Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-19 / 116. szám
1986. május 19., hétfő o Géza bácsi meg a Vöcsök-tó Az állomás könyvpavilonjának kínálatából Doctorowot választottam útitársul. A vonaton az ablak mellett kaptam helyet. S ahogy a nyomdafesték illatú könyvet felütöttem, rögtön úgy éreztem: kellemesnek ígérkezik ez a két és fél óra a fővárosig. Ekkor telepedett le velem szemben a jó tartású öregember, akiről menet közben derült ki, hogy odahaza mindenki csak Géza bácsinak szólítja. Rögtön megkérdezte: nem Szombathelyre utazom-e véletlenül. Már ne haragudjak az alkalmatlankodásért, de ő bizony meg szokta szólítani az útitársait, mert szerinte egy jó kis beszélgetés ér annyit, mint az olvasás. Ebből azonnal megérezhettem, hogy lőttek a Vöcsök-tónak, legalábbis odafelé útban, miután Géza bácsi Sárvárra megy, onnan meg busszal 20 kilométert a faluig, ahol lakik. Be is csuktam a kötetet, a vonatablak alatti asztalkára tettem, akkor Géza bácsi már ott tartott, hogy ő nagyon sokat köszönhet beszélgetőkedvének. Semmivel sem kevesebbet, mint az életét. Ő tudniillik, míg pajtásai az erdei madarak fészkeit dézsmálták, a falu öregjeinek társaságában töltötte legszívesebben az idejét, vagy a kocsmázó felnőttek szavát leste, így hallott azután arról, hogy menekültek meg az úszni nem tudó magyar regruták, amikor az első világháború olasz frontján a Piavébe szorították őket. Puskaszíjjal csuklónál fogva kötözték egymáshoz magukat, s úgy vonszolták ki az erősebbek a gyengébbeket a hullámsírból. „Ha én azt gyerekfővel nem hallom, bizony nem ülök ma itt, odaveszek a Ga- ramba negyvennégyben. A folyón át nyerhettünk csak egérutat, s én a puskaszíjnak köszönhetem, hogy élek, no meg ennek a csabai tornatanárnak, akit most látogattam meg. Az ő csuklójához volt kötve ugyanis a szíj másik vége.” A sors azután úgy hozta, hogy Géza bácsi sem maradt adósa a csabai tornatanárnak. Akkor már partizánként cserkészték a Felvidék erdeit. A tanárt egy akna által keltett légnyomás minden életjeltől megfosztotta. Géza bácsi nem engedte eltemetni, három napig ült a karpaszományos fiatalember mellett, mire az végre megmozdult. Hogy várni kell ilyenkor — azt is az öregektől tudta. A partizáncsapat tagjai azóta is tartják a kapcsolatot. Minden évben más ad otthont a találkozónak, így került sor a legutóbb a csabai tanárra. Láthatatlan szálak kötik őket egymáshoz olyan erővel, mint annak idején a Garam halálos sodrásában a puskaszíj. Ritka és örök barátság ez, amely nem merül ki a puszta nosztalgiázásban, megfakult fényképek fölötti morfondírozásban: Géza bácsiék ma is, amiben csak tehetik, segítik egymást. Géza bácsiban például a lelket tartották a többiek, amikor egyedül maradt. Ez 15 éve történt. Éjjeli egy órakor hirtelen arra ébredt, hogy felesége lélegzete örökre kihagyott. Azóta mindig felriad éjfél után. Felöltözik, indul a falu pékjéhez, segíteni. „Legyen valami hasznom, míg élek. A tűt már úgy sem látom befűzni, merthogy szabó volt a tisztes mesterségem. A sülő kenyér illatát meg mindennél jobban szeretem. özvegy a pék is, egyidős velem, hetvenöt éves. Megbeszéljük a világ dolgát. Tudom kíváncsian várja most is a híreket a csabai, polgárdi, a váci, meg a többi barátomról, ö így ismeri