Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
a 1986. február ZZ., szombat Gyomán éltem 13 éves koromig Interjú Kállai Ferenccel A falu ezernyi hangulatát fényképeztem le emlékezetemben ... Budapest, Nemzeti Színház. Bő órával az esti előadás megkezdése előtti időre beszéltünk találkozót Kállai Ferenccel. Pontosan érkezik. Amikor az öltözőjében levő tükör előtt felgyújtja a villanyokat, arra gondolok, hogy rövidesen maszkban, jelmezben lesz. Színpadra érve egészen másfajta figurává válik. Meg is kérem, próbáljuk tetten érni az átalakulást, ahogyan az utcáról bejött színész éppen egy Moliére-vígjáték hőse lesz. — Ennek egyszerű technikája van — mondja Kállai Ferenc. — összesen any- nyi, hogy amikor az ember a próbák alatt megtalálja a szerep cselekvéseit, hangjait, akkor azt lekottázza. Esténként csak az a sajátos karmester szükséges, aki megadja a diszpozíciót, leve- zényli az előadást. Mindig más-más közönséggel együtt szólaltatjuk meg a művet. Nekem ilyenkor az a feladatom, hogy minél nyitottabbá tegyem a lelkem. Alkalmas legyek, hogy olyan hőfokon szólaljanak meg a kottafejek, mintha most először dirigálnám a hangversenyt. — Mondják, egy-egy előadás legalább addig hasson a nézőre, amíg a ruhatárig ér. Hogyan hullámzik tovább a színészben a saját munkája? — Egy jól sikerült előadás olyan telítetté teszi a színészt, mintha ajzószert vett volna be. Ilyenkor kívánkozik az ember elmenni szórakozni. Ezért gyakran fenyeget bennünket a nagy vacsora, és utána esetleg a fröccsök. Sajnos, a jelenlegi túlfeszített munkánk körülményei nem engedik meg, amit valamikor csináltunk: falkában t át-átjártunk a nagy Nemzetiből a Csekőbe, meg a Készéi vendéglőbe, ahol világmegváltó terveket szőttünk. Úttörőbékeklub Még egy jó negyedóra van hátra kicsöngetésig, amikor belépek a zsadányi általános iskola kapuján. Az egyik osztályban éppen egy magyar népdalt énekelnek a tanulók. Az irodában beszélgetéssel töltöm el az óraközi szünet kezdetéig az időt. — Mikor és milyen ötlet alapján alakult meg a Sztr dako úttörőbékeklub — kérdezem Göndöcs Pétert, az intézmény igazgatóját, miután ismerősként üdvözöltük egymást. Legutóbb néhány héttel ezelőtt futottunk ösz- sze Szeghalmon, a területi úttörő-béketalálkozón. — Körülbelül egy évvel ezelőtt szerveztük a csoportot, amelynek 20—25 tagja van. Azt, hogy valaki e közösséghez tartozzék, több feltételhez kötjük, így például jó tanulmányi eredményt kell elérnie. A klub elnöki tisztét magam töltöm be, míg Besenyő Judit 7. osztályos tanulónk a szervező titkári feladatokat látja el. ö és még két-három diáktársa elolvasta Kari Burckner: Szadako élni akar című könyvét, amely mély benyomást gyakorolt rájuk. Azután felvették a kapcsolatot az Országos Béketanáccsal és megkérdezték: mit tehetnének a zsadányi iskola tanulói azért, hogy békében, biztonságban élhessenek az emberek szerte a világon ... Különben Szaszaki Szadako egy hirosimai kislány volt, aki kétéves korában élte át az amerikai atomtámadást. En— Munkának érzi a játékot? — A munka döntően a próbák folyamán történik. Amíg keresgél az ember, amíg a szöveget megtanulja, addig egy „másállapotos” állapot van. Ám az előadás leginkább azzal a feszültséggel jár, hogy vajon jön-e az Isten, vagy