Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
NÉPÚJSÁG 1985. december 7„ szombat o Ménes/ György: Három groteszk MOTTÖ: Ezek az írások „matematikai egyenletek; az egyik oldalon a közlés minimuma, az író részéről, a másik oldalon a képzelet maximuma, az olvasó részéről”. (ö. I.) Az ügyosztályon — „Nagy lehet itt a forgalom" — gondolta F. a sok szék láttán. Sapkáját letette az egyik ülőkéjére, majd kopogott. — ...bad! — hallatszott bentről. — Jónapot kívánok! — . . .npot! — mondta a karosszék az íróasztal fiókos oldalán. — ... jön le! Leült. A térdével nem tudott mit kezdeni. Többször nekiütötte az íróasztal elejének. — „Kifényesedik a nadrágom. . . Vörös lesz a bőröm . . . Nem tárgyalóképes így az ember . . . Vajon hányán koptatták . ..?” A karosszék a fiókos oldalon megreccsent: — Nos!? — Olyan íróasztal kellene, amelyiknek az eleje is nyitott. Hogy az ember a lábát. . . A fiókos oldali szék hanyatt esett a meglepetéstől. — Ez nem bútorbolt, kérem! — süvöltötte. — „Megint rossz helyen járok” — sóhajtott F. Lehajolt, hogy feállítsa az eldőlt széket. — „Megcserélem őket” — villant át rajta. Aztán legyintett. Köszönés nélkül indult kifelé. — Viszontlátásra! hallotta, amikor betette maga mögött az ajtót. Feltámadás A hír bejárta a világsajtót: Egy amerikai diák — közkönyvtárakban is elérhető dokumentumok alapján — „megfejtette” az atombomba elkészítésének titkát. Emiatt azonban sehol nem tört ki pánik. A magyarok többsége kacsának minősítette az esetet. Mindössze egy belvárosi hangszerkészítő kisiparos vette komolyan. Elmélyülten tanulmányozni kezdte a nálunk is beszerezhető „Könyvek”-et. Amikor birtokába jutott minden szükséges ismeretnek, hozzálátott a Harsona elkészítéséhez. A Kiosz sajtóértekezletén a csillogó zeneszerszámot „az amerikai kihívásra adott méltó válasz"-nak minősítették. A bejelentés leírhatatlan hatást váltott ki. Mindenki a Harsonát akarta, „a feltámadás kulcsát”. A meghívottak egymás kezéből kapkodták ki a remekművet. A tolongásban elejtették, megtiporták. Arra a szánalmas hangra, amit ekkor adott a Harsona, ketten reagáltak. Egyikük Nyikoláj Vasziljevics Gogolnak mondja magát. A másik Örkény István. Lecke A vadásztársaság területén szájról szájra járt a három ágú sárgarépa. Ősi szokás szerint így szólították gyűlésbe egymást a nyulak. Tanácskozni a vadászati tilalom ideje alatt szoktak. Szezonban még sohasem üléseztek, bár a „törvényi” lehetősége adott lett volna ennek is. Egyszer egy fiatal, izgága üregkarbantartó elérte a lehetetlent. A Szőrehullottak Testületé meghajolt érvei előtt, s az idény kellős közepén útjára bocsátotta a sárgarépát. Miután minden küldött elfoglalta helyét a káposztarakás mellett, az üregkarbantartó rátért a tárgyra: — Szeretném, ha szószólótokká választanátok! Beszédem van a fővadásszal. A többség szájából kiesett a káposztalevél. Ekkora filippikára senki sem számított. Még a kopott bundájú konzervatívok voksait is megszerezte. — Az nem járja — kezdte a fővadász előtt —. hogy ránk csak forintos lövéseket adnak. Mi miért nem veszünk részt bérvadászaton? A kemény valuta kitermelésének joga ugyanis egyetemes jog. Megillet minden kis- