Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-21 / 44. szám
1986. február 21., péntek Mikor megy a vonat? U helyi tudnivalók szükségessége Szegedi vendégjáték a Jékai Színházban Egy anarchista véletlen halála Az örült (Szirmai Péter) éppen a pap szerepében, mellette az újságírónő (Goda Márta) és a rendőrkapitány (Szántó Lajos) Fotó: Szőke Margit Földrengés, járvány, árvíz, helyi háború, merénylet, új híd, új termék, új csúcstalálkozó estére már nem újdonság. Világi és országos ügyekben mindannyian indulhatnánk egy televíziós vetélkedőn. Csak azt ne kérdezze meg valaki, hogy mikor van nyitva a Patyolat, mikor rendel a körzeti gyermekorvos? Mi történt nálunk a szabadságharc alatt? Melyik üzemben milyen körülmények és feltételek várnak? Mikor megy a busz, a vonat? Hol lehet palántát kapni? És mennyiért? Új kalendáriumok Évek, évtizedek óta kö- nyörgünk helyi információkért. Hiszen egy megyei lap nem bírhatja minden kisebb vagy nagyobb község helyi tájékoztatását tökéletesen ellátni. Ahhoz minden nap lexikonvastagságú kötetként kellene megjelennie. S mióta a kis, helyi újságokat szétszórta a történelem szele, csak a bölcsebb helyi vezetők próbálkozásai, kísérletei enyhíthették az információs szomjúságot. Ilyen kísérlet volt a művelődési házak előterében vagy a könyvtárakban a menetrendek, a tanácsi határozatok, a növény- vagy állattenyésztést elősegítő szakirodalom, vagy a helyi telekvásárlások és építkezések lehetőségeiről szóló felvilágosítás elhelyezése. Az előtér azonban nem oldhatta meg a gondot. Szabó bácsi az alvégről nem ment a felvégi művelődési házba, hogy megnézze, mikor megy a vonat. Neki otthon kellett volna egy kis füzet, amelyben efféle adatok szépen felsorakoztatva mindig a rendelkezésére állnak. Kalendáriumnak nevezték az efféle „tudós” kiadványokat régen. Ma sem másképp. És ma is legalább annyira szükség van ezekre, mint húsz. harminc, ötven esztendeje volt. A „tudós” otthoni könyvekre, amelyekből mindenféléről tájékozódhatott az érdeklődő olvasó. Időjárásról, politikáról, tudományról, divatról. Meg nevettetőt is kapott jócskán. Bakonyszentkirályröl érkezett az első kalendárium helyi adatokkal, adomákkal, és a tanulni, valamint tanítani vágyó lakosok névsorával. Dombóvárról jött a második, tele információval a városról és környékéről, szolgáltatásokról és üzemekről, tervekről és történelemről. Mint utóbb hallottam, a helybeliek egyetlen bánata az volt a kiadványokkal kapcsolatban, hogy nem jutott mindenkinek elegendő. Merthogy a Bakonyból például a távoli rokonoknak is akartak küldeni: ezek vagyunk mi, ilyenek vagyunk ma. Dombóváron is szétkapkodták a kiadott háromezer példányt, és utánnyomásra nem volt pénz. (Ebben az évben már — igen bölcsen — negyvennyolc forintért árusítják az új kalendáriumot, és biztos vagyok benne, a példányszám így is kicsinek bizonyul.) Még újabb kalendáriumok De vajon valóban a kalendárium a helyi tájékoztatás legtökéletesebb formája és végső megoldása? Nem akarok ünneprontó lenni, különösen, hogy éppen az imént én tartottam jónak e nagyszerű kezdeményezést, de az elektronikus kultúra kapujában inkább a kalendáriumok szemléletmódját kell követnünk, és nem szolgai másolásukat. „Elsősorban érdekes helyi értékű, hasznos, praktikus, az itteni életünket segítő, gazdagító írások, információk közlését” kell szorgalmaznunk, mint azt Balipap Ferenc, a dombóvári kalendárium szerkesztője írta. Ezt a célt azonban a helyi televíziók szolgáltatásai sokkal jobban elláthatják, mint a nyomtatott kiadványok. De már hallom is a megrovó kérdést: ugyan, hol vagyunk még attól, hogy a kisebb helységekben kábeltelevíziót alapítsunk, s mi több, műsorszolgáltatást biztosítsunk?! Két lépésre. Több tucat olyan városról, városrészről, s öt községről tudok, ahol nem az álmok világába tartozik a helyi televízió kiépítése. Nem beszélve azokról a helyekről, ahol már rendszeres program látható. Meglepően sok vezető ismerte fel, hogy a helyi tájékoztatás megerősítése eloszlathatja a közéleti közömbösséget és a találgató pusmogást. Akik a vezetők közül nem értik meg, hogy a demokratizmust csak az „információs hiánygazdálkodás” megszüntetésével erősíthetik, menthetetlenül hátrányos helyzetbe kényszerítik szű- kebb pátriájukat. Az informáltság fokozza az aktivitást, hatékonyabbá teszi a cselekvést, elősegíti a döntésképességet. Jó néhányan a kábelhivők közül azt is felismerték, hogy a lakosság szívesen fizet a helyi tévé kiépítéséért, ha a kábelen át megfelelő programokat kap a helyi tájékoztatástól a szórakoztató filmekig. Ha pedig a kommunikációs beruházásba a lakosságon kívül bevonják a helyi programokban érdekelt vállalatokat is, akkor nem kell szokás szerint évekig várni az „állam bácsi” jótékonyságára, akinek mostanában úgysincs ilyesmire pénze. A helyi televízió lehetőséget biztosít arra, hogy egy adattároló számítógépre kapcsolva tájékoztassa az előfizetőt a Patyolat nyitva tartásáról, a vonat indulásáról, és az alma felvásárlási lehetőségéről, amely információk nem kevésbé fontosak számunkra, mint egy gépeltérítés a Földközi-tenger felett. Nógrádi Gábor Dario Fo nem véletlenül a mai olasz színház talán legérdekesebb egyénisége: drámaíró, színész és rendező. A commedia dell’arte bohózatait és az abszurd dráma jellemzőit magába olvasztó darabjait saját társulata, a milánói Teatre Odeon számára írja, de számos művét sikerrel játszották és játsszák külföldi színpadokon is. A Szegedi Nemzeti Színház hétfőn este Dario Fo Egy anarchista véletlen halála című, kétrészes tragikomédiáját hozta el Békéscsabára. Szatirikus, groteszk elemekben, jól kiélezett, abszurd helyzetekben gazdag társadalomkritika ez a darab. Szellemes, igen szórakoztató az előadás, sokkal nagyobb közönséget is megérdemelt volna ... Valódi történet: 1921-ben egy olasz anarchistát vallatás közben kidobtak a New York-i Központi Rendőrség XIV. emeleti ablakából- 1969- ben egy gyanúsítottat Milánóban hajítottak ki a rendőrségi épület IV. emeletéről. A hivatalos közlemény persze öngyilkosságról beszélt. A Belügyminisztérium vizsgálatot indított az ügyben. Kétszer — vagy ki tudja, hol és hányszor fordulhatott még elő? — ugyanaz az eset. Dario Fo színműve a milánói rendőrség egyik irodájában játszódik. Vallatnak egy őrültet, akinek az a mániája, hogy különböző szerepeket játszik. Egyszer nyelvészprofesszornak, máskor régésznek adja ki magát. „Örült vagyok és nem hülye” — hangsúlyozza közben. S persze hamar kiderül, hogy színjátéka, így őrültsége is pusztán álarc, amely arra szolgál, hogy megmondhassa az igazat, leleplezhesse a társadalom ellentmondásait. Így éli világát abban a környezetben, ahol, ugye, a bolondok „szent tehénnek” számítanak, s ahol mi sem fontosabb a hatóságoknak, mint elhitetni a tömegekkel, hogy minden az ő érdekükben történik. Véletlenül kerülnek az őrült kezébe a milánói anarchista ügyében elrendelt minisztériumi vizsgálat aktái. A nagy lehetőséget nem hagyhatja ki: vizsgálóbírónak, a kormány megbízottjának adja ki magát, akit a közvélemény hatására küldenek az igazság felderítésére. És az őrült nyomozást indít. Képtelen abszurd helyzetekbe sodorja, vallomásokra kényszeríti, szinte hipnotizálja a felügyelőket, magát a rendőrkapitányt, egymásnak ug- rasztja a rendőrség munkatársait. Így derül fény soksok csalásra, hazugságra, takargatott hivatali szennyre, mocsokra. — Én a maguk helyében kiugranék az ablakon — javasolja ..bírájuk" a megszégyenült alkalmazottaknak. Ami a színpadon történik, az többszörös játék a játékban, nevetséges szituáció, burleszk jelenetek áradata. Ezekben az őrült (Szirmai Péter) villog legtöbbet, de jó alakítást nyújt Kovács Zsolt Bertozzo, illetve Flórián Antal Calabresi felügyelő és Szántó Lajos is a rendőrkapitány szerepében. Az újságírónőt Goda Márta játssza. Feltűnése nem veszélytelen; hiszen mely hivatalnak ne ártana a nyilvános botrány? Jelenléte csak jobban összezavarja a helyzeteket, így fokozza a zűrzavart, a rendőrségi alkalmazottak próbálják magukat kimosni, s így újabb bonyodalmakba keverednek — újabb hazugságokkal, mulatságos magyarázkodásokkal, emlékezetes színházi pillanatokkal lepik meg a közönséget. Niedzielsky Katalin Kukta-suli avagy: főzni tanulnak a lányok a békéscsabai ifjúsági ház szakkörében Gál Edit képriportja