nem? Alkalmas vagyok önmagam teljes odaadására, vagy nem? Mert az ördögök az emberben ott járkálnak, és azt mondják: te most nem mondasz igazat. Hiába csinálsz úgy, mintha igazán csinálnád. Szerencsének következtében sugárfertőzést kapott és az általános iskola második osztályába járt, amikor meghalt fehérvérűségben. Szülővárosában szobrot emeltek emlékére, s erre tavaly helyezték ez a zsadányi általános iskolások szárazvirágokból font koszorúját is. — Hogyan küldték ki? — Tavaly az Országos Béketanács meghívására ha- zánba érkezett Fujimoto Ma- satoshi japán békeharcos, aki felkereste iskolánkat. Magyarországi élményeiről, s rólunk is cikket írt a Fiúk, lányok című ifjúsági lapba és elküldött nekünk néhány példányt. Sikerült megkapnunk e publikáció magyar fordítását. A koszorút ő vitte magával, majd átadta a hirosimai novori általános iskolásoknak, akik elhelyezték azután a Szadako-szo- bornál. Erről is kaptunk gyönyörű színes és feketefehér fényképeket Japánból. Közben megérkezik Besenyő Judit, aki igen ügyesen, érdekesen mutatta be a békeklub tevékenységét a szeghalmi találkozón. — Milyen rendezvényeken vettél részt eddig? — A múlt év májusában Csongrádon voltunk, ahol Daloló békeklub címmel szerveztek találkozót. Ott egyedül mi képviseltük az úttörőkorosztályt, ugyanis a többiek középiskolások és felnőttek voltak. Nagy élményt jelentett az úgynere én valamilyen módon ki tudom szűrni ezeket a zavaró hangokat. Negyvenéves színészi gyakorlattal rendelkezem, de még a főiskolán tanítva se tudtam pontos tanácsokat adni. Minden szerepben, minden este másmás módon alakul a dolog. — Játékos kedvét az ember leginkább gyerekkorában éli. Meséljen azokról az időkről, amikor a játék „csak játék” volt. — Gyomán éltem 13 éves koromig, és egészen korán kezdődött nálam a játék, egyfajta zord állapotban, vezeti békeórák megtartása az iskolákban. Júniusban csillebérci táborozáson, azután pedig a VIT-en vettem részt Moszkvában. Egyetlen magyar voltam a Béketanácsban. — Tavaly májusban — teszi hozzá az igazgató — magam is ott voltam a pedagógusok országos békekonferenciáján, Jutka pedig az ifjúsági rendezvényre ment el- Meghívtak bennünket egy békenapra is, amelyet ez év júniusában a Margitszigeten tartanak meg. Valószínű, Csopakra is elutazunk egy hasonló összejövetelre. Külön örömünkre szolgál, hogy 1985 őszén a zsadányi Szadako békeklub kezdeményezésére az Országos Béketanács „Élni akarunk” címmel gyermekraj z-pályáza tot hirdetett, és ebbe 17—18 úttörőcsapat kapcsolódott be. — Milyen terveitek vannak a jövőre nézve? — A legkülönfélébb helyekről — válaszolja a szervezőtitkár — naponta igen sok levél érkezik ide. Nem kis meglepetésünkre Angliából is kaptunk egy üdvözlő- kártyát ilyen felírással: „Személyes békeegyezmény”, Korábban válaszváró lapokat osztottunk szét, és ezeken 10—10 kérdés szerepelt a béke témájával kapcsolatban. A beérkező válaszokat feldolgozzuk és ez lesz az anyaga a csillebérci rendezvénynek. Ezekhez az információkhoz nem kell külön kommentár. 4-5 éves lehettem, amikor — valószínű templomi szónoklat hatására — hátramentem a baromfiudvarba, és ott össze-vissza halandzsáztam a békésen kapirgáló tyúkoknak. Csak akkor rebbentek fel,'amikor jó nagyokat rikkantottam. Később annyira bele tudtam magam élni a játékba, hogy a környezetem szinte megijedt. Színházat először Békéscsabán láttam, valami operettfélét játszottak. Annyira eldugult a fülem a nagy izgalomban, hogy ki kellett vinni az előadásról. — Mikor dőlt el a sorsa? — Tudat alatt elég hamar eldőlt. Igaz, kezdetben verseket írtam: anyámról, ha- zafiságról, barátságról, szóval csupa nagybetűs érzésekről. Később pesszimista értekezéseket a háborúról. Ám középiskolás koromban, egyik ünnepélyünkön Har- sányi Zsolt versét szavaltam. Szavaltam volna, ha botrányosan bele nem sülök. Tücsköt-bogarat összehord- tam, mígnem eszembe jutott a vers, és szépen folytattam. Utána odajött a szerző, s azt mondta: fiatalember, magából vagy költő lesz, vagy színész. Döntse el. Döntöttem! Színész lettem. — A közelmúltban ünnepelték 60. születésnapját, s ez alkalmas pillanat a visz- szanézésre. Miként látja a megtett utat? — Már azt hiszem nem érdekes, hogy elkiabálom-e, de nagyon szerencsés pályát jártam be. Tulajdonképpen az egész életem azzal telt, hogy a szerencse által felkínált helyzeteket kihasználjam. Most úgy érzem, hogy tulajdonképpen leérettségiztem. Hatvan év, mindenféle kellemes elismerés, a diplomám is megvan, most kellene elölről kezdeni. De van bennem keserű érzés is, hiszen a civilizáció és a jelenlegi kor bennem is felDe megjegyezzük: nemcsak a zsadányiak, hanem a Békés megyei gyerekek is büszébreszt olyan gondolatokat, hogy az igazi színház válságban van. Az elvadult világ, és a benne élő emberek any- nyi drámát sorakoztatnak föl, hogy a megírt, vagy megírandó darabok nem versenyezhetnek a mindennapok tragédiáival. Gyakran eszembe jut Makiári Zoli bácsi, aki azt mondogatta, hogy nem irigyli a fiatalokat. A színészi pálya öröme sorvadófélben van, a benne élő emberek közül sokan iparosokká válnak. Persze, most is tudok és érzek nagyon szorgalmas, és jó tehetségű fiatalokat. És amióta az ember lejött a fáról, mindig akadt valaki, aki a tűz körül sámánkodott. Ha nem is olyan hittel és megszállottsággal, de az új körülményekhez igazodva ez a térítési szándék mindig élni fog. Lesznek, akik ellenállhatatlan erőt éreznek, hogy prédikáljanak. Valami szépet, jót is mondjanak, és hisznek abban, hogy odafigyelnek rájuk. — Ha legközelebb a Körös partján sétál, és valami csoda folytán szembe találkozna az 50 év előtti Kállai Ferikével, mit mondanának egymásnak? — Megköszönném, hogy olyan rácsodálkozással szívta fel a gyerekkor élményeit. A tavaszt, amikor elolvadt a hó, és az árokban összegyűlt a friss víz, amelynek illatát azóta is minden tavasszal érzem. Köszönném az első szerelmet, amely a harangozó lányáért lobogtatott. A futballmeccseket, a fejelőcsatákat. Mohácsi tanító bácsi énekét. Csernai plébános úr szigorú tekintetét, aki észrevette, hogy kétszer akartam menni áldozni, annyira beleéltem magam a misztériumba. A félelmet, amikor egy vihar után a részeg Borcsa cigány artikulálatlan hangon elordította magát. A falu ünnepeit, ezernyi hangulatát fényképeztem le emlékezetemben, s jönnek elő egyre gyakrabban a régi emlékek. Megköszönnék mindent, és remélem, hogy egykori önmagam előtt nem kellene szégyenkeznem a megtett utakért. Andódy Tibor kék lehetnek arra, hogy a Viharsarokból elindulhatott egy olyan kezdeményezés, amelyre odafigyelt az Országos Béketanács, a Hazafias Népfront megyei bizottsága, s egyre több iskola úttörő- csapata csatlakozik az ifjúsági békemozgalomhoz. Bukovinszky István ■KHUUKTiltj MOZI Balekok Humorra, kacagásra vágyik az egész világ a napi gondok, a szorító élet, az olykor fenyegető jövő, s az egyre kiismerhetetlenebb sorsösszefüggések árnyékában. De a szomorú, sőt pesz- szimista filmek divatja, meg a vígjáték művészi rangjának csökkenése már jó ideje befolyásolják a filmgyárak termékösszetételét. Hä van is vígjáték, több a gyenge, sőt silány, s kivételnek számít a kiugró teljesítmény. Épp tavaly nyilatkoztak erről híres olasz rendezők és Monica Vitti, az egyik „illetékes” filmcsillag. A vidámságra éhes hazai közönség ennek ellenére már második hete nem panaszkodhat, előbb a lengyel film, most meg a fenti című francia nyújt önfeledt szórakozást, mivel a legjobb filmvígjátéki hagyományok folytatója, s így érthető, hogy már a délelőtti tíz órai előadás is telt házzal megy. De mi is kell ahhoz, hogy a felhőtlen kacagásnak adhassuk át magunkat másfélkét óra erejéig? Először is egy mulatságos, ám épkézláb történet, melynek minden mozzanata egymásból fakad, s az mind az alapötlet köré szerveződik, s azzal összhangban van. És ami meglepő, vagy váratlan, az sem esetleges, vagy önkényesen erőszakolt, hanem a fenti követelménnyel áll szoros összefüggésben. A film meséjére fordítva a szót, a következővel. Egy jómódú polgárcsalád tizenhat éves fiacskája megszökik otthonról, s az aggódó anya nem bízván a rendőrségben, két volt udvarlóját veszi rá a nyomozásra. Szinte pillanatok alatt, mert bevallja mindegyiknek — külön-külön —, hogy ő a gyerek igazi apja. Az ötlet ősrégi, de most sem hatástalan. Rohanvást fölcsapnak detektívnek. Bőséges ok a bonyodalomra, s van is min kacagni, olykor hahotázni a frenetikus jelenetek során, amelyek árnyaltsága sem hiányzik. Ugyanis a két főszereplő — Pierre Richard és Gerard Depardieu — filmbeli alkata kész humorforrás. Az előbbi, a szőke, göndör hajú, csúnya, játssza a búskomor lelkű, és ügyefogyott Pignolt, a másik pedig a talpraesett, vagány típusú újságírót, Lu- cast. Így aztán a két elütő jellemből adódó kétfajta reagálás feldúsítja az amúgy is komikus helyzeteket, amikhez még az is hozzájárul, hogy az újságíró bűnügyi riporter, s a fiú keresésével egy időben és egy helyen igyekszik leleplezni egy politikus és egy gengszter kapcsolatát. A két „apa” egymás közti versengése csak ráadás, de nem akármilyen a vidámság fokozása szempontjából. A film gyönyörű helyszínen — Nizzában — játszódik, amit Claud Agostini, az operatőr tökéletesen ki is használ. A siker oroszlánrésze azonban a rendező Francis Veberé, aki egy perc üresjáratot sem hagy, és az utolsó kockáig fokozni képes az iramot és a hatást. Aminek az is része, hogy a két „apa” vetélkedése bajtársi összefogássá kovácsoló- dik, a baj és az apai érzés mélyülése nyomán. S ez oly szépen lengi át ezt a remek vígjátékot, hogy az sem zavar, milyen hirtelen jött „kegyes csaláson” alapszik, s eszünkbe sem jut baleknak tartani a két férfit. Vass Márta Zsadányiak virágkoszorúja Hirosimában A zsadányban járt japán békeharcos cikke egy hirosimai újságban