Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-19 / 42. szám

1986. február 19., szerda Tea a szenátor úrnál Szlovák darab bemutatójára készül a színház Pillanatfelvétel a Stodola-darab próbájáról Fotó: Fazekas László Ivan Stodola (1888—1977) a szlovák drámairodalom és nemzeti színjátszás jellegze­tes, a kritikai realizmus ké­sei képviselője. Életműve a hagyományteremtő klasszi­kától a kortárs alkotásokig nyúlik. Shakespeare-t, Pi- randellót, G. B. Shaw-t te­kintette példaképének. Sza­tíráiban, vígjátékaiban el­sősorban a karrierizmust és a pénzsóvárságot támadja. Különösen a harmincas években volt hazájában népszerű, de legjelentősebb komédiáit (A mi miniszter urunk, A szenátor úr teája, Pucsik Jóska karrierje. Hangyák és tücskök), azóta is játsszák a szlovák színhá­zak, számos televíziós válto­zat készült műveiből. Leg­híresebb társadalmi drámája A számadó felesége. Tea a szenátor úrnál cí­mű politikai vígjátékát még nem játszották magyar szín­padon. A Jókai Színház feb­ruár 28-i premierje hazánk­ban ősbemutató, amelyre a békéscsabai társulat és a zó­lyomi Jozef Gregor Ta- jovskij Színház több éves együttműködésének kereté­ben nyílik lehetőség. A ma­gyar—csehszlovák kulturális egyezmény értelmében 1984. decemberében Rencz Antal állította színpadra Sarkadi Imre Elveszett paradicsomát Zólyomban. (Egyébként a zólyomi színház programjá­ban is szerepel Ivan Stodola: a Hangyák és tücskök című szatíra bemutatója március 7-én lesz.) Békéscsabán most Martul Peterich rendezi a Tea a szenátor úrnál című vígjátékot. A díszlettervező, Peter Canecky szintén Zó­lyomból érkezik. vvwvw^^www^wwv Mártin Peterich fiatal ren­dező. Nem tartja fontosnak, hogy önmagáról beszéljen. Bratislavában és Moszkvá­ban tanult; eddig — hét év alatt — körülbelül 25 dara­A kívülálló szerint csupa formalitás minden, ami egy „nagy” filmfesztivált övez. A helyzet (a műfaj?) iróniája, hogy ez a köznapi mítosz éppen a film sajátosságából ered. Hiszen hogy ezt és így tudjuk, az éppen a film, a mozgóképrögzítés jóvoltából történhet... A Magyar Já­tékfilmszemle a legnagyobb és jószerével egyedüli nem­zeti filmfesztiválunk. Meg­méretése az elmúlt évi ter­mésnek; amolyan művészeti „mezei leltár”, ahol pontos és alapos jegyzékbe kerül minden érték, minden, ap­rócska darab. Február 8. és 12. között Budapesten, a kongresszusi központban tartották meg a sorrendben tizennyolcadikat. Hadd bocsássuk előre: a sor­szám a valóságban is jelzi a magyar film nagykorúságát. Legalábbis azon filmek után ítélve, amelyeket e sorok írója látott az 1985-ös ter­mésből. * * * De maradjunk még egy kicsit ezeknél a külsőségek­nél. Szombat este, hét óra után pár perccel. A helyszín a Pátriaterem, amelyet nagy- közönség például a szépség- királynő-választás vagy a legutóbbi tévészilveszter helyszíneként ismerhet. Ezerkétszázan ülünk be a mértéktartó eleganciájú, ké­nyelmetlen széksorokkal te­lirakott terembe. Forog a nyakunk, összesúgunk: a ha­zai művészeti élet melyik hí­ressége érkezik vagy éppen kivel . .. Valahogy ez is bot állított színpadra, nagy­részt (talán 17) komédiát. Csehovot, Lorcát, Alejandro Casonát, Nestroyt, Aldo Ni- colait, Robert Merle-t ren­dezett már, Shakespeare-t és Brechtet még nem. Azt mondja, ahhoz idősebbnek, tapasztaltabbnak kell lenni. — Amíg fiatal vagyok, szeretek nevetni, a vidámsá­got kedvelem. De nagyon fontosnak tartom, hogy el is gondolkodjon a néző. Vagyis nevessen sokat az előadás alatt, de ne nevetve hagyja el a nézőteret! A darab vége felé faggyon arcára a mo­soly. elgondolkozva távozzon. Csak így kaphat valamit a színháztól. És amíg fiatal vagyok, új utakat, lehetősé­geket keresek, próbálok ki. Nem szeretem az ismétlése­ket, a biztonsági köröket. Azt hiszem, a fiatalok inkább vállalják a rizikót, az idő­sebbek közül már keveseb­ben. S ez nemcsak a ren­dezői munkában van így ... Beszélgetünk színházról, irodalomról, idegen nyelvek­ről, arról, hogy a nyelvtu­dás és a jó tolmács óriási segítség. Martin Peterich hangsúlyozza, hogy a két­nyelvűség tulajdonképpen nem nehezíti itteni munká­hozzátartozik a mi kis hazai fesztiválunkhoz. Kőhalmi Ferenc filmfő­igazgató megnyitója rövid és tárgyszerű; az alkalomhoz illően protokolláris. A vagy kétszáz külföldi meghívott (zömében kritikusok, film­forgalmazási szakemberek, néhány „második vonalbeli" filmművész is akad köztük) szinkrontolmácsolással pró­bálja nyomon követni a mind nagyobb gyorsulással zajló eseményeket. Aztán a díjátadás szertartása. Húsz­esztendős a magyarországi filmfesztivál-történet. A ma­gyar film nemzetközi rang­jának emelésében kifejtett több évtizedes művészi mun­kájukért négyen kapnak dí­jat, emlékplakettet. Radvá- nyi Gézának Makk Károly, Fábri Zoltánnak Bacsó Pé­ter, Illés György operatőr­nek Koltai Lajos, Jancsó Miklósnak pedig Kézdi Ko­vács Zsolt adja át a diplo­mát. ^úg a taps, a szívből- jövő. Ahogyan akkor is, ami­kor dr. Gombár József, a Mokép vezérigazgatója fel­olvassa a közönségdíjat nyer­tek neveit. A hazai filmfor­galmazási monopolvállalat most osztja ki először ezt az elismerést azoknak a rende­zőknek, akiknek a filmjeit a legtöbben látták az elmúlt esztendőben. Az első Szabó István Oscar-díjasunk, aki­nek Redl ezredes című alko­tását most is a világdíjra je­lölték. Aztán Kovács András­nak (A vörös grófnő), majd Lugosi Lászlónak (Szirmok, virágok, koszorúk) és végül Dargay Attilának (Szaffi) tapsolunk. Aztán minden ját, mert színész és rendező végül is egy nyelven beszél — a színház nyelvén. Ivan Stodoláról így vélekedik; — Ha Gogol a világiroda­lom első húsz szerzője közé tartozik, akkor Stodola a szlovák irodalom első húsz írója közé sorolható, akit kedvelünk és sajátunknak tekintünk. A Tea premierje 1931-ben volt Pozsonyban, egyébként ott mutatták be valamennyi darabját. Sto­dola a harmincas évektől máig folyamatosan szerepel színházaink műsorán, gyak­ran a televízióban, és alap­vető tananyag az iskolákban. Ennek az lehet az oka, hogy jószemű kritikus volt, hu­morral és felelősséggel írt. A kispolgári életmód ellen lé­pett fel, s örök emberi hibá­kat támadott; vagyis témá­ja, mondandója ma is aktuá­lis. A Tea a szenátor úrnál című darabban például nincs egyetlen pozitív hős se, min­denkinek van több-kevesebb hibája. Ivan Stodola 1929-ben írta az ötfelvonásos politikai víg­játékot, a Teát, amelyben a hatalomvágy, a „felfelé nya­lás — lefelé taposás” ellen emeli fel szavát. „A nagypo­litikában nincs barátság . . . ünnepelt visszaül fenntar­tott helyére és kezdődik az 1985-ben készült tizenhat közül az első: Szomjas György Falfúró című vígjá­tékának premierje. * * * Ismét szombat, este tíz óra. Fogadás a kongresszusi köz­pontban. A „sajtó képvise­lői” elnevezésű csoport tag­jai (általában három „kaszt" hivatalos egy fesztiválra: a filmforgalmazás képviselői, az alkotók és a sajtó) közül páran a meghívókat, belé­pőket szigorúan ellenőrző if­jú hölgyek mögé húzódunk. Kezdődik és tart szinte órá­kon át a bevonulás. Ne, ne tessék felidézni a hasonló és a tévé jóvoltából a képer­nyőről ismert cannes-i jele­neteket. Szerényebb, mond­hatnék: „magyarabb” az egész. Csupán annak igénye közelítőlegesen az, igényes­sége, célzata már korántsem. Nem is lehetne . . . Pletykálkodásra azonban annál inkább volna alka­lom. Egy dolog azonban most is feltűnik. Némi mali­déval így lehetne jellemezni a látottakat, vagyis hát az „örök nő” megjelent képvi­selőit: minél ismertebb vala­ki, annál szolidabban, és minél jobban vágyik a fel­fedezésre (?), annál extrava­gánsabban öltözködve, vi­selkedve jelenik meg ezen a nemcsak protokolláris alkal­mon. S ami az egyöntetűség mindebben (hogy némi tám­pontul is szolgáljunk a női divat iránt érdeklődőknek): a divatlapokból, divatbemu­tatókról ismerhető kreációk egyetlenje sem szerepel. Testvér, nem testvér, ott mindenki csak magát nyom­ja előre... A nagypolitika kompromisszumokból áll...” — mondatja a szerző egyik szereplőjével. „Nagypolitika” vagy kispolitika, hatalom nagyban és kicsiben, lent és fent — volt régen, van ma is. És a politikát emberek csi­nálják. Egy antik bölcs sze­rint a politika tiszta művé­szet lehetne, de az emberi gyarlóság sokszor megcsú­fítja, bemocskolja. Stodola darabja a hatalomhoz való viszonyról szól, arról, ho­gyan vélekednek, viselked­nek és változnak meg az em­berek, ha felcsillan előttük a társadalmi felemelkedés, az előbbrejutás, a közéleti sze­replés, a karrier lehetősé­ge. „ ... ma, amikor az ösz- szes ismerősünkből lett vala­ki, nem tűröm, hogy megma­radjunk a temetkezési válla­latnál, a koporsóknál. Érted? Nekünk is karriert kell csi­nálnunk!” — hajtja, hajszol­ja Kapusztáné a férjét. — Hogyan lesz a kispol­gárból szenátor? Ahogyan Kapusztáné is mondja, nem tudás, nem közéleti alkal­masság kell hozzá. A mi- niszterné még világosabban fogalmaz a darabban: olyan emberre, vagy inkább bá­bura van szüksége, aki meg­felel a vezetésnek, azt teszi, amit mondanak, röviden, nem sok vizet zavar. Az al­kalmazkodás, vagy mondjuk inkább, alakoskodás meg a butaság, a korlátoltság néha kifejezetten jól jön a karri­erhez . .. Örök és itt is. most is ak­tuális problematika. Ebben áll Stodola jelentősége — húzza alá a rendező. — De meggyőződésem, hogy az a darab, amely csak olvasha­tó, nem jó darab. Mert mi­ért megyünk színházba? Mi­re való a színész? Szerintem az előadásnak külön emberi tartalmat kell hozzáadni az irodalmi műhöz. Ami a szín­padon történik, újabb alkotó folyamat. Az ember, a szí­nész nemcsak a helyzet tol- mácsolója, hanem szerves résztvevője; a darab krízisei saját krízisei egyben. Olva­sáskor szabadon szárnyalhat fantáziánk. A színház ettől a lehetőségtől megfosztja a nézőt, s valami mást kell adnia ehelyett: a színpadi S valami keveset a fil­mekről is. Keveset, hiszen a következő hetekben, hóna­pokban sorba kerülnek a megyénkbeli mozik műsorá­ra is. Az elmúlt évben ké­szített alkotások közel fele már műsoron van. Unásig ismételgetett kö­zönségpanasz, hogy kevés a hazai filmek között a köny- nyedebb, a vígjáték. Nos, mintha most a ló másik ol­dalára estünk volna: a be­mutatott alkotások zöme ilyen. Némi társadalombírá­lat (elsősorban az emberi kapcsolatok furcsaságainak témakörében), némi pika- reszk, némi burleszkes íz. Az aroma azonban bizonyá­ra erősen hat majd érzék­szerveinkre. Több alkotásról feltételezhető, hogy akár kö­zönségsiker is lehet. A már említett Falfuró az eleddig leginkább csak pletykaszinten terjedő lakó­telepi „kismamaszolgáltatás" (amikor is a gyesen levők a rájuk szakadt nagy szabad időben azt a bizonyos ősi női mesterséget kezdik el történést, a színész közelsé­gét; aki ábrázolja, megjele­níti a helyzetek emberi vo­natkozásait, lelki és testi ele­meit. reflexeket, reakciókat. És ezt senki más nem teheti, csak egyedül a színész! Ezért járunk színházba. Hogy valós szituációkban, közel­ről hallgassuk az ember lé­legzetét, lássuk szemrebbe­néseit. És várjuk, hová fejlő­dik mindez. ... Gyakran megpróbálom összehasonlítani a színházi előadást a focimeccsel. Hány ember állja végig a két órát, sokszor esőben és hidegben csak azért, mert izgatja a helyzet, a pályán levő fe­szültség. Ha a szurkoló tud­ná, hogy mi lesz az ered­mény, biztosan nem állna ott. A színházban hasonló fo­lyamatnak kellene végbemen­nie. A nézőnek várnia, ho­gyan végződik a mérkőzés, a színész által átélt lélektani vibrálás. Sajnos, ez nem mindig következik be. Szín­padainkon gyakran jól ta­nult bábok mozognak, és a néző előre tudja, mire megy ki a játék. Az igazi meccs a színpadon igen ritka, egye­dülálló. Olyankor követke­zik be, ha a „ringbe” töké­letesen felkészült „birkózó" lép, tökéletes gondolattal, amelyen már csak úrrá kell lennie. Ott, azon az estén, abban a pillanatban, az adott néző előtt. Nem tökéletes az előadás, ha nagyon kész, ha homogén. Ha hiányzik be­lőle a néző jelenléte, reak­ciói, izgalma. Neki ját­szunk, ezért figyelembe kell venni. A néző hamar észre­veszi a színész érzelmi rá­fordítását a darabra. Kevés­bé fontos gondolatot képes befogadni, ha látja, hogy a színész bensőjéből fakad, aki azért jött ide, hogy neki va­lamit elmondhasson. Kapuszta, temetkezési vál­lalkozó Csiszár Nándor, a fe­lesége Dénes Piroska. Két fő­szerep két színművésznek, akik a Jókai Színház szá­mos produkciójában nyúj­tottak az utóbbi években kis szerepekben nagy alakítást. Csiszár Nándor: Eddig mindig csak játszottam vala­mit. Már régen vártam nagy szerepre, olyanra, ami eny­mívelni...) karikírozó fel' nőttmeséje (belecsípve a há­zi gmk-zás furcsaságaiba is). Ez utóbbi témáról készített lényegesen komolyabb hang­vételű, utángondolásra érde­mes filmet Erdöss Pál Visz- szaszámlálás címmel. A negyvenes évek rettenetéiről (többek között a zsidóüldö­zésről) eddig még nem ké­szült ilyen tragikomikus fel' dolgozású film, mint amilyen Maár Gyula Első kétszáz évem című filmje, amelynek alapjául Királyhegyi Pál önéletrajzi kötete szolgált. A főszereplő (a neves humoris­tát megszemélyesítő) Bezeré- di Zoltán alakítása élmény­szerű. Szurdi András és Miklós Képvadászok című új filmje krimiszerű, de vígjá­téki fordulatokkal teli. A történet azzal indul, hogy há­rom elrabló elrabolja a ké­peket. „De ez a képlopás nem az a képlopás” — szöT gezik le az alkotók. Hogy a kedves néző ezek után mire gondol, az persze már az ő dolga, ha úgy tetszik: fele­nyire nekem való. Most azt mondják, rám épül a darab. Ezért igen nagy reményeket fűzök hozzá, őszintén örülök ennek a figurának. Hogy mit sikerül belőle megvalósítani, azt nem tudhatjuk előre. Kapuszta alakját sokfélekép­pen lehet megformálni, válo­gatni kell, hogy melyek le­gyenek az alakítást jellem­ző momentumok. Az az el­képzelésem, hogy minden emberben megvan tulajdon­képpen a hajlam mindenféle tulajdonságra, és a körülmé­nyek befolyásolják, hogy ezekből mi jön felszínre. Ez a Kapuszta elégedett a mun­kájával, az életével, család­jával. De felcsillan előtte, hogy viheti valamire, lehet belőle valaki. Persze, a fele­sége a rugó^ ő akarja tulaj­donképpen, hogy a férjéből közéleti személyiség, politi­kus legyen. Kifejezetten haj­szolja a karrier felé. Egyéb­ként annak külön örülök, hogy Dénes Piroskával játsz- hatom együtt ezt a szerepet. Dénes Piroska: Ami azt illeti, jó sok férjjel ajándé­kozott már meg a színház! Nem is tudóm, most éppen hányadikat fogyasztom. De annak én is örülök, hogy így találkoztunk Nándorral. Ka­pusztáné energikus kereske­dőasszony, aki elégedetlen, többet akar, szebb életre vá­gyik, ki akar törni a kopor­sók közül, a sötét üzlet szo­rításából. Ez a figura nekem újat nem mond. Erőszakos, zsémbes, egyfajta skatulya a színpadon. Persze, soha nem vágytam arra, hogy a bő­römből kibújjak, és olyan szerepet játsszak, ami nem nekem való. Csak azt mon­dom, hogy ez nem különö­sebb feladat. Anyák, felesé­gek, mindig is — 27—30 éve — ez volt a reszortom. A Leányvásárban végre egyszer elnyomott feleséget játszhat­tam. nem dirigálóst, ennek örültem. Arról azért szó sincs, hogy félvállról venném a szerepet. Élvezem a mun­kát a kollégákkal, és érdekes együtt dolgozni a külföldi rendezővel. Ennyit Ivan Stodoláról, művéről, a rendezői felfogás­ról, elképzelésekről, a két főszerepről — a bemutató előtt. Az ügyelő Teára hív­ja a művészeket. . . Niedziclsky Katalin lőtlensége. Miután kiszóra- kozta magát! Talán a legnagyobb feltű­nést keltette a békéscsabai kötődésű Horváth Péter, va­lamint Dobray György Sze­relem első vérig című lírai, a frisseség erejével ható fia­talos és bájjal teli filmje. Végeredményben egy ka­maszszerelem története ez a mesterien megkomponált, nem egy parádés karakter- szerepet rejtő, szintén vígjá­téki elemekkel színesített .film. Abban is egyedi, hogy azon kevesek közé tartozik, amelyiket nem Budapesten, hanem vidéken, pontosabban Szegeden forgattak — oda is szántak. S ami a „komoly” kategó­riát illeti. Jobb szó híján fil­mes eposzt formált Sára Sán­dor a világhírű bábolnai gazdaság történetéből. A Bá­bolna című sorozat II—IV. részét láthattuk most; s a közönség is hamarosan. Vi­szonylag nehéz az emészté­se, megértése ifi. Schiffer Pál Kovbojok című alkotá­sának, amely az agrár-gmk-k fura és szokatlan, ugyanak­kor ezeréves kötődéseket és kötöttségeket is felszínre ho­zó, tragédiákkal terhes vi­lágát próbálja meg úgymond filmregény-műfajban ábrá­zolni. A tanítványok című történelmi filmet részben már láthatta a közönség: Bereményi Géza alkotása most is osztatlan sikert, el­ismerést aratott. Az igazi siker azonban aligha az, amikor egy feszti­válon, mondjuk a budapesti filmszemlén nagydíjat; kü' löndíjat nyer az alkotó. Az elismerés az lesz, ha egy év múlva örömmel hirdethetik ki, hogy még több néző vál­tott jegyet ezekre az alkotá­sokra . .. Nemesi László Filmfesztivál, a tizennyolcadik... Hz igazi elismerés: ha többen járnak moziba kicsit jellemző is ez a budapesti, a Kossuth Lajos utcai Pus­kin moziról készült felvétel. A filmszemlét hirdető transzpa­rens alatt a felirat: felújítás miatt februártól a tervek sze­rint két éven át zárva...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom