Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-10 / 289. szám
1985. december 10.. kedd Pap Gyula Pap Gyula festőművész ismét Orosiházán, most fényképeivel mutatkozik be. Bár fotóinak ezt a tárlatát már nem érhette meg, de 1983- ban az idős mester' eljött még egyszer szülővárosába, hogy festményeivel tisztelegjen a szűkebb pátria előtt, amelyhez születésének tényével kötődött. Most, két esztendő múltán a város tiszteleg a mester szelleme előtt azzal, hogy fotóinak ezt a tárlatát megrendezte. Kölcsönösség ez, amelyből egy város gazdagodik. Mielőtt e fényképekről szólnánk, érdemes megrajzolni azt a pályaképet, amely Pap Gyuláé. Orosházán 1899. november 10-én született. Amikor 1983-ban, úgy a születési évforduló tájékán a művelődési központban 61 alkotását állították ki, akkor a mesterrel, valamint műveinek kismonográfiában is mély elemzést adó művészettörténész, Haulisch Lenkével folytatott beszélgetésből olyan kép alakult ki, hogy Orosháza Pap Gyula szülőföldjének egyik pontja. Szarvas — ahova édesanyja révén rokoni szálak fűzhették — és Orsóvá (szüleinek hivatali helye volt a Kazánszoros melléki dunai város, ahol édesanyja postamester volt), valamint Temesvár között húzódik a gyermekkori élmények világa, majd aztán Bécs környéke lesz az. Általános iskoláit Temesvárott végezte, de az orsovai táj az. ami mély nyomot hagyott rajta, s megjelenik később művészetében is. A hegyvidék varázsa, a Kazán-szoros látványa ott van állandóan festői alkotásaiban, megjelennek az orsovai utcák, a farsangoló álarcos figurák tájképeiben, emberábrázolásában. 1915-ben iratkozott be a bécsi Grafische Lehr- und Versuchsanstalt grafikai intézetébe, ebből az időből maradt fenn a mester munkáinak legkorábbi darabja is a hidegtű-technikával készült öreg nő. 1917-ben katonának hívták be a temesvári 61-es gyalogezredbe, majd az olasz frontra került, Doberdó poklába. 1918 nyarán leszerelték, Budapestre utazott, s részt vett a Műcsarnok Hadviselt Művészek című kiállításán, a kiállított képein ekkor elsődleges a háború áldozatainak ábrázolása. Közben beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, s látogatta a. Galilei Kör rendezvényeit is. Bécsbe 1919 őszén utazott, ahol Uitz Bélával és Berény Róberttel találkozott, majd Salzburg melletti Grödigben Slavi Soucek bécsi festőműfényképei Orosházán vésszel a tanoncüdülőben egy sajátos tervezésű és rendezésű színpadot létesítenek. Keresi helyét a világban, tanulni akart, de ugyanakkor idegenkedett az akadémiai művészettől. Grödingi munkájuk után Berlinbe mennek, hogy megismerjék a Sturm művészetét. 1920 nyarán a Haus der Jungen Künstlerschaft épületében munkáit kiállítja, amelyek témája a nyomorúság, az, hogy milyenné teszi az embert az irhúz művész és mesterember körött. Alkossuk meg együtt a jövő épületét, mely épületet, szobrot és; festményt egyetlen egységbe foglal, és amelyet millió munkáskéz emel majd az ég felé, mint az új hit kristályszimbólumát” — írják kiáltványukban. A Bauhaus képzőművészeti akadémia és egyúttal iparművészeti iskola is volt, de sokkal szabadabb és modernebb szellemű, mint a hasonló elnevezésű intézméÜnarckép, 1930 körül tóztató pokol, mert beváltani akarja fogadalmát, amit 17 évesen Doberdónál tett, hogy alkotásaival tiltakozik a pusztítás ellen, pártolja az igazságtalanul szenvedőket. A kiállítást a kritika kedvezően fogadja, elismerően írnak róla. De más szempontból is fontos ez a kiállítás, mert találkozik egyik barátjával, Kari Auböckkel, aki felhívja figyelmét a Bauhausra. Walter Gropius, a kor egyik legnagyobb építésze Wei- marban 1919-ben alapította meg a Staatliches Bauhaus néven működő művészeti iskolát. „Teremtsünk új kézműves céhet, és hagyjunk fel minden osztálykülönbséggel, mely önteltén határvonalat nyék. A művészeti oktatás és kultúra egyetemes; központja volt, szellemi hatásának jelentősége felmérhetetlen. Jelentős egyéniségei közé tartozott Lyonéi Feininger, Paul Klee, Oskar Schlemmer, valamint Moholy-Nagy László. Schlemmer és Moholy-Nagy új szellemet vitt a fémek és műanyagok megmunkálásába és felhasználásába, a színművészetbe, a balettbe, a fényképészetbe, a tipográfiába. Feininger pedig sokoldalúságával és formatisztaságá- val testesítette meg legtökéletesebben a konstruktivista esztétikát. Pap Gyula elküldte néhány munkáját és felvételét kérte az új intézménybe. ahova 1920 őszén érkezett meg. Az előkészítő tanfolyamot Johannes Itten vezette, akinek az volt a célja, hogy tanítványait felszabadítsa a halott konvencióktól, és tudatosítsa bennük, hogy képességeiket melyik területen tudják legeredményesebben kibontakoztatni. Ez a nevelési módszer jól egészítette ki Gropius eszméit, és ez Pap Gyula számára is minta lett későbbi pedagógusi működése idején. Pap Gyula az előkészítő után mesterséget választott, a fémek megmunkálása érdekelte a legjobban, s a Bauhaus fémműhelyében készítette el azokat a tárgyakat, amelyek az intézet első reprezentatív darabjai közé számítanak. 1923- ban elhagyja a Bauhaust és Erdélybe megy. Litográfusként dolgozott Nagyszebenben és Kolozsvárott. Fest, a fényképezés is érdekli (első fotóit egyébként 1910 táján készíti), riportfotókat készít, s így az ilyen , alkotások is életének kísérői lesznek. Erdélyi tartózkodása idején még folyóiratot is szerkeszt, melynek költségeit maga fedezi. A folyóirat, amely címe Élettudomány az önmegismerés, az önnevelés, a természetes életmód tanítását tűzte ki célul. Életének további állomásai Berlin, Budapest, festészete egyre gazdagabb és jellemzőbb lesz, de ■ a fényképezésről sem mond le. 1949-től évekig a Képző- művészeti Főiskola tanára, s közben és azt követően is a hazai és a külföldi reprezentatív kiállítások kiemelkedő egyénisége. Pap Gyula fényképeivel —• amelyek keresztmetszetét adja ez az orosházi kiállítás — a XX. századi fotóművészeiben is helyet vív ki magának. Valójában ezeket a képeket inkább csak most kezdi megismerni a hazai közönség, hiszen ..azokat alig állították ki ez ideig. Az orosházi kiállítás azért is jelentős, mert itt látható képeinek átfogó válogatása. Témáit tekintve találhatók itt dokumentum-, szocio- és emlékfotó, valamint kísérleti szándékkal készített fénykép. A Bauhaus-fotók külön értéket képviselnek. Ezek között van olyan, amely a fémtárgyak tükörszerű felületének és a környezetének kölcsönhatását tükrözik, másrészt önarcképek, illetve csoportképek. Dokumentumér- tékűek a Német Kommunista Pártnak a fasiszta hatalom- átvétel előtti utolsó tömeggyűléséről készített sorozata. A képeken azonban megjelenik — a művész különféle állomásaihoz kötődően — a parasztember, a munkás, a cigánycsalád stb. Harminchat nagyméretű kép alkotja ezt a tárlatot, bizonyítva, hogy Pap Gyula mennyire teljesen akarta megélni századunkat. Fülöp Béla KÉPERNYŐ fl semmi ágán . Mikor nagyon híres, nagyon elismert emberek, művészek, tudósok a pályájukra ható véletlenről, szerencséről — nemegyszer a szerencsés véletlenek sorozatáról — beszélnek, mindig József Attila jut az eszembe, ő, akinek „soha, semmiben nem volt szerencséje, s a véletlen is csak ellene dolgozott. Sorsát a sors — általa és mások által — így irányította. Most, a József Attila kortársai című, kiváló tévésorozat végeztével ez az érzés még jobban megerősödik az emberben. S a fájdalom is, hogy mi mindent érdemelt volna és mily csekély volt az, amit életében — az alig pár évtized alatt — megkapott._ A fájó dolgok minden megszólalt kortárs szavában ott bujkáltak, a legszívszorítóbb mégis az volt, amit a testvér mondott az utolsó napokról. Abból is egy szomorú-szárazon koppanó rövid mondat a költő szájából: „Hetven példány fogyott el a Nagyon fájból. . .” Az addig átélt tragikus éveket summázta, s a közeli tragédiát villantotta fel. S most, amikor a kortársakról, azoknak az időn átszűrt visszaemlékezéseiről kellene tulajdonképpen írni, mindig csak a Reménytelenül utolsó versszaka cseng a fülembe. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, i köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” S erre gondolva érzem azt, hogy a legtöbbet a költő a József Attila-emlékbizottságtól kapta: a felhozatalt Szárszóról és a temetést 1942. május 3-án a Kerepesi temetőbe, legna- gyobbjaink közé. S azt, hogy a vésszel teli időben hatezer munkás és értelmiségi gyűlt össze a koporsója körül, és sírjára egyenként hullottak a vörös szegfűk. A sorozatot lezáró versműsor — Jordán Tamás előadásában —: csodálatos volt. A költő élt, gondolkozott, tépelő- dött, harcolt, szenvedett előttünk, a semmi ágán ülő szív, annyira egy volt vele előadója. Ez több volt, mint bravúr: maga az igazi átélés. Változó világban élünk Nemcsak most, mindig, akár tudomásul vesszük, akár nem. De igaz az is, hogy bár közhely a világ — és benne a magunk — változása, mégis nehéz az alkalmazkodás hozzá. Ez a helyzet a közművelődés terén is, s erről volt szó a Szegedi beszélgetések kecskeméti adásában A művelődés és otthonai címmel. A témáról szakemberek — művelődési házak vezetői — gondolkoztak hangosan a kamerák előtt: Bede László Békésről, Pató János Bordányból, Sajtos Géza Kecskemétről és Szabó Béla Szegedről. Általuk két nagy, egy közepes és egy kicsiny intézmény gondjai, elképzelései kerültek porondra, de legelőször is, a már évek óta felvetődő kérdés: válságban van-e — házával együtt — a művelődési mozgalom? A választ legtalálóbban Bede fogalmazta meg: nem válságban, hanem változóban. Az alaphelyzetet a beszélgetők jól érzékelik, mind a négyük munkája bizonyítja, hogy ennek tudatában dolgoznak, s eredményeiket is ennek köszönhetik. Az elvi fölismerésből így születik meg a ma művelődési házának a gyakorlata. A kultúra fogalma ugyanis tág, van mindennapi rétege is, s ennek elismerése nem sérti — inkább szélesíti — a hagyományos műveltségeszményt. Mert a kettő szorosan egymáshoz tartozik, s akkor van pezsgő élet egy művelődési házban, ha válogathatnak az emberek, sőt, a maguk kívánta tevékenységet is végezhetik ott. A beszélgetést Pavlovits Miklós műsorvezető-szerkesztő jó érzékkel hagyta kibontakozni, sokoldalúvá terebélyesedni. Hoztam is, nem is Mondja és tesz eleget a király kívánságának a mesebeli okos lány, amikor az ajándék galambot kiengedi a szita alól, hogy elröpülhessen. Erre kell gondolni olykor, amikor eltűnődik az ember a műsor összeállításán, tudva, hogy egy-egy adás sorsát eleve eldöntheti, hogy mivel kerül szembe a másik csatornán. Most szombaton például az előbb ismertetett közművelődési műsor egy időben kezdődött az Alain Delon-sorozat egyik filmjével, az Alvilági melódiával. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, melyikhez pártolt a nézők döntő többsége, ismervén Delon és a vele játszó Jean Gabin népszerűségét. A film műfajáról már nem is beszélve. Szerencsétlen egybeesés v°lt • • • Vass Márta „E század honom s börtönöm” Hollós Korvin Lajos emlékezete Ha élne még, most lenne nyolcvan esztendős. Kicsit kesernyésen venné tudomásul, hogy az irodalmi köztudat, melynek ő oly szorgos munkása volt, többé-kevésbé megfeledkezett róla, aztán bizonyára emlékezetébe idézné azt a verssorát, melyben elsóhajtotta, nem vágyik ő késői korokra, megelégedett azzal a küldetéssel, melyet jó és balsorsa mért rá. 1905-ben született. Fiatalságát Óbudán töltötte, amely akkor még inkább kisváros volt, földszintes házakkal, mesteremberekkel, és egyre növekvő nyomorúsággal, melyet neki is hamar módja volt megtapasztalnia. Élete delelőjén, az Óbudai búcsú című novelláskötetében idézte vissza hányatott ifjúságát, családja nyomorát, apja különös, gyökértelen alakját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagypolgári család egyik pillanatról a másikra proletárrá vált. A novellafüzérben szereplő kisfiú ő maga, s ő az a Tanú is, aki bemutatja azt a környezetet és életformát, melyről Hollós Korvin Lajos nélkül bizony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdeklődését. Egy idős volt a Nyugat második nemzedékének költőivel, de sorsa egészen másképpen alakult: nem élvezhette az irodalom védettségét, korán ki kellett szállnia a társadalmi harcok terepére, s ott mind tudatosabban vállalt szolidaritást a munkásosztállyal. Felismerte a fasizálódás veszélyeit, s nagy hatású versekben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulisták márciusi ünnepe). Az illegális kommunista párt tagja lett. Verseit és poémáit munkáskórusok szavalták. Már a címével is sokat sejtető verseskönyvéről (Harmincas évek) aligha véletlenül írta Forgács Antal, aki később a németek, áldozata lett: „Világszemlélete majdnem teljesen egybeolvadt verse anyagával, s így a mutatkozó tendencia nem hat erőszakoltnak.” Hogy mi is volt ez a „tendencia”, arról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Korvin Lajos egyik nagyszabású verse Leninről szólt. Tudatosan vállalta a mozgalmi költő szerepét. Nem tört művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek élét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avant- garde szelleme tört meg benne akkor, amikor 1936-ban teljesen váratlanul és érthetetlenül kizárták a pártból. Döbbenetes élményének, belső megrendülésének dokumentumai voltak az Elhal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a magánélet szférájába vonult vissza. Ám ebben a kötetében is olvashatók azok a Freskók, korjelző kis versek, amelyek azt bizonyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egykönnyen válik meg attól. A második világháború legnehezebb éveit kalandosan vészelte át, négyszer szökött meg munkásszázadából, s hetekig bujkált lélegzetvisszafojtva egy pincében. A felszabadulás után úgy érezte, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulásul és tanulságul minden műformában beszámoljon gazdag történelmi tapasztalatairól, s ennek révén lehessen az új kor alázatos munkása. 1945-ben egyszerre két műve is megjelent. Hátsó lépcső címmel regénye, amelyet erős naturális színezés és történelmi tudatosság jellemzett, és Válogatott versei, amelyről találóan írta akkor egyik méltatója: „Alapjában véve gondolati líra ez, az elnyomottak emberi jogaiért harcoló, legbelső hitből fakadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legtermékenyebb íróévei. Jóvátétellel kecsegtette addig meglehetősen keserű sorsa. Ügy érezte, a megújuló szocialista irodalomnak adhat mintát, ha saját művészetében megpróbálkozik a különféle stílusirányzatok szintetizálásával. Torpedó című novellakötetében ezért is elegyedhettek realista, expresszionista és szimbolista képek. Mintha a szociális igazság e drámaian hangolt elbeszélője azt akarta volna bizonyítani, az új irodalomnak készségesnek és nyitottnak kell lennie minden iránt, amitől ösztönzést nyerhet további fejlődése során. Böjti szelek (1948) című regényében a szatíra irányába tett kísérleteket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tartogatnak számára. 1949-ben újra kizárták a pártból. A közéletbe és az irolalomba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor is szilárd eltökéltséggel és öntudattal fogalmazta meg Ars poeticájában: „Szavam mögött osztályom áll: a dolgozó szegények.” A hatvanas években mintha érezte volna, hogy életútja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népszerű regényeit, elbeszéléseit és verseit. Különösen emlékezetesek e kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, melyek szatirikus hajlamának újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) című kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt nehéz ráismerni a tragikus sorsú - Bajor Gizire és Germán Istvánra. Hollós Korvin Lajos azonban szerencsés érzékkel került el mindenfajta intim- pistáskodást; a házaspár tragikus öngyilkosságának lélektani mozgatórugóit igyekezett megtalálni, s a férfi képzelt személyiségtorzulásának következményeit kitűnő érzékkel, feszülten ábrázolta. A Komédiások talán a legjobb írása volt Hollós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. Gazdag életművének új és új kötetei azonban azt sejtetik, hogy az alakja körüli csend csak időleges, s ugyanúgy felverekszi magát emléke, mint ahogy ő tette hányatott és áldozatos élete során. Rónay László
