lenini szellem visszatérésével fogalmazódott meg az ítélet: Németh László egyértelműen és teljes életművével a magyar progresszió része. Vasy Géza Lajos Ferenc: Nők és virágok A bolgár kultúra ünnepén Van a bolgároknak egy sajátos ünnepük. Május 24. — Cirill és Metód napja. Ezt a napot piros betűs ünnepként jelzik a naptárak, a szláv írásbeliség, a bolgár közoktatás és kultúra napjaként tüntetik fel. Meglehet, Bulgária az egyetlen ország a világon, ahol a kultúrának saját, hivatalos ünnepe van. Valamikor a múlt század közepén, még a török rabság idején alakult ki a szokás, hogy Cirill és Metód napján, május 24-én tartsák meg az iskolákban a tanévzáró ünnepélyeket. Az ünnepségek azonban hamar túlléptek az iskolák falain. S a szocialista Bulgáriában ma az ünnep az egész nép ünnepe, igazi népünnep. Magam immár majdnem harminc esztendeje vettem először részt ezen a szép ünnepen. Plovdivban tanultam ösztöndíjasként, s előző nap tettem le első vizsgámat bolgár nyelvből. Még aznap átestem a tolmácskodás tűzkeresztségén is. Magyar gyermekek érkeztek a városba és a Komszomol városi bizottságától tolmácsot kerestek. Rám esett a választás. Nehéz volt. De a másnapi ünnep feledtette a fáradalmakat. A magyar gyermekekkel együtt mi is ott voltunk a plovdiviak ünnepi felvonulásán, majd Aszenovgrádban ifjúsági baráti találkozón vettünk részt. Tudom, nagyszemű, finom földieperrel is megkínáltak. Izére már nem emlékszem, de a tavaszi virágos, színpompás ünnep emléke ma is bennem él. Akkor szerettem meg május 24-ét, szeretem azóta is, s a legszebb, legbolgárabb ünnepnek tartom. Mit ünnepelnek a bolgárok május 24-én? A szlávok írásbeliségét, Cirillt és Metódot, az írásbeliség megteremtőit. A két néptanító apostolt, akik 1100 esztendeje a beszélt népnyelv alapján alkották meg a szlávok első ábécéjét. Morvaországban végeztek hittérítő tevékenységet, Pannónia — a mai Dunántúl — földjén is megfordultak. Ütban Róma felé eljutottak a zala- vári szláv fejedelmi udvarba is, Metód később Pannónia érseke volt. Pannóniái emléküket most Janzer Frigyes szobrászművész alkotása, egy emlékoszlop hirdeti, melyet tavaly avattak fel Zalavár határában. A szláv népek apostolokként tisztelik Cirillt és Metódot. Joggal. Tettük, a szláv írásbeliség megalkotása forradalmi és demokratikus tett volt. Forradalmi volt, mert bátran szembeszállt a kora középkori „háromnyelvűség” dogmájával, mely szerint az istentiszteletek nyelve csak a héber, a görög és a latin, azaz a három „szent” nyelv lehet. Demokratikus volt a tettük, mert minden nép számára hozzáférhetővé kívánta tenni az írás és a tudás kincseit. Azért szállt síkra, hogy minden nép a saját nyelvén írjon és olvasson. Cirill és Metód halála után Bolgárország fogadta be tanítványaikat és így a szláv írásbeliség bölcsője lett. Cirill nevét viseli ma is a szlávok ábécéje. 1933-ban, a lipcsei perben Georgi Dimitrov büszkén mondta vádlói szemébe, amikor azok vadnak és barbárnak nevezték a bolgárokat: „Egy olyan nép, amely 500 évig élt idegen elnyomás alatt és nem vesztette el nyelvét és nemzeti jellegét, ... nem vad és nem barbár. ...” Ünnepük a bolgár közoktatás és kultúra napját is. Az ünnepet szokás szerint falvakban és városokban felvonulásokkal köszöntik. Felvonulnak a diákok, a pedagógusok, ünnepelnek a kultúra és a művészetek dolgozói. A tarka kavargásban transzparensek is feltűnnek. Számok vannak rajtuk, az oktatás és a kultúra fejlődésének adatai. A legkisebbek, az elsősök az ábécé betűit emelik magasba. Szimbólumnak is felfoghatók ezek az antik metszésű betűk. Elmondhatjuk, hogy Cirill és Metód műve ma jó kezekben van a baráti Bulgáriában. Főiskolás koromban mindig a sajátomnak éreztem május 24. ünnepét. A felvonulások, a Marica-parti jó beszélgetések, vidám nó- tázások emléke azóta sem halványult el. Igaz, tanult szakmámhoz hűtlen lettem, s magam is a bolgár kultúra népszerűsítésének szolgálatába álltam. Cirill és Metód ünnepe sajátos, bolgár ünnep, de mégis valahogyan egyetemesen emberi is. Csakúgy, mint 1100 évvel ezelőtt Cirill és Metód munkássága volt. Az is az embert, a népeket szolgálta. Lengyel Károly