Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-15 / 88. szám

1986. április 15., kedd NÉPÚJSÁG ció, sőt kettő is, amelynek tagjai szerencsére nem él­hették át a második világ­égés rettenetét. De kérdése­ket tesznek föl. Kérdéseket, amelyekre az idősebb nem­zedéknek kötelessége vála­szolni. Tudása, lehetősége szerint — őszintén. A másik oldal, most és itt: a filmes szakma, ugyan­csak kérdéseket, jobban mondva csak egyet, de szín­II rettenet humanizmusa Jöjj és lásd!” Nem fészkelődünk. Most és itt megfeledkezel arról, hogy ki ül előtted, hogy ki melletted, esetleg még arról is, hogy a lámpa­oltás után kinek is akartad megfogni a kezét... Most és itt nem bánt a megszokott huzat, és most és itt nin­csen semmi más, csak ez a film, amely minden jelenet­kockájával velőnkig hatol; megfog és rabul ejt... Elem Klimov neve sokunk számára ismerősen cseng. Ő rendezte a hatvanas évek közepe táján nácink is kö­zönségsikert aratott Hurrá, nyaralunk! című vígjátékot (1964), és a közelmúltban forgalmazott, s valljuk be, viszonylag szűk kör elisme­rését megnyert Agónia (1975) című filmdrámát. A most öt- venegynéhány éves szovjet rendező elsősorban — a ha­zánkban vetített filmjei is ezt példázzák — sokoldalúsá­gáról híres, hazájában is! Ritkán alkotó művész; eddig összesen hét önálló filmje jelzi a nevét. S bár jósolni nem éppen szerencsét hozó dolog, mégis meg kell koc­káztatni: a megyénkben is vetített legutóbi alkotása, a Jöjj és lásd! című 1985-ben forgatott, és a legutóbbi, a XIV. moszkvai filmfeszti­válon a zsűri által nagydíjra ítélt kétrészes filmdrámája minden vonatkozásában vi­lágszínvonalú alkotás. A moszkvai rendezői nagydíj csak bevezetője annak a bi­zonyos „éremesőnek” . .. * * * Lehet, hogy első olvasatra furcsának tűnik a párhuzam. Az elmúlt hetekben megren­dezett KISZ-taggyűléseken (is) nemegyszer hangzott el olyan kérdés, amely a közel­múlt (az elmúlt négy-öt év­tized) hogyanjait firtatta. Igen, felnőtt egy új generá­ideológia, amely cselekvő rémségeket teremthet. Igen, addig kell, és mindig kell beszélni erről, amíg a legki­sebb lehetősége is fennáll annak, hogy a Rettenet újra táptalajra lelhet. S ma, a mai Világban létezhet táptalaj ... * * * A film címe mindazoknak ismerős, akik már kezükbe fogták a Bibliát. A Jöjj és lásd! abból a bizonyos apo­kaliptikus Jelenések Könyvé­ből származó idézet. Mint megannyi — s nagyon nagy számban eszázadi — művé­szeti alkotás, így ez a film sem érthető meg (ahogyan nem is értékelhető) az egye­temes emberi kultúra ezen Jelenet a Jöjj és lásd! című háborús filmdrámából (Mokép — MTI-fotó) tén megválaszolandót tesz föl. Mikor lesz már elég eb­ből a műfajból? S bár e két megközelítés látszólagosan különbözik, alapjaiban még­is közös. Az egyik oldalon a telítettség, a másikon pedig a már-már fékezhetetlen ki­elégíthetetlenség érzete. A közös bennük az, amiért ép­pen a Borzalmak Borzalmá­ról szóló filmeposz is ké­szült : a valamennyiünkben lappangó, vagy éppen égő békevágy. Hogy soha, soha többé ne vethesse föl fejét az öldöklés, hogy soha ne nyerhessen teret egy olyan alapművének ismerete nél­kül. A kultúrtöréneti alap per­sze, igazán arra jó, hogy még plasztikusabban mutas­sa meg azt a szenvedést, azt a heroikus küzdelmet, ame­lyet — e film apropójaként — például Belorusszia népe élt át. A hűvös objektivitású hadijelentések szerint 642 falu pusztult el azokban az években, amikor a horogke­resztes rém betaszította gé­pezetét erre a földre. A fal­vak sorában volt Hatiny fa­lu is; E. Klimov egy doku- mentarista regény után ezt n magyar építészet századaiból O Van-e magyar építőművészet? Szeretnénk válaszolni né­hány fejezetben arra a kér­désre, hogy van-e magyar építőművészet? Fülep La­jos műtörténészünk vihart kavart akadémiai előadásá­nak 1951-ben is ez volt a központi gondolata. Egyér­telmű választ adott rá: nin­csen. „A magyar művészet­történelem tudományára ed­dig még kísérlet sem tör­tént, a gondolata sem buk­kant föl... A magyar iro­dalom történelme kezdettől fogva a magyar anyagról beszél. Az ún. magyar mű­vészet történelme nem ezt teszi.” Így is fogalmazhat­nánk: vajon mit adott a magyarság az egyetemes művészethez? A kérdés egy­szerű, s az igény indokolt, de a válasz nehéz és bonyo­lult. Maradjunk egyelőre Fülep érvelésénél. Végül is mi a magyar építészet? A középkori parányi egregyi templom, Széchenyi nagy­cenki kastélya vagy egy du­nántúli parasztház? Kima­radhat-e bármelyik is épí­tészetünk történetéből? Nem több vagy kevesebb. de más-e építészetünk az olasz­nál, osztráknál, bajornál vagy éppen a század eleji finn megújulásénál^? Foglal­kozott-e építészettörténetünk a magyar építészet egészé­vel, tudjuk-e egyáltalán, mi tellett tőlünk, mi egészében a miénk építészeti múltunk­ból? Nem szorultak-e mél­tatlanul háttérbe javaink, amelyek „nem olyan muta­tósak ugyan, de a magyar­ságnak édes gyermekei, és szerénységükben is megbe­csülendő értékek, a maguk nemében még remekművek is”? Olyasféle történeti át­tekintésre lenne szükségünk, mint az irodalomtörténeté, bár a nyelvhez hasonló kö­zeget az építészetben meg­találni aligha lehet. A tiszántúli Tákos, Csen- gersima, a zalai Kallósd már fogalommá vált neveit hiába keressük építészettör­téneteinkben, huszonegy vé­dett műemléki településünk­nek nyoma sincs, népi épí­tészetünk függelékbe, vagy egészen kiszorul. „Ragyogó” múltunk jelen van művésze­ti felméréseinkben, az im­portált román, gótikus, re­neszánsz, barokk eszmények, de a reprezentatív fény mellett árnyékban marad­nak a hétköznapok, jobbára névtelen mesterek méretek­ben talán kisebb, megjele­nésükben szerényebb, törté­nelmi hátterükkel kevésbé feltárt és ismert emlékei. Vagy éppen az, hogy mi te­szi a barokkot magyarrá, a klasszicizmust sajátossá, ho­gyan formáltunk át stíluso­kat a magunk képére. Nem­csak azt kellene tanítanunk, hogy mi szépség van a pom­pában, bőségben, csillogás­ban, hanem azt is, hogy mi­ért és milyen megejtően vonzó, mondjuk a közpon­toktól távol eső szennai fes­tett templombelső az archi­tektúra együttesével, hogyan nő hatalmassá a tájban a tizenharmadik századi pará­nyi egregyi templom, milyen líraivá finomult Móricz Zsigmond szülőfaluja, Ti- szacsécse harangtornya, vagy mi csodálni való van Berzsenyi Dániel niklai ott­honában. Miért tart fogva nem csupán kastélyok tü­körterme, de gerendás há­zak egyszerűsége is? Hazánknak ebben a má­sik építészeti világában sze­retnénk most körülnézni, feltételezve, hogy az egyiket már ismerjük. Tanuljuk megbecsülni azt, ami a mi­Cserkút temploma (13-14. század) énk — teljes egészében. A székesegyházak, kastélyok, paloták, városházák tündök­lő világa mellett nézzük meg: hogyan szól hozzánk történelmünk az építészet nyelvén abból a világból, amelyben éltünk. Ügy tűnhet, mintha eddig összefoglaló építészettörté­neteink. akarva, nem akar­va azzal kérkednének: lám, nem vagyunk alábbvalók, kevesebbek egyetlen európai kultúránál sem. Nem is vol­tunk, ez kétségtelen, s ahogy adtunk már a reneszánsz idején művészeket Itáliának, úgy a huszadik század kül­földön élő magyar építészeit is a ranglista elején tartja KÉPERNYŐ Üdítő álom A szerda esti Kék fény után ránk fért a felüdülés. Mert gondolom, mindnyájunkban mély nyomot hagyott annak a fiúnak az esete, aki az apa garázda, alkoholista, család­pusztító viselkedése miatt elkövette a legrettenetesebbet, amit gyermek elkövethet... Ám a romantikus, szellemes, könnyed és érzelmes húro­kat pengető Heltai Jenő csodát művelt a nézőkkel. Ha rö­vid időre is, de feledtetni, elringatni tudott 1939-ben meg­jelent mesejátékával, Az ezerkettedik éjszakával. Bernét László dramaturg kitűnő érzékkel tálalta képernyőre a tör­ténetet, amit Solyom András rendező alaposan ki is hasz­nált. Megmaradt a mese bája, álmodozó-játékos hangulata, fantáziadús világa, s nem lógott ki a Magyar Televízió sze­gényes pénztárcájának bélése sem ezúttal. Az arab táncosnőkkel indító képsorok szerencsére ez­úttal nem bosszantottak fel már a legelején, mert Bognár Anikó koreográfiáját a táncosnők jól valósították meg. Aztán Sarazád mesélni kezdett... S a mesét nagyszerű­en játszó színészek elevenítették meg. (Persze jól megírt szerepet könnyebb is eljátszani.) A két hoppon maradt férj elnyerte méltó jutalmát, a kegyetlen Almalik szultán jó útra tért, a talpraesett patyolatlelkű menyecskét elvitte a „fehér lovas királyfi”, és a bosszúszomját varázslatos tu­dománnyal, furfanggal kielégítő Fatumah is elérte célját. (Ez utóbbi szerepet Törőcsik Mari játszotta a tőle megszo­kott magas művészi színvonalon.) Sarazád meséje jó kis családtörténet volt, amiből a fér­jek megtanulhatták, hogy feleségük kezéből nem szabad mindenféle italokat elfogadni, s ha már a tolvajlás a mes­terségük, nem szabad hosszú útra indulni, seperjenek csak a házuk táján tisztára minden zsebet és kaftánt. Mert ha nem így tesznek, kiderül, hogy igencsak csalafinta nem- asszony-asszony nejük őnagysága, szívük bálványa, s hogy a dupla háztartási pénz sem elég neki, ha már eséllyel pá­lyázhat a szultán kincstárára. A legnagyobb tanulság azon­ban mégiscsak az volt ebben a bájos mesében, hogy vi­gyázni kell a túl okos anyóssal, mert ha egyszer megha­ragszik, még varázslóvá képezi át magát szabad idejében. Szükség van ilyen kedves, színvonalas, feledtető mesékre nekünk, felnőtteknek is. Ha lehet, minél többre. S mint ez a példa is bizonyítja, van a magyar irodalom kincsesházá­ban elegendő muníció a megvalósításhoz. Csak hozzá kell látni... Kiborulás ellen Mert nevetni: életszükséglet. Kell a lelki egyensúlyhoz, a felfrissüléshez, a munkához, a megújuláshoz. És éppen ezért biztos üzlet is. Az angol tévéműhelyek ezt már régen felismerték, és sorozatban gyártják humoros történeteiket. Bizonyára — annyi év múltán is — sokan emlékeznek még A buszon című sorozat kacagtató történeteire, s most pedig a vacsoraidőben játszott Kiborulni tilos indult el hódító útjára. John Esmonde és Bob Larbey nem nevezhetők igazán nagy humoristáknak, viszont kitűnően tudják a mestersé­güket. Rengeteg helyzetkomikum, az emberi viselkedés fo­nákságai, félreértéseken alapuló „áthallás” és némi pszi­chológia: ennyi eszköz elegendő a két írónak, hogy vonzó, kacagtató történeteket fabrikáljanak. Az viszont már a rendező, Mark Suart érdeme, hogy sorozatában kitűnő ko­mikus vénával megáldott színészeket szerepeltet. Ez is családtörténet, ahol az idősebb apa, ifjú feleség, nagy gyermekek — az életben is előforduló, de sok konf­liktust hordozó — együttélését most a fonákjára kifordítva, humoros szemszögből láthatjuk. Jólesik nevetni a fiúk ki­tolási akcióján, mert szellemesen csinálják, a szexis „ma­ma” csetlő-botló beilleszkedésén, a papa ifjúszerelmes pó­zán. I harmónia műsora Pedig mindenki tudja, hogy az élet csöppet sem ilyen egyszerű. Még ott sem, ahol megértőén, harmonikusan él­nek együtt a szülők és a gyerekek. Ahogyan azt a Családi vasárnap című műsorból is megtudhattuk. A Családi kör magazinja izgalmas kérdést állított a középpontba: „Mi van, ha az egyik házasfél karrierje „megszalad”? Hogyan képes a másik fél ezt tolerálni, hogyan tudja saját álmait, terveit a másik szolgálatába is állítani? E nem könnyű kérdés tapintatos kifejtéséhez kellett a felkészülten műsort vezető Vitray Tamás, akinek beszél­tetőképességét ezúttal is csodálni lehetett csak. A műsor gondolom, példaként készült: hogy így is lehet, így kell. Meg merem kockáztatni, hogy teljesen felesleges volt az Érden egyenes adásban figyelő, kérdező Családi kör klub­tagok, részvétele ebben a műsorban. Elég lett volna a stú­dióbeszélgetés is. Mert önmagában is tanulságos, kerek egész műsort alkotott Bodnár István rendező a vendégek­kel és munkatársaival. b. Sajti Emese Szépen magyarul — szépen emberül fl játékos átigazol választotta filmjének szín­helyéül. Ez a puszta tény. Ez ön­magában is rémisztő, elret­tentő most, negyven-egyné- hány év távlatából. íme a motiváló erő, máris kisejlik, ebből táplálkozik az alkotás. Abból a pluszból, amit nem írhatott le egyetlen hadije­lentés sem. Nem adhatta vissza a pillanat-szülte hő­sök érzelmeit, merészségét és másodpercnyi gyávaságait. A megannyi pillanat-heroiz- musából kockázódik össze a kétrészes filmfreskó. Ex­presszionistán persze, és ugyanakkor néha riasztó na­turalizmussal. Mert nemcsak a hősies­ségnek van sok (s persze az elmúlt négy évtized alatt a művészi eszközök segítségé­vel oly sokszor megmutatott) arca, hanem az eleddig vala­hogy elhallgatott, eltakart halálnak, pusztulásnak is. Bizony, néha nagyon nehéz a kényelmes moziszékekben ülve elviselni ezeket a jele­neteket. Dermedten ülünk a néző­téren. A főhős kamaszfiú láttatja velünk mindazt, ami azokban a napokban ott, Be­lorussziában történt. S vala­hol a film vége felé döbbe­nünk rá arra, hogy mi is az igazi mondandója ennek a monumentális és szívbemar- kolóan drámai filmnek. A Jöjj és lásd! nemcsak a negy­venes évek fasizmusa ellen emeli fel hangját, hanem minden, bármilyen zászló alatt jelentkező embertelen­ség ellen is. Bizonyítva azt, hogy a történelem egyetlen­egy eseményének közszerep­lőit sem lehet csupán csak jónak, vagy csupán csak rossznak megítélnünk. Vagy­is hogy a paletta minden szí­ne szükséges ahhoz, hogy megfestessék a freskó. A kétrészes, színes (és ki­tűnő szinkronizálású!) szov­jet filmalkotás megyei be­mutatója április 11-én Me- zőberényben volt, ezt köve­tően pedig Békés megye több mozija vetíti. Nemesi László számon a világ. Ilyesféle méricskélés* öszehasonlítás azonban hiábavaló lenne. Nem kevésbé méltatlan bár­milyen elsőbbség keresése a dolgok maga helyén való megbecsülése helyett. Aki az alsóőrsi tornácos házakat megbecsüli, a nagycenki Széchenyi-kastélyt nemkü­lönben. A közkatonák törté­netét nehezebb megírni, mint a hadvezérekét. Most legyen szó a sorkatonákról. Nem Mátyás király olasz építésze, Camicia, vagy ép­pen a budavári építkezés osztrák Hildebrandtja he­lyett gondolunk névtelen pallérokra, ácsokra, kőfara­gókra, asztalosokra, várak és kerengők helyett megeléged­ve udvarházakkal és parasz­ti tornácokkal. Csupán ar­ra keresünk választ, hogy mi történt addig a történe­lem során gyakran földdel eggyé vált falvak határában, míg városok, birtokok fel­emelkedve az európaival egyenrangú építészetet te­remtettek, s hogyan alakí­tottunk hazaivá nagy kor­szakalkotó stílusokat, sok­szor kényszerű-kelletlen, s vajon mit adtunk a világ­nak, akár hazai architektú­ránkat tekintjük, akár kül­földön hírnévhez jutott épí­tészeinket. Fülep Lajos a kérdést fel­tette. „A nagyok népszerű­ségét megmutatni nem nagy dolog — lássuk meg a na­gyot a kicsikben, bennük van. Népi múltunk a ro­mokban és töredékekben is hatalmas erővel szól hoz­zánk, művészi értékük, igaz­ságuk ma is páratlan nevelő hatású” — írta. A feladat világos, s nem tulajdonít­hatjuk magunknak, hogy megoldjuk. De legalább a vázlat terjedelméig megkísé­relhetjük. Témánk a teljes egészből főképp az legyen, ami félmondatokba, jegyze­tekbe vagy hézagos részlet­kutatásokba szorult, s ke­vésbé ismert olvasóink előtt. Koczogh Ákos (Folytatjuk) Az eredetileg tárgyas igék­nek tárgyatlanná válására nagyon sok példát említhe­tünk azok közül, amelyek mellől szervesen odaillő, úgynevezett lappangó tárgy marad el. Ezek már megszo­kottak, de nem is kifogásol­hatók. Közismert a keres ige, amely a pénzkeresetre vo­natkozik. Sok közöttük az úgynevezett háztartási és me­zőgazdasági ige: bevet (ágyat), megfőz (ételt), varr, vasal (ruhát), mosogat, tö- rülget (edényt), felsúrol (padlót), megterít (asztalt) elvet, arat (gabonát), nyit, takar (szőlőt). Űjabb keletűek: kinyit, be­csuk, bezár (üzletet), helye­sel (amit hallott), koszorúz (emlékművet). Vannak olyan szaknyelvi igék, amelyeket nyelvérzé­künk nehezen fogad be. Így a tárol igét tárgyasán elfo­gadjuk (az árut a raktárban tárolják), de tárgyatlan hasz­nálatát nem (az áru még a kikötőben tárol). Üjabban a sportolók valamelyik másik csapathoz igazolnak. Helye­sen így mondjuk: az ETO igazolta, az ETO-hoz igazol­ták. Az átigazol igének is az a jelentése: egy csapat a sa­ját létszámába átvesz átír valakit. Kiss István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom