Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

1986. január 25., szombat

SerédiJános:

A feneketlen kút

— Hahó! Ki van ott lent?

Zseblámpájával pásztázza

a sötétséget.

— Ott lent, lent — veri vissza a hangját a mélység.

Abban a mélységes mélységben van valaki, dobol benne a gondolat, ahogy a gulyakút káváján áthajol. Réges-régen kiszáradt. Már apja se itatta belőle a teheneket. Feneketlen, állította róla, mert a vödör nem ért le az aljára. Gyermekkorában többször kipróbálta. Ha leengedett egy kavicsot és nagyon fülelt, jókora idő múlva egy halvány zöttye- nést hallott, ami apró szárny- suhanásra emlékeztette. Fel is nézett. Lát-e madarat? Csénd honolt. Körös-körül és fenn a magasban is. Lentről jött tehát a leheletnyi hang. Most mégse olyan biztos benne, jóllehet, tudatában akár akarja, akár nem, mint egy irtózatos tény, ott él az a valaki. De a kiáltás! A fejében zakatol vagy valóban hallja? Körbenéz. A pusztán, mint valami karlengető óriások kísértenek a csendes éjszakában a magasfeszültségű áram acélpóznái. A zúz- marás vezetékek sejtelmesen duruzsolnak. Beléjük kap a szél. Igen, a szél, gondolja magában és visszaballag a tanyájába.

A tanya egymagában áll. Se közel, se távol egyetlen társa sincs. A messzeségben a tarajosi tanyasor fényei látszanak. A konyhában meggyújtja a lámpát. Asztalhoz ül. Éhes. Bicskázza a szalonnát.

Hirtelen fölkapja a fejét. Űjra hallja a hangokat. A bicska megáll a levegőben. A lámpa fénye megvillan az élén. Szeme összeszűkül. Megmerevedett tekintettel nézi a felvillanó fényt. És a fényben látja a fiatalasszony karcsú alakját, ahogy felemeli a kezét és integet.

— Jánosom, kocsisom, te vagy a legszebb a határban.

A gazdaság répaföldjén a fővárosból kitelepített osztályidegenek dolgoznak. Férfiak, nők vegyesen. Többségük öreg, csak néhány fiatal akad köztük. Néhány nő. És ő, a kocsis. Délben hozza az ennivalót nagy bádogkannákban a gazdaság központjából. Megtisztelő, bizalmas beosztás.

A felvillanó emléktől kő csapódik a mellének. Felpattan az asztal mellől. Tagbaszakadt alakjának árnyéka elnyúlik a falon.

A fiatalasszonyt a községházán látta meg egy kopott ruhás, sánta öregúr társaságában, aki emlékezetből, ördögi ügyességgel a tanácsterem falára varázsolta Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményét. Akkor éppen egy másik képen dolgozott. A f oszladozó barna szoknyás asszony is osztályidegen volt. Mielőtt segített volna az öregúrnak, vigyázó óvatossággal emelte le fejéről rózsaszínű kalapját. Észrevette az ajtóban. Megriadt, hogy nézik. Nem szokták nézni. Arcának bal fele viszolygást, babonás félelmet kelt. De az asszony nem fordítja el a fejét, nem hunyja le a szemét. Először kíváncsian nézi, aztán együttérző szánalommal, s valami megnevezhetetlen melegség költözik a szemébe. Sohase nézett rá így az asszony.

Pontosan délben a majorban befog a kocsiba. A konyhánál megáll. Felrakja a bádogkannákat és elindul. A végeláthatatlan répaföldön apró, tarka bogarakként mozognak ezek az emberek. Míg ki nem ér hozzájuk, addig nem hagyják abba a munkát. Pedig igazán leállhatnának egy kis pihenőre. Ostoba politikájukkal katasztrófába sodorták az országot. „Hálásak lehetnek a proletárdiktatúrának, hogy egyáltalán életben tartja őket, holott gijotint érdemelnének’’, cseng a fülébe a szemináriumvezető reszelős hangja. Másnaponként a gazdaság központjában, mint bizalmi feladatot teljesítő egyénnek, részt kell vennie a szemináriumon. Sokat okosodott, nőtt az osztályöntudata, titokban mégis sajnálja őket. Mert olyan nevetségesek, gondolja magában ... Félcipőben, némelyikük meg fehér kesztyűben tisztítja a répát. Ki látott ilyet? A parasztember gumicsizmát vesz fel ilyenkor. És az a szánalomra méltó ügyefogyottság, ahogy a szerszámokat használják, és a csend, hogy nem szólnak egymáshoz. Bezzeg az ő fajtája kurjongat, énekel munka közben. Délben fájrontot csinálnak, akár kiért hozzájuk az ebéddel, akár nem, és egymást túllicitálva kritizálják a bablevest, szidják a szakácsnőt. Ezek pedig fázósan gubbasztanak a répakupacok mögött, hogy ne érje őket a szél. Valamikor fényes asztaloknál, csillogó étkészlettel, hátuk mögött a szolgálatkész lakájokkal, halk zene mellett fogyasztották az ebédet, állítja róluk a szeminárium vezetője. Bezzeg most szótlan alázattal, bádogcsajkából esznek.

Csak a fiatalasszonyban van valami lázadó, dacos tartás. Fél kézévé] rózsaszínű kalapjának karimáját fogja. A szél folyton belekap.

— Köszönjük az ebédet. János — áll meg előtte. Acélkék tekintete babonázó büszkeséggel fúródik a szemébe. — Finom volt a bableves.

Másnap megismétlődik a jelenet. Sőt, folytatása is van. A fiatalasszony lehúzza a kesztyűjét, és finom, fehér kezével lágyan megérinti az arcát A másik felét mely tele van sebhelyekkel.

És ettől fogva éjszakánként az acélkék szemekről álmodik, meg a puha, érzéki érintésről. Többé nem tud a szemináriumon figyelni.

Gondolatai odakinn, a répaföldön járnak. Várja, egyre türelmetlenebbül várja a delet. Mikor aztán kiér az ebéddel, s a földre zuttyant- ja a kannákat, hogy a libasorban toporgó osztályidegeneknek csajkájába kimérje a levest, legnagyobb ámulatára a fiatalasszony felül a bakra. A többiekben is van némi döbbenet ahogy összehúzott nyakkal rápillantanak.

— Mit néztek így rám? — csattan fel a hangja hisztérikus sivalkodással. — Szerelmes vagyok a kocsisba! A férjem meghalt, miért ne lennék ismét szerelmes ? Hogy a fél arca sebhelyes, no és?! Ha tudtok még emlékezni, emlékezzetek Saint Simon könyvére, Berry hercegnő beleszeretett egy gnómba. Ahhoz képest János Adonisz. Nézzétek, micsoda válla van, hogy feszülnek az izmai! ö az uralkodó osztály. Hiába meresztitek rám a szemeteket, olyanok vagytok, mint a pokol fenekén mászkáló svábbogarak.

Senki se szól, ő sem, csak a vér tódul a fejébe. Mintha a titkát kiabálták volna ki. Olyan az arca, akár a cékla. Zavarában kapkodva rakja fel az üres kannákat a kocsira. A fiatalasszony megfogja a kezét.

— Komolyan mondtam, amit mondtam. Vigyél el innen! — suttogja.

— Hová?

— Akárhová. csak innen el.

—r Van egy tanyám.

— Vigyél a tanyádra.

— Ha el tudom intézni.

— Miért ne tudnád, csak akarnod kell.

Akarni akarja. Hajtja a vére. Elkábították az acélkék szemek, a csilingelő szavak. Bekopog a gazdaság vezetőjéhez. Tágas iroda, széles íróasztal, mögötte egy borotvált fejű ember. A falon Rákosi-kép.

— Csalódtunk magában, Bocsa elvtárs. Hát ez az osztályöntudat ?

Nem tudja, ki ez az asz- szony, nem is érdekli. Csak azt érzi, hogy ragaszkodik hozzá, hogy odakinn a répaföldön folyton őt keresi a tekintetével. Csak egy nőt lát benne, akinek kopott a ruhája és úgy kapaszkodik belé, akár a fuldokló. És neki ennyi elég. Hát a fejét rázza, makacskodik érte. Hiába a korholás, hiába a fenyegetőzés, szándékától nem lehet eltéríteni. A borotvált fejű

átküldi a szomszédos irodába. Ott egy katonaruhás, madárarcú férfi fogadja.

— Mi mindenről tudunk. Még arról is, ami a répaföldeken folyik. Csak nem képzeli, hogy magába szeret egy ilyen nő? Ugyan kérem, pontosan magába! Hát ki maga? Egy kocsis. De ha mi másképpen akarjuk, akkor maga nem kocsis.

— Tudom én azt.

•— Nohát akkor.

— El akarom vinni a tanyámra — dacoskodik.

A katonaruhás lapos pillantásokkal méregeti, közben malmozik.

— Mi történt az arcával?

— Megsérültem, Apám gulyás volt. Magával vitt gyerekkoromban a legelőre. Valamitől megriadtak az állatok, s majdnem halálra tapostak.

asztal mögött hosszan gondolkodik.

— Szóval egy csorda?

— Az. Egy csorda.

— Bezzeg, ha gróf lett volna az apja. akkor magát nem tapossa össze a csorda. Látja, ilyen a dialektika. A csorda csak a gyengéken gázol keresztül. Szerencsére fordult a világ. Éppen ezért, ért engem, de csak ezért, hogy ezt jól a fejébe vésse, magával viheti azt a kis rin- gyót — motyogja elrévedő tekintettel, hogy aztán hirtelen felemelje a hangját. — De csak két napra. Érti az elvtárs? Két napra, mert különben — és a mutatóujját végighúzza a nyakán — nyissz! Magának is, meg a nőcskének is.

A tanya üres. Szülei meghaltak. Apja valahol a fronton. Anyját a tüdőbaj vitte el. S neki ebbe a rideg egyedüllétbe nem volt kedve hazajárni. De most megjött. És nem egyedül jött. Ha anyja megélte volna ezt a pillanatot!

Egy-kettőre otthonossá tették a házat. A fiatalasszony beköltözött a tiszta szobába, ő a konyhában maradt. A di- kón aludt. Eszébe se jutott, hogy benyisson hozzá. Éjszaka a lámpa fényénél álmodozott. Olyasmiről, hogy az asszony a felesége és ő mindent előteremt, amire vágyik. Irdatlan nagy erőt érzett magában. Elképzelte, hogy lesz lova, meg tehene, mint a többi tanyasi embernek. És lesz sok gyereke ettől az asszonytól. Szőke, acélkék szemű gyerekek. Egy szakajtónyi lurkó.

Elszállt a két nap. Sőt már a negyedik nap éjszakája kopogott.

— Vissza kell mennünk — szólalt meg az asszony és fejére igazította rózsaszínű kalapját.

— Nem megyünk vissza — szögezte le.

— Baj lesz.

— Azt akarom, hogy itt maradj velem, és szülj nekem sok gyereket — bökte ki nagy álmát, és hunyorgó szemmel, kalapáló szívvel várta a választ.

Rózsaszínű kalapjában az ajtófélfának támaszkodott. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

— Köszönöm.

— Mit?

—- A biztató szavakat, hogy maradjak.

— Eltökéltem magamban.

— Elhiszem.

— Akkor maradjunk!

— Félek.

— Te? — kerekedett ki a szeme. Mert büszkének és bátornak hitte.

— Én mindentől félek. Féltem a németektől, féltem a bombázásoktól, féltem a nyilasoktól, féltem a kilakoltatástól, ha megrezzen az ablak, ha kinyitod az ajtót, attól félek, hogy értem jönnek. Csak tőled nem félek. Még az arcodtól sem. Itt nálad fellélegeztem, egy kicsit levegőhöz jutottam. De most már vissza kell mennünk. A hatalommal nem szabad ujjat húzni. A hatalom szörnyű dolog, János.

— Ugyan — legyintett könnyelműen — különben is, holnap még meggondolhatjuk magunkat — tette hozzá, hogy megnyugtassa. De egészen mást gondolt. A madárképű világosan megmondta, két nap, különben ... És az a két nap már letelt. Paraszti agyában megmozdul a rafinéria. Elrejti az asszonyt! Hiszen maradna. Megmondta, hogy maradna, csak nincs hozzá mersze. Hát cselekedni fog helyette is. Ha itt találják, elviszik. Megriadt érzékei rémeket látnak, az ablakban leselkedő szemeket, szisze- gést és suttogást mindenfelől, pedig csak az éjszaka ne- szez. Feltámadt a szél. Cselekedni minél gyorsabban. Elrejteni, hogy ne , találják meg. Berohan a szobába, ölébe kapja. Mélyen alszik. Csak a karja mozdul meg. Ösztönszerűen átöleli a nyakát. Az érintés simogató melege a hozzá való tartozás boldogító ígéretét sejdíti fel benne. Ez az asszony az övé. Nem engedi, hogy elszakítsák tőle. Gyorsan, gyorsan, sar- kantyúzza a gondolat. Maga se tudja, mit tesz, csak rohan vele ki az udvarra.

Reggel arra ébred, hogy rugdossák, pofozzák.

— Hol van? Beszélj!

— Kicsoda?

A madárképű föléje hajlik.

— Az a kis ringyó.

— Fogalmam sincs — s örül, hogy túljárt az eszükön.

— Kiszöktetted, mi?

Beviszik a városba. Vallatják. Hiába. Nem emlékszik arra az éjszakára. Erőlteti az agyát, próbál rájönni, mi is történt. Az az éjszaka elveszett a semmibe. Csak az jut az eszébe, hogy akart valamit. Olyasmit, hogy legyen lova. meg tehene, és sok-sok gyereke egy asszonytól. Acél kék szemű, szőke gyerekek.

Ám ezen a dermesztő téli éjszakán világosan hallja a hangokat. A tanya most is üres. Sehol egy lélek. És mégis! Fogja a zseblámpáját, kimegy az udvarra. Hallgatózik. Ügy véli. a hang a kút felől jön.

— Hahó! — világít le a kútba. — Van ott valaki?

Csak a visszhang válaszol. Utána ásító némaság. Mégis hallja a hangokat. Több szólamban, egymással feleselve. Most egészen más színezetű ez a hang, mint az előbb volt. Lágy. behízelgő, simogató.

— Jánosom, kocsisom.

Tudja, biztosan tudja, csupán az agya zakatol. Foly- ton-folyvást ugyanazt ismétli. Hovatovább azt kell hinnie, hogy a kút mélyéből jön. Valami kiismerhetetlen, hatalmas erő kényszeríti, hogy ezt higgye. És ez a hang csábítja, igézi, babonázza. Le kell ereszkednie a mélybe. Le abba a sötétségbe, egészen oda, ahonnan a hívogató hang jön. Csak át kell lendülnie a kút káváján. Csak ennyi az egész.

Az az ember, ott az íróBirtalan Ferenc;

Fedetlen arccal

Feloldozásra nincs hatalmam. Gyónni nincs kinek.

Ezer év szennye, vére rajtam. Száz dózsás évtized.

Véletlenekhez nincs közöm.

Isten ha van, legyen, halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szívem.

Csányi Béla: Békéscsaba a századelőn

Csányi Béla: Jön a kisvonat (40-es évek)