Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

1986. március 1., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Frankó Károly: Tanya Akácos A Fekete kolostor üzenete Európa megszülte a borzalmakat is A XX. század elembertele- nedő világának sajátos regé­nye Kuncz Aladár műve, a Fekete kolostor. Az első vi­lágháború döbbeneté pedig ugyancsak messze van, Eu­rópa különbet is megért az­óta, de ezeket a terheket azóta is hordozzuk. Európa, ahol e világunk bölcsője ringott, ahol a nagy eszmék születtek, ahol a civilizáció remekmívű dolgai teremtőd­tek, megszülte a borzalmat is. Méreggel fertőződött a test, s a mákonyban fejlődő embrió torzszülött lett. Kín­nal és jajjal lett teli a sze­relem, a szó, s a század de­rekának borzalmai után volt, aki úgy kiáltott fel, hogy már lehetetlen ezek után szépen szólni, már nem le­het énekelni, már nincs töb­bet költészet, meghalt min­den. S valóban? Európa megirtózott, de vajon elég­gé-e? Higyjünk benne. Kuncz Aladár is hitt, talán éppen ennek a hitnek a re­ményében írta meg interná­lásának történetét, s ezzel bevéste nevét az egyetemes magyar irodalom történe­tébe. Az első világháború, az internáló tábor, a megma­radásért való küzdelem könyve a Fekete kolostor- Akkor erről mondhatjuk, hogy a borzalmak teszik olyanná a könyvet amilyen, mert azok leírása mindig ér­dekfeszítő. Tényleg így van? Meg kell élnünk az iszonya­tot, hogy elhigyjük, aztán abban találunk szórakoztató alkotásra alkalmas anyagot! Micsoda bizarr társítás! S akkor itt van ismét a Feke­te kolostor, mert ebben min­den van, akkor itt van az iszonyat könyve. De vajon elég iszonyat van-e benne? Átélt-e Kuncz Aladár olyan iszonyatot, amit Buchen- ' wald, Matthausen, Lidice, Auschwitz idéz bennünk? Átélte-e azt a katarktikus állapotot, hogy a megmara­dásért küzdő rab — pa­rancsra bár — a kremató­rium tüzébe lendíti társát, barátját, aki halottnak tű­nik, de utolsó pillanatban még felvillan az életjel, még mozdul, de nem lehet vá­lasztás, megmenteni sem tudja, de gyilkos is lesz? Nem, ezt .így nem élte meg Kuncz Aladár. Talán in­kább így a helyes: „boldog­ságára” ezt nem érhette meg. De megérte ellenben a gyanakvás átkát, a megalá­zás elviselését, kevésnek lenni élethelyzetben való megtalálást, a kisebbségnek az elviseléshez szellemi táp­lálékot adni. Azt a hatal­mas csalódást élte meg, ami ember és ember között az­óta is megvan, ezt érte és élte meg Kuncz Aladár. „A világháború előtti év­tizedben szenvedélyünkké vált valósággal, hogy a fran­cia forradalom és egyálta­lán Franciaország kultuszá­ban mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel... Mikor 1909. nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gar de l’Esttől a Quartier Latinbe vitt. Azóta minden nyara­mat, s egy ízben tizennégy hónapot egyfolytában Pá­rizsban és Franciaország kü­lönböző vidékein, különösen Bretagneban töltöttem.. . . . 1914 nyarán, a világhá­ború kitörését megelőző he­tekben, kis francia tengeri fürdőn nyaraltam ... Ketten tartózkodtunk magyarok eb­ben az idegen világban, s mondhatom otthonosabban éreztük magunkat, mintha magyar fürdőhelyen lettünk volna. Július utolsó napjai­nak egyikén, emlékszem, nagy breton népünnepséget rendeztünk a falu piacán. Mi ketten magyarok. Díjakat tűztünk ki a legszebb bretoni dalra, a legrégibb breton­táncra. Fazékjátékot, lepény­evést, s egyéb e vidéken is­meretlen mutatványokat ik­tattunk a műsorba, amelye­ket a piacot zsúfolásig meg­töltő fürdővendégek s a messzi vidékekről idesereglő bretoni parasztok zajos de­rültséggel néztek végig.” Itt meg kell állnunk az idézettel egy gondolatnyira. A könyv első oldala egy má­sik Európát idéz. Mondhat­nám, hogy tudatos írói ma­gatartást vélhetünk ezen in­dítás mögött. Nem csupán arról van szó, hogy a béke idillje leng körül egy rövid időre mindent, nem nosztal­gia ez, hanem olyan maga­tartások felmutatása is ott van, amely emberek és né­pek egymásratalálósát is hir­deti. De sorsmagatartásról is szó van, akár a szó valódi, akár jelképes értelmében, így a könyv példázata is lehet a kisebbségben élés­nek, annak a létformának. amelybe az egyén akaratla­nul került az I. világháborút követően itt, ott és másutt. Kuncz Aladár egyéni sor­sa éppen ilyen. De Kuncz sorsa európai sors is, tragi­kus sors, azért, az leginkább, mert a civilizált Európá­ban történik mindez, ahol népek indultak egymás el­lenébe. Dehát ez is elkezdő­dött már a „boldog béke­időkben”. Ezután minden felerősödik, s a manipulált tömeg hiszékeny lesz, hisz a propagandának, mindenki parancsot teljesítő katona lesz. olyan katona, aki a pa­rancsot végre is akarja haj­tani. De tényleg így van? Kuncz az ellenkező példák sorát is megmutatja, még­hozzá sajátosan. Kiderül ugyanis, hogy van, aki saját szívére, eszére hallgat. A könyv egyik legmelegebb emberségű figurája a francia katona. Guillaume őrmester, az az ember, aki nem tudott igazán katonává lenni. S mi­vel emberséges marad, ezért pusztulnia kell, a frontra küldik, ahol meg is hal. És megint egy jelképet kell éreznünk, annak a XX. szá­zadi sorsnak a jelképét: aki nem tud besimulni, annak ára van, s ez lehet a pusztu­lás is. De Kuncz megmutat­ja az igazi katonát, aki az internálótáborban átvette Guillaume helyét, aki külön dossziét vezetett minden em­berről, feljegyezte az írt és az érkező leveleket, megszab­ta a levélírás rendjét, elko­bozta a foglyok csomagjait, s ha élelem volt azokban, csak ha megromlott akkor adta át. . . Mintha csak azért érkezett volna ez az ember, hogy kéjelegjen az emberi gyötrelemben, hogy a fizikai szenvedést lelkiekkel tetézze. „Mintha csak mindenüvé az ő portréit akasztották volna ki.” Micsoda előjátékok! Mi­csoda felnagyuló ismétlődé­sek később! így fakad ki az olvasó, aki átélt valamilyen módon sok mást is Európa közeli történetében. Ám ha most távlatból figyeljük Kuncz és társainak sorsát Noirmoutier szigetén majd Ile d’Yeu-n lényegtelen is le­het. De éppen ez az, amit nem lehet megtenni: semmi­lyen sors, sem kisebb, sem nagyobb közösségi, sem ilyen sem olyan egyéni: nem lehet közömbös. Ez Kuncz Aladár üzenete. Az emberi méltó­ság tiszteletét hirdeti a meg­aláztatáson keresztül. Kulcsregény a Fekete ko­lostor, századunk érzületének tükre. A magány, a kisebb­ségben való élés könyve ez az emlékiratregény. A tör­ténet valódisága mindunta­lan szimbolikus jelentéssel telítődik, így lesz fontos a fogolytáborba kerülő Loló ku­tya története is. A táborpa­rancsnok adminisztrátora, aki a bürokratikus gépezet kulcsfigurája, nem tudja el­viselni, hogy egy francia ku­tya idegenekhez vonzódjon. Monsieur Administrateure (így hívja Kuncz az illetőt) nem tudja elviselni, hogy neki ne jusson a háborús di­csőségből. És megindul a küzdelem, amely sorshelyzet­té sűrűsödik. A Fekete kolostor szerző­je, Kuncz Aladár most len­ne száz esztendős. Aradon született, édesapja itt volt ta­nár, majd később az erdélyi szellemi élet egyik kiválósá­ga, legendás tanár, később tankerületi igzgató, akiről Ady is és a román szellemi élet kiválósága, Emil Isac is elismerően írt. Kuncz Aladár tanulmányait Budapesten végezte, 1907-ben szerzett doktori címet. Az I. világhá­borúig Budapesten tanít. A világháború kitörése Francia- országban éri, internálótá­borba került, amit szörnyű megpróbáltatásokkal, de egészséges lélekkel vészelt át. Szabadulása után vissza­tér Budapestre, majd haza­tér gyermekkorának városá­ba, Kolozsvárra. Itt az erdé­lyi szellemi élet egyik ki­emelkedő egyénisége lesz. Az Ellenzék című napilap iro­dalmi rovatát, majd az Erdé­lyi Helikont szerkeszti. Rend­kívül igényes magatartása szellemi és erkölcsi maxima- lizmusa jórészt hozzájárult, hogy a torzsalkodásokkal is teli, így megosztott nemzeti­ségi irodalom megerősödjön és európai távlatokat nyis­son meg előtte. Valójában az 1919 utáni szellemi élet ki­emelkedő literatus diploma­tája volt. Születésének centenáriu­mán úgy illik emlékezni Kuncz Aladárra, mint aki az európai, a magyar és az er­délyi szellem kiválósága, akinek sorsa példázat. Ha könyve megjelenne ez alka­lommal újból, akkor ne ke­rülje el az a figyelmünket. Olvasni való könyv. Fülöp Béla---------------------------------------------1 K áldi János: Ibolyák Ibolyák, ibolyák — fényteli mosolyok, ég töredékei, kislányszemek kékjei, drága villáma, győzelmes virága, szárra nőtt, rezge, kis fogalmak, dallamai a tengerhabnak, lobogtok itt, íme, megejtőn a sághegyalji lassú lejtőn, csináljátok az örök csodát, ibolyák, ibolyák, ibolyák. Égi tündérkék, mondjátok el, indulni, nyílni és szállni kell, őszinte szívvel énekelni, az esetteket felemelni. Mindig halál a hallgatás — és temető az elcsendesedés. Nyílni kell, fölnézni, ezernyi bajunk feledve útrakelni, szórni a dalt, mely élni segít, szórni a hűség énekeit. Ibolyák, ibolyák, röpke szók, szüntelen szelíden biztatók, lángjai az ősi talajnak, kékszínű méhszárnyak, ajkak, integető álomi kendők, emlék-harangok, kicsi csengők, segítsetek, szóljatok velem, mondjuk együtt, úton, útfélén: „Győz majd a Jó, s ugyanúgy a Szép, de — sokat kell írni, tenni még.” Fodor András: Felhő Felhő kék-szürke árnya alatt remeg a város. Hegyen ülök, homlokomon egymást üti a nap, a szél. Följebb a hó bujkál, de már a völgyben gyűl a zöld. Túl a torony mögött a ház, ahol kínlódtam, száműzött. Megváltott örömöm talán a pára hús ernyője lenn. A vízszintes halál, a reggel volt leggyötrelmesebb, mikor az álom rése közt kinyílt az irgalmatlan ég. Mindig az istállóba zárt fogolyra gondoltam, kinek egy rozsdás lánc jutott csak, hogy felhúzza magát. Az ablakból a hegycsúcs is jeges közönybe fagyva állt. Igaz, egy asszony biztatott, kísérjem el az Arany-hidakig, Most vígan érte küldeném eszméletem kék szőnyegét de tegnap mikor ráköszöntem, már nem emlékezett rám. Antalfy István: Hóhullás Fájdalmasan gyönyörű hajnal. Félénk sugárzás. Csend a csendben. Győztes csatában diadallal hull a hó, hull, hull, önfeledten. Frankó Károly: Pipacsok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom