Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

1

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Milyenek a magyarok?

A Bolognából jött író, akit híres elődje névrokonaként Loriano Macchiavellinek hívnak, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy közölje megfigyelését, vendéglátóiról: a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj- feleségről. nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Milyenek vagyunk mi. magyarok.

— Ilyet én még nem tapasztaltam — kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közt. németek közt. svédek közt, nem is beszélve a spanyolokról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába rokonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudok. De ha egymás közt beszélnek jelenlétemben, mindig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzetből, egy-egy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, amiknek együttesét méta- nyelvnek hívják ludomá- nyoskodva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszéltek, egy hete figyellek már, és soha. még csak sejtelmem sincs, miről disku- rálhattok. A beszédhelyzetről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csengő szó, egy otthonos mondatlejtés. egy megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált halandzsa-nyelvén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szalad le előttem, kívül rekedek egy emóeri dialóguson — mondta a bolognai író, és így fejezte be: csodálom, hogy ti megértitek egymást!

Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt. mi magunk szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán. vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen-nehéz nyelv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje. franciája), ha megszakad, akkor sem tudja tisztán kiejteni, hogy „viszontlátásra", vagy „egészségére" — mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Újdonság legfeljebb az volt. hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis metanyelvünket — sem érti; úgy látszik, ha a szavak nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije.

Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzejtellemzé- si kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi — szerinte. És ez a kísérlet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hírek szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A viták a nemzetjellemzési kísérletek körül már a hatvanas években újralángoltak, kisebb perpatvarnak ezen a nyáron lehettünk tanúi, abbó) az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudós-nevelőnek A magyar észjárás című könyve. A viták a tárgy nehéz rhegragadhatóságából származnak^ hiszen itt nem súlyra-méretre, színre-il- latra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségek, az eltérések, a véletlenek kavicsrengetegéből, ahogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező negatív meghatározások érvénye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianóé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjellemzésnek, hogy magyar az, akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a ködmegfoghatat- lanságú magyar lélekről, még kevésbé a vérködös magyar fajiságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyelvünk

legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szívesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondattagok egymásutánjában, mint olyan mondatfajtákban, amelyek egy tőmondatnak vannak alárendelve. Ha jól értem Karácsony Sándort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé válók. Petőfi így beszélt: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha”. Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem úgy beszélt tehát, hogy: talpra magyar, mégpediglen ama ok miatt, hogy a haza így kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talpraállásnak. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is. az emberi viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lehetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendelődés ellen tiltakozott, amellyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem elmúlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyik iskolai nyelvtankönyvben elolvasható: hány fajtája van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk

merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére alig-aüg alkalmas, ha csak a mellé- rendelést ismerné.

Nemzeti észjárás van, történelemkalapálta nemzeti iellem van — érvényes meghatározás nincsen. A köz- használatú sémákkal nem megyünk semmire.

De a sémákon túllépő meghatározás-kísérletek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében állók, köztük jó célok is, rossz célok is akadhatnak; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tiszatáj című folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísérletek sokezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jellemes nép, de emberséges" — így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket:

— a magyar nép jellemes

is. ha egyedeinek változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jel- lemtelenek is);

— a magyar nép embei'télén is, ha ugyancsak egyedeinek változatában nézzük: a huszadik század kortársaiként éppen elég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget);

— az elitélő-elismerö meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak akkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (de hát ez butaság volna), mint ahogy nincs okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az ő életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott.

Attól tartok, hogy a válasz a kérdésre, „Milyen is a magyar?”, mindig viszonylagos értékű lesz. És nemcsak azért, mert Karácsony Sándor-i „észjárásunk” vagy jellemünk, vagy mentalitásunk minden adott pillanatban nagy szóródású, hanem azért is, mert milyenségünket a történelem alakítja és változtatja szüntelenül.

Faragó Vilmos

r

Bertalan Agnes:

Guszti, a szamár

Mennyi dal, legenda, mese született már az állatokról! A szamárról is. Sorolhatnánk, hogyan került bele a szamár, mint jellem, ezekbe a történetekbe. Mint a tűrés mintaképe. De: „Nagy szamár vagy!” — mondogatták a régi tanítók a gyereknek, aki nem tudott felelni. Tehát a butaságot (s a szamárról mintáztuk. Éppen úgy, mint a csökönyösséget.

De hogy az elején kezdjem, a múltkorában „kóborló” úton voltam. Ezek a kóborlások nem céltalanok, ha nem görgetnek is elém mindannyiszor valami nagy dolgot, történetet. Mint most is. Hogy .. . rég elsüllyedt történetek, derűk, szokások lebbennek elő a tegnapból. Mint ezen az utamon is. Hogy kinyílt az idő, nemcsak a munka láza borítja el az embert, de húzza a távolság. a harsogó tájak kitárulkoznak bennünk, előttünk. Másképpen hogyan is- mejtem volna meg a túrke- vei tanyavilág egyik —számomra legalábbis — csodálatos történetét?

Egyik fiatal barátommal találkoztam, aki az ötvenes évek elején még kisfiú volt. örültünk egymásnak, s mint ahogyan lenni szokott — a tájra, emberekre rászakadt tennivalókat, meg a tegnapunkkal elsüllyedt világ apró történéseit soroltuk. Nos, a fiatal barátom sokat járt, élt a nagyapjánál, a túrkevei határ mélyén, ahol az „öregnek" tanyája volt. Aki egyik nyáron vett egy szamarat.

Mint újdonsült szamaras- gazda, a régi hagyományt követve, elballagott a harmadik tanyaszomszédjához. Pali bácsihoz, hogy jöjjön, aztán . . . nyírja meg a szamarat !

Nagy izgalommal vettem részt az előkészületekben, ami abból állt, hogy a közeli. s távolabbi tanyaszomszédok átrándultak hozzánk. Jöttek az asszonyok, gyerekek is. A férfiak ültek a tornácon. iszogattak, várták a nagy műveletet.

Pali bácsi akkor már túl volt a nyolcvanon. A valamikori pásztorember egy birkanyíró ollóval dolgozott. Azóta se hallottam soha. sehol, hogy a szamarakat nyírták volna, de ebben a tanyavilágban ez ősi szokás volt. Szabályos kis népünnepély. Ivással, jó ebéddel. Mint egy kézfogón!

Guszti, a szamár, állt mozdulatlanul. Pali bácsi körülkörüljárta, hiszen sávokban nyírta Gusztit. A faránál kezdte, aztán ,. . minden második sávnyírásnál nagyot koppintott Guszti fejére az ollóval. Azért nem olyan kicsi egy szamár, hogy öt perc alatt megnyírhassák. Nos. nagyapám hallgatott, látszott rajta, hogy ha Gusztinak talán nem is, de neki fáj az időközönkénti fejbekoppan- tás. Sokára aztán megszólalt: „De Pali bátyám. Nekem még kéne ez a szamár!" Félt. hogy agyonüti Pali bácsi a jószágot.

Pali bácsi nem szólt. Csak nyírta tovább Gusztit, s minden második „fordulónál" a fejére koppantott. Majd. mikor elkészült a művelettel, s Guszti — bár eléggé hullámosán, mégis megszabadult a bundájától, nagy rúgásokkal nyargalt a tanyaudvaron körbe-körbe.

Mi. gyerekek ugráltunk örömünkben, nem is tudom, minek örültünk, de mindig

örülni kell valaminek! No. Pali bácsi a szép szál termetével, hófehér hajával, bajuszával, ballagott a terített asztal mellé. Csak amikor apránként megiszogatta a borát. akkor szólalt meg:

— Ejnye, ecsém. Szamarat tartasz, aztán . . . nem ismered a szamár természetrajzát! A szamár nagyon okos jószág! Nézzed csak .. .

És az asztalon, az ujjával rajzolni kezdte, hogyan tartja a szamár a fülét, amikor érzi valamely művelet kezdetét. A füle hátrafelé ko- nyul. Amikor kezdi emelni, tehát már egyenesen az égnek áll a füle, ekkor kezdődik nála az idegesség. Akkor aztán . . .’ előrebillenti, aztán takarosán vissza a kiindulóhelyzetbe, tehát egy kört lile a füleivel. Eddig nincs baj. csak, amikor kezdi a második kört. és felfelé billenti a fülét az égnek, akkor kell a fejére koppintani, mert egy fél másodperc, amíg lekonyul, de akkor már rúg is! Érted. öcsém? Akkor rúg. A szamár nem össze-vissza rúg! A rúgásának is megvan a törvénye...

Még kétszer nyírták meg Gusztit, tehát még két évig volt nagyapámnak szamara, aztán ... se szamár, se tanya. csak az emlékek maradtak .. .

NÉPÚJSÁG

Weintrager Adolf: Nő napraforgóval

Korin Géza:

Lelet

keress meg vegyél kezedbe forgass

(mire is használhatták?) ütögess

(nem robban-e?) nézd figyelemmel (ez egészséges reakció!) mint természeti tárgyat e sorsot

az időnek huszadik századi

szeletéből

ez a képlet

(vedd képletnek!)

megoldásra váró ^

feladat ez

(régészmunka)

adj hangokat

próbálkozz

keress

(kétségtelen: valami mechanizmus

különösen itt

e gödrös csontágyban!)

mint valami térkép

e tekervények

fodrok és kutak

kérdezz

(roncsolt szöveg

egy átnedvesedett kódexből?)

találgass

(megint egy új csontbánya csontfaragó telep?) gondolkozz

(szétzúzott gyermekjáték betontörmelék-zárványok végtelenített fölforrt hómező?)

Madár János:

Látomások

Csöndre ítélt éjszakában zúzmara arcú istenek.

A Hold súlya alatt hófehérük a csont. Mintha fejfák néznének rám — jegenyék állnak a csillagok rezervátumában. Ujjaim eltévedt pásztorok.

Köves István:

Férfi-ringató

Felnézve szemedbe saját szemembe látok fejed köré a nap rajzol fénykoronát a szőlős hegyoldal át meg áttörve szüretelőkkel felénk sóhajt s mire a szél ideér a fák közt már az ősz énekel befúrom fejem két mell közé mely magával emel fel le s újra fel