meg az országot, merthogy a falunkból talán soha ki nem mozdult. De én azt mondom: nem is az a lényeg, hogy az ember a saját szemével lássa a római Colosseumot, meg a Niagara-vízesést. Ezek csak színfalak az élethez. Nekünk meg ezt az életet kell ismerni, ahhoz meg egymást. Tudja, magányos óráimban sokszor eltűnődöm azon, hogy jó lenne mindenkivel szót váltani a földön! Mi mindent megtudhatna az ember, mennyit tanulhatna!" A vonat közben beért a Keletibe, őszintén szólva sajnáltam kissé. Kedvem lett volna Sárvárig utazni, s megismerni a falut, ahol ilyen ízzel, szívvel ejtik a magyar szót, mint Géza bácsi is. Doctorowot a táskámba süllyesztettem búcsúzáskor, s visszafelé útban olvastam csak el. Egyedül ülve a fülkében, a könyv fölött is azon kaptam magam időnként, hogy Géza bácsi sorsán morfondírozom . . . Kőváry E. Péter Gyerekkoromban csak szlovákul beszéltem Interjú Melis Györggyel Amíg az Operaház portájától az emeleti társalgóig érünk, mindenki tisztelettel köszönti Melis Györgyöt. Nagy zenei nemzedék élő tanúja, művészetük aktív folytatása, kinek nem csupán ma is töretlen erejű énekhangja számit nemzeti kincseink közé, de — ha odafigyelünk rá — a tapasztalatai is. — Mit jelent önnek ez az épület, a Magyar Állami Operaház? — Az életet! Sok vagy kevés, amit tehettem, mindenki maga döntse el — mondja Melis György. — Félig nyugdíjasként* de ma is aktívan dolgozom, s megadatik számomra az a békés nyugalom, hogy annyit vállalhatok, amennyit a legjobb tudásom szerint bírok. Tapasztalom immár: a kezdet erőfeszítéseinél, majd a ki- teljesedés felelősségénél semmivel sem kisebb önfegyelem kell ahhoz, hogy tudjuk időben abbahagyni. Akár a zenében, az emberi élet is a romantikus és klasszikus korszakok hullámzásaitól lesz teljessé. Boldog vagyok, amiért megjárhattam a magam útját, és hiányérzet nélkül gondolhatok a hátam mögött hagyott évtizedekre. — Miként indult énekesi pályája? — Nem kívánok álszerény lenni, de számomra minden magától értetődő volt. Sose kellett kisszerű tülekedésekre fecsérelni erőimet. Kiváló tanárok segítettek, hogy ifjúságom robbanó energiái megalapozzák énekesi pályám. Félresiklott életek láttán gyakran tapasztalom, hogy a legfogékonyabb, mindent bíró fiatal éveiket tékozolták el, s ez később megbosszulja magát. Roppant adomány, hogy Kodály Zoltán tanított igényességre, s az ő sugárzása határozta meg sokunk számára az utat. — Köznapi világunkban szavakkal beszélünk, az operai színpadon pedig énekelve folyik a cselekmény. Nem örök ellentmondás ez? — Kétfajta nézőhöz szóljon az énekes: aki életében először hall operai művet, és aki már sokadjára élvezi az előadást. Annak, aki először jár operában, el kell felejtenie, hogy efféle „természetellenes” dráma részese. Aki pedig a törzsközönség tagja, már finomságokat is észrevesz. Az igazság keresése, a szépség felragyog- tatása a cél, remélve, hogy a rossz mindig megbűnhődik, s a jó elnyeri jutalmát. Misztérium forraszt eggyé esténként pár száz embert, művészeket és a közönséget, s e varázslat részese lenni, életen át, a sorsnak meg nem köszönhető. — Sokfelé utazott, a világ számos színpadán fellépett. Jó érzés külföldön magyar énekesnek lenni? — Szarvason születtem, ott voltam gimnazista. A budapesti Operaházban telt az életem, és bár valóban sok országot bejártam, az otthon biztatását a hazám adta. Mint bármely nép fia, én is joggal vagyok büszke nemzetemre. Jó érzés, mert Bartók és Kodály muzsikájának tolmácsolásával tettem valamit, hogy zenénk az emberi kultúra vérkeringésének része legyen. — Életének klasszikus korszakában, mesterek tapasztalatait továbbadva, immár önhöz fordulhatnak ifjú pályatársai. — Addig marad fiatal az ember, amíg szereti a fiatalokat. Mozart vagy Bartók már egészen fiatalon alkottak zseniális műveket, ezért a velük való bensőséges kapcsolat jelenti számomra az örök megújulást. Gyűlölöm a tehetségteleneket, mert a helyet veszik el az érdemesek elől. Természetesen szívesen vagyok tehetséges fiatalokkal. Számukra, amit mondani tudok, az elsősorban az érthetőség, a szöveg kiejtésének tisztelete. Meg lehet tanulni, csak mindig pontosan oda kell figyelni. Gyerekkoromban, a szarvasi tanya világban’ én csak szlovákul beszéltem, és számos kitüntetésem közül legbüszkébb vagyok arra a Kazin- czy-díjra, amelyet szép magyar kiejtésemért kaptam. Örülök, ha megfogadják a tanácsom, de azt is elviselem, ha nem figyelnek rám. Erőmet beosztva élek, jó egészségben. Élvezem a napsugarat, gyönyörködöm a kertemben. Az élet minden korszakában találok szépséget. így van rendjén. Andódy Tibor Hagy úr a szükség... Csabai „illemhelyzet” Bizonyára az olvasó is tudná sorolni azokat a kellemetlen élményeit, történeteit, amikor is autóval vagy — társasutazás alkalmával — autóbusszal utazott és egy idegen város központjában megállva kinyújtóztatta tagjait és közben kis-, avagy nagydolga elvégzésére helyet, azaz illemhelyet keresett ... ám hirtelenjében nem talált. A városi nyilvános W. C.-k ugyanis — a tapasztalatok szerint — soha nincsenek jó helyen. Ha egyáltalán van belőlük, mert ezek hiányában kénytelen az ember a parkoló környékén, a kapualjakban, a lépcsőházakban, legjobb esetben valamely vendéglátóipari egységben rendezni „folyó ügyeit” . . . (A városba látogató benyomásait nemcsak a szép épületek, tiszta utcák és parkok határozzák meg, hanem az is, hogy vannak-e nyilvános illemhelyek, és milyen azok állapota.) A Békéscsaba belvárosába érkező idegen vajmi kevés eligazítást kap arról, hogy hol, merre könnyíthetne magán. Lássuk tehát a csabai „illemhelyzetet”! * * * A megyeszékhelyen négy nyilvános W. C. van — Sal- lai utca, Hunyadi tér, Kossuth tér, liget —, melyeket a városi tanács költségvetési üzeme működtet. (Szerződéses formában jelenleg egyetlen illemhely sem üzemel.) Valójában a négy közül csak kettő — a Hunyadi téri és a Kossuth téri — található a belvárosban, ám ezek is olyan eldugott helyen, hogy a helybélieken kívül aligha lel rá az arra rászoruló. Kevés ez a négy kis épület, annál is inkább, mert ezek állapota is igen lerobbant... A Sallai utca W. C.-je a lehetőségekhez képest tiszta, de a csempék töröttek, hiányosak. Az idegen jobb, ha először kitapasztalja, hová, melyik nem képviselői térnek be — ugyanis sem felirat, sem ábra nem jelzi, melyik ajtó a nőké, avagy a férfiaké. A Hunyadi téren a buszállomás épületében „székelő” W. C. berendezése is hagy némi kívánnivalót maga után. A vasajtókon nincs kilincs, a sarokban rozsdás bádogkanna, felette a repedezett csempén jószándékú felirat (piros festékkel): „Csikket ide dobja, ne a vizeldébe”. A fülke zárva: a kulcsot vélhetően a női részlegben tanyázó W. C.-s nénitől lehet kérni. A csapból vizet fakasztani nem lehet, mert csak a csonk meredezik a kagyló tetején ... A Kossuth téri W. C. épületét — a régi kisállomást — most tatarozzák. Mint kiderült, a férfiak csak kisdolgu- kat végezhetik el a saját helyiségükben. Nagydolog ügyében már át kell fáradni a női oldalra, ameiy ily módon koedukálttá vált. Itt az utolsó fülke áll nyitva az erősebb nem előtt. „De csak 2 forintért!” — mondta a Hunyadi téri W. C.-s néni. A Széchenyi-liget W. C.-je már jó ideje zárva lehet. Pedig nagy szükség volna rá, mert az épület fala és a szabadtéri színpad kerítése közötti szűk hely talaja ezt mutatja . .. — Véleményem szerint jó helyen vannak a csabai nyilvános W. C.-k, inkább az a probléma, hogy korszerűtlenek — tájékoztatott Fehér Lászióné, a városi tanács műszaki osztályának főelőadója. — Évente mintegy 650 ezer forintba kerül az illemhelyek fenntartása. Egyébként rövidesen új gazdája lesz a W. C.-knek. Július 1-től a Kertészeti és Köztisztasági Vállalat veszi kézbe a dolgokat. Addig is szemlét tartunk, és felmérjük, hol, mit kell rendbe hozni az átadásig. Az illemhelyek bővítésére előreláthatólag a VII. ötéves terv második felében lesz pénzünk és lehetőségünk. A sétálóutca környékére szeretnénk úgynevezett konténer W. C.- kej; elhelyezni... „Nem nagy dolgok ezek, nem kell erről cikket írni a Népújságba!” — próbált kitérni a válaszadás elől az egyik illetékes. Talán ő nem tudja, milyen nagy úr a szükség ... ! Hornok Ernő Galambtenyésztők Tavaly 175 mázsa galambot vásárolt fel a Békéscsaba és Vidéke Áfész. Az említett mennyiség felét a szövetkezet keretében működő és 150 kistenyésztőt egyesítő békéscsabai galambtenyésztő szakcsoport adta. Szőke László, a szövetkezet osztályvezetője azonban azt sem hallgatta el, hogy a múlt évben felvásárolt galamb mennyisége kereken 20 mázsával maradt el az 1984. évi teljesítéstől. Következett ez abból, hogy az utóbbi években mintegy 10—12 százalékos visszaesés tapasztalható a galambfelvásárlásban. Az Áfész szakemberei 1986-ban szeretnék megállítani a csökkenést. Ezt célozza a szövetkezet azon intézkedése is, miszerint kedvezményes akció keretében te- nyészgalambokat bocsát a tenyésztők rendelkezésére. Ugyanakkor — az osztályvezető megítélése szeiűnt — a felvásárlási ár idei növekedése is bizonyára ösztönzően hat a galambtenyésztésre. A megyeszékhelyi Áfész felvásárló szakemberei bíznak abban, hogy ez így is lesz. És akkor a mostaninál is több olyan galambtenyésztővel dicsekedhet majd a Békéscsaba és Vidéke Áfész, mint a békéscsabai Könyves Kálmán utcában lakó Cseré- nyi István bácsi és felesége, akik — mint képünkön is látható — szép állománnyal rendelkeznek. Kép, ^szöveg: Balkus Imre Svédasztal-vacsora. Legyen A KORZÓ ÉTTEREMBEN. 1986. május 22-én (csütörtökön) 19 órától 15-féle hidegkonyhai termékből kedvére fogyaszthat! Részvételi díj: 150,— Ft. Családiház-építftk, FIGYELEM! Békéscsabán a Sziklai Sándor utcától nyugatra, a nyugati kertvárosban közművesített építési telkek TARTÓS HASZNÁLATBA VEHETŐK. Érdeklődni: OTP, körzeti fiók, Békéscsaba, Tanácsköztársaság u. 29—33.
