Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-06 / 31. szám
o 1986. február 6., csütörtök Tervegyeztetés a padlástéri rezidencián Fotó: Gál Edit Stúdiósok előadása „Kutyaharapás” dallal, tánccal A múlt év őszi, október 28-i eleki premier, az azt követő orosházi, kondorosi. illetve a decemberi hódmezővásárhelyi, ceglédi és hajdúböszörményi tájelőadások után most szombaton délután láthatta először a Jókai Színház közönsége Paul Armont—Paul Vandenberghe Fiúk, lányok, kutyák című kétrészes, zenés vígjátékát. Pontosabban a francia darab mostani változatát, amelyet Pleskonics András rendezett, és a stúdiósok adtak elő. Békéscsabán ugyanis volt már egyszer Fiúk, lányok, kutyák-bemu- tató, mégpedig 1971-ben Máté Lajos rendezésében. A főhőst, Gilbertet akkor Gonda György (most Micsinyei Károly), Rázóst, azaz Esteliét Felkai Eszter (Csizmadia Éva), Claudinét Fodor Zsó- ka (Veitz Éva) játszotta. Gálfy László volt a nevelő. Széplaky Endre a rendőr- biztos — most a lánya, Széplaki Annamária alakítja Dámát. Vakarcsot Dóka Andrea játssza jópofán, Csiperkét Dolp Andrea. A fiúk Szatmári Gábor, Sövény Tibor és Józsa Mihály. Ügyes karakterfigurák Tóth Ádám Zoltán (a rendőrbiztos) és Faragó András (az igazgató). Gerencsér Attila játssza Octave, azaz Mufti szerepét. Fiúk, lányok, sőt, igazi kutyák a színpadon; meg sok-sok játék, zene, ének, tánc, azaz „rázás”. Fiatalos, lendületes, mozgás, ami jó; lárma — gyakran a szép beszéd, az érthetőség rovására —, ami nem jó. Rokonszenves, gyerekes észjárás, őszinteség, felszabadultság, szókimondás, szellemes párbeszédek. Sőt, valamivel több is zajlik a szinpadon. A csínytevések, a kutyalopások mögött jószándék, segíteni akarás. A Morisot Intézet növendékei észrevesz- nek bizonyos ellentmondásokat, igazságtalanságokat a felnőttek világában, az iskolában, a társadalomban. A jótékony kis banda a maga módján, némiképp a falnak rohanva, igyekszik a bajokat orvosolni. Vagyis: a gazdagokat meglopni, a szegényeket megajándékozni. A rosz- szakat büntetni, a jókat jutalmazni. A kutyalopásokból, a zsarolásokból nyert összegeket gondosan beosztják, s a rászorulók megsegítésére fordítják. Kicsit Timur és Stúdió ’86 Interjú Érdi Sándorral Fél évtizedet haladott már túl a televízió műsora, a Stúdió, ezért mérlegkészítésre kértem Érdi Sándor főszerkesztőt. A beszélgetés kezdetén azonnal kiderült, hogy ez az interjú jubileumi lesz: február 11-én lesz a Stúdió 250. adása. Hogyan is kezdődött? A televíziónak természetesen már addig is voltak különféle kulturális műsorai, a becslések szerint mintegy háromnegyed millió nézővel. Felmerült olyan televíziós „hetilap”, magazinműsor szükségessége, amely sokszínűségével, rövid, kedvcsináló, igényfelkeltő riportjaival szélesebb közönséghez szólhat. így kapott az egyetem kezdete óta népműveléssel foglalkozó Érdi Sándor lehetőséget, hogy kitalálja, létrehozza a most jubiláló Stúdiót, ö akkor tervezetében milliós nézőszámról beszélt. — Hogyan fogadták ezt a tervezetet? — Hitetlenkedve — hangzik a válasz. — Hiszen a kultúra nem lakás, vagy kenyér, ami milliókat érdekel — mondták. Talán elég any- nyi, hogy műsorunk nézőszáma 2-3 millió, némelykor több is. S bármilyen fontos a nézettség, nem az egyetlen ' mérce. — Hanem mi még? — Hogy milyen értékeket közvetít és hogyan. Természetesen az, hogy ki mit tekint értéknek, különböző. Mi úgy érezzük, hogy bár az adások színvonala nem egyenletes, nincs mit szégyellnünk. Hogy nemcsak klasszikus zenével, drámák, filmek előadásaival, irodalmi művekkel foglalkozunk? Mi azt valljuk, hogy minden műfajban vannak, lehetnek értékek. Ezért nem engedünk a műfaji előítéleteknek, az arisztokratizmusnak. Egy kulturális magazinban helye van mindennek, ami sok embert érdekel. — Nem tartanak tőle, hogy előtérbe nyomulnak a népszerű művek, műfajok? — Nem, mert mi főleg jelenségekkel, nem egyes művek elemzésével, kritikájával foglalkozunk. Beszéltünk giccsről, sci-firól, egyebekről. Ezekkel lehet milliókhoz kapcsolódni, s mert léteznek, beszélni kell róluk. Persze, igyekszünk az érdeklődést a kulturális értékek felé terelni, de ez nem jelenti azt, hogy nem tévedhetünk. — Most, több mint öt év és 250 adás után, miben szándékoznak változtatni? — Alapfeladatainkat változatlanoknak tartom. De javítani, frissíteni mindig kell. Például a tájékoztatást. Jobban akarunk kapcsolódni az aktualitásokhoz. Mi történt a héten, mi várható a közeli napokban? A nagy nézőszám azt mutatja, hogy igénylik ezt. Az ismeretterjesztés is fontos feladatunk. Vannak, akik szájbarágósnak érzik. Lehet, hogy néha ezen is a lehetőség szerint javítani kell. Mi mégis valljuk, hogy egy kulturális tömegműsornak sok mindenben az alapokból kell kiindulnia. Továbbá a Stúdió nem kritikai műsor. Mégis sokan várják, és mi is nagyon fontosnak érezzük, hogy egy-egy adásban véleményt mondjunk a kulturális élet bizonyos jelenségeiről. Nem egy-egy színházi vagy filmbemutatóra, megnyíló kiállításra gondolok, de olyan jelenségekről, mint például a könyv- bezúzás, beszélni kell. Ezt a publicisztikai szálat erősíteni szeretnénk. A kultúrakép tágabb értelmezésére is törekszünk. Vannak elhanyagolt műfajok, a tánc, a fotóművészet, a báb stb. Helyet kell kapniuk a Stúdióban. De beszélni szeretnénk az oktatásról, a viselkedéskultúráról, a hétköznapok kultúrájáról is. Végül, de nem utolsósorban: állandóan figyelnünk kell, mi történik a világban. Önmagunkat nemcsak önmagunkhoz, hanem a világhoz is kell mérnünk. Ha csak azt nézzük, hogy honnan indultunk, a kép túl szépre sikerül. Ha csak azt vizsgáljuk, meddig jutottunk, esetleg nem vagyunk elégedettek. Objektív képet akkor kapunk, ha tudjuk, mi van a világban. Ennek a törekvésünknek persze határt szabnak a lehetőségek. Viszonylag keveset tudunk utazni, és kulturális eseményekről külföldről sem kapunk elegendő anyagot. Ez csak néhány elgondolás. Némelyik olyan, hogy nagyobb szerkesztői lelecsapata, kicsit önkényes igazságszolgáltatók, jó értelemben vett lázadók gyülekezete ez a padlástéri társulás. Tetteik a barátság, az összetartozás, a közösségért való helytállás erejét sugallják. S persze, nem hiányzik a darabból a romantika, a diákszerelem sem. Ifjúsági előadás tehát: fiatalok a „játszók', stúdiósok, és egy nevelőintézet növendékeit, azaz fiatalokat személyesítenek meg. Fiatalokról fiatalosan, és fiatalokhoz szól a francia szerzőpáros zenés vígjátéka. Fiataloknak, elsősorban középiskolásoknak való darab, talán felső tagozatosoknak is érthető, élvezhető az előadás. De vajon mit kerestek a nézőtéren a kisiskolások? És ugyan mit kaphattak a még kisebbek, az óvodások ettől a színházi délutántól? Nem mesét, nem gyerekdarabot, az biztos. 1971-ben Paul Armont és Paul Vandenberghe levelet írt Békéscsabára, a színháznak. Ebben hangsúlyozták, hogy darabjuknak nem tulajdonítanak súlyos társadalomkritikát, komoly mondanivalót. Nem akarnak túl sokat, csak szórakoztatni. Azt viszont igényesen, színvonalasan, és némi nevelő szándékkal. A jóság, az emberség erejére szeretnék felhívni a fiatal közönség figyelmét. Szórakoztatni és nevelni, azaz tanítani! Mégpedig az összetartozás, a közösség, a helytállás és a társadalmi igazságosság oldalára állítani az ifjúságot. S ez nem kevés. Pleskonics András rendező (társrendező Hodu József) és Felkai Eszter koreográfus saját eszközeikkel a szerzői szándékot húzták alá. Egyed Ferenc zenéje az előadás külön erénye, a stúdiósoknak pedig — a játékkal, a tánccal együtt — nagy gyakorlat, jó lehetőség, „testhez álló” feladat, amit láthatóan élveznek. S élvezi a zenét a közönség is. Niedzielsky Katalin ménnyel tudnunk kell rajta javítani. Meglehetősen ismerem a világ felevízióinak műsorát. Olyan jellegű, mint a mi Stúdiónk, sehol sincsen. De ez nem a mi érdemünk, hanem az egész televízióé. Már az időpont, amelyet kaptunk, ezt bizonyítja: minden kedden. fő műsoridőben, a nagy nézett- ségű sorozatok után jelentkezhetünk. — És a konkrét tervek? — A kezdet óta van egy vágyam. Amikor a Stúdiót csak terveztem, egy háttér- műsor tervét is kidolgoztam, még nevet is adtam neki: Nézőpont. A Stúdió felveti a kérdéseket, a Nézőpont pedig a 2-es programban kibontaná. Tematikus adások lehetnének, a kulturális élet egy-egy területét tekinthetnék át az adott pillanatban, mondjuk havonta egyszer. Ez már rétegműsor, azoknak, akiket érdekel. Gondolom, így elesne a felületesség vádja is, amivel nemegyszer illetnek bennünket. A másik vágy: fél-, vagy negyedévenként, szintén a 2-es programban egy műsor. Közvetítőkocsik mennének, mondjuk, három vidéki zenés színházba, amelyeket összekapcsolnánk nézőkkel, kritikusokkal. Másik alkalommal három vidéki folyóirattal tehetnénk, aztán képző- művészeti táborokkal stb. Élő adások lehetnének, beszélgetésekkel, telefonálókkal. Ez mozgalmas, érdekes, igazán tévészerű lenne. Nagyjából ezek a terveink. Kis csapatunk jól együtt van, és reméljük, telik erőnkből a megvalósításukra is. Hogy meddig maradunk igy, nem tudom; változhat a főszerkesztő személye is. De hogy ilyen műsorra szükség van, az nem változik. Mint ahogy az sem, hogy jómagam a Stúdió főszerkesztőjeként is népművelőnek tartom magam. Erdős Márta HANGSZÓRÓ fl Hajnali Bagoly első félidője E másodszor jelentkező műsor sportos felosztása bár önkényes, de nem oktalan, mivel csak a felét hallgattam meg az éjfél után kezdődő és négy óra hoszat tartó adásnak. Karácsonykor rendezték először, az egyedül ünneplők társául szegődve, s már akkor annyi telefont kaptak, hogy az egyszeriből sorozat lett, és sugárzási ideje — mint most is — a hónap utolsó péntekje. Jó zenével és érdekes témával, amelyhez a felkérteken kívül — s ez nagyon lényeges — a hallgatók is hozzászólhatnak. A mostani körkérdés így hangzott: Hogyan szokott ön kimászni a gödörből? Élet válság, gond, baj nélkül nincsen s hol kap hozzá segítséget az ember, hol nem, általában megoldja a problémát. Hegedűs Csaba a nagyon súlyos autóbaleset utáni testi-lelki- anyagi mélypontról, a gödörből óriási akaraterejével került ki. Nemcsak visszajött a halál küszöbéről, hanem még két birkózó Európa-bajnokságot is megnyert. Nagy Attila színész, Petrőczy Éva író, de mások szerint is, az élniakarás a főmotívum, az eszköz pedig, mely kihúzta őket a különböző jellegű bajból: a munka. A műsor első percétől szüntelenül csüngtek a telefonok, jelezve, hogy igen sokan nemcsak vették a lapot, de vártak is rá. Ám a telefon és rádió mellett virrasztók többsége az élet küzdelmében elfáradt ember volt, kevés jót mondhattak, de azt legalább meghallgatta valaki, s ez, pusztán csak ez: már sokat jelent. A fáradhatatlan Györffy Miklós műsora így egy csöppet a Szilágyiéhoz hasonlít. De akiket nagyon feszít a közlési kényszer, azoknak ez édes mindegy, a többiek meg ilyenkor úgyis régen az igazak álmát alusszák. Mi történt? A kérdésre csak a rádió ezerféle feleletet ad a világ minden tájáról, ahol az események zajlanak. Intimebb változatban viszont nem a pillanatnyi történés játszik szerepet, hanem a régebbiek. Az, hogy kivel mi, s hogyan esett meg? Miért, hogy egyesek előbb reflektorfényben voltak, aztán kikerültek belőle? Közülük szólaltatott meg párat Müller Tibor a Magunkat ajánljuk című műsor első részében, számítva a közönség természetes és érthető kíváncsiságára. De úgy is mondhatjuk: informálta a hallgatókat, az olykor kemény kérdéseire kapott válaszokkal. Ez főleg a Harangozó Terivel készült interjúra vonatkozik. Hova lett az első vonalból, miért, hogy alig szerepel a rádióban, a tévében, talán a tehetségével van baj? Talán is, talán nem. Az énekesnő őszinte volt: ő nem küzdő típus, mededzse- re sincs, de azért nem panaszkodhat. Külföldön — főleg a tengeren túl — és itthon az országban is sikerei vannak. De... de.. . örsi Ferencnél a Tenkes kapitánya volt a kályha, ahonnan elindultak. A soha nem látott siker, hiszen csak a képernyőn 11 ismétlése volt a sorozatnak. Azóta...? Előtte és utána még egy darabig színdarabok, tévéfilmek, majd meg nem valósult forgatókönyvek. Oka? Telik az idő, a régi tévésgárda kiöregedett, ő sem fiatalodott. Bár most is akar és tud dolgozni, de nem a modern, sőt még modernebbnek nevezett módon. Pedig — és ezt már én mondom — ma is nagy I szükség lenne az olyan fajta történelmi játékokra, mint a Balassi, a Zrínyi, a Teréz (Táncsics felesége), stb. volt. Művészi értéküket a közérthetőség nem kisebbítette. Milyen az igazi barát? Gyereket, felnőttet érdekli a mese, jól esik, ha a sok küzdelem után a Jó elnyeri jutalmát, a Rossz pedig megkapja a büntetését, s ezzel helyreáll a megbolygatott világrend. A Hogyan keresett társat a kutya című evenk népmeséből írt mesejáték — Mánya Anna munkája — más tanulsággal szolgál kicsiknek, nagyoknak. Messziről jött mese. A tajgák világából indul el a kutya, hogy majd rátaláljon az emberre, az obi pásztorra. Barátot keresni indult, mert nagy öröm érte, képes volt átúszni egy zúgó-zajló folyót, de mit ér a boldogság, ha nincs kivel megosztani. Vándorlása során baráthoz illően segített a kisebb, nagyobb állatoknak, de azok csak kihasználták, s még a történetét sem hallgatták meg. Már szinte reménytelen, amikor az emberre bukkan, az emberre, aki pártját fogja, akivel megoszthatja örömét, bánatát, s így barátra lel. Az egyszerű, kedves mese a barátság lényegét ragadja meg, s mind a főszereplők — Békés Itala, Soós Edit, Fülöp Zsig- mond —, mind a többiek hangja, előadásmódja figurákat teremtett. Érdemes volt ezt az 1965-ben készült felvételt megismételni. Vass Márta Diáklapszemle Régi olvasója vagyok a békéscsabai Tevan Andor Nyomdaipari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola lapjának. A Betűzve nemcsak irigylésre méltó kivitele, de tartalma miatt is élvezetes újság. A lap szerkesztői jó érzékkel találták meg a komoly, informatív anyagok, s a kötetlenebb, színes riportok, tudósítások közötti arányt. E legutóbbi számban az iskolai élet fontos eseményei közül elsősorban az évkezdéssel járó eseményekre, feladatokra koncentráltak. Megszólaltatták az elsősöket, írtak a gólyabálról — mindezt fegyelmezetten, mégis színesen —, s közölték a tanulói szakszervezeti alapszervezet programját, valamint a KISZ-szervezet éves akcióprogramját. A költői zsengék mellett a lap legsikeresebb írása, amely úgy vélem, nemcsak egy diáklap hasábjain állja meg a helyét. Kovács Viktória interjúja Vágréti János festővel. Az alkotó érezhetően komolyan vette az ifjú kérdezőt, aki igen felkészülten érdeklődött a művész munkája, alkotómódszere, közérzete felől. Csak egyetlen dolgot nem értettem : hogyan lehetséges, hogy egy 1984-es kiállítás után készült interjú 1986-ban lát napvilágot. Vagy ha így is történt, talán nem kellett volna rögtön e meglepő ténnyel indítani a riportot. Mert aki nem szereti a kon- zervet, esetleg fel sem bontja ... Pedig ezt az interjút érdemes volt elolvasni. B. S. E.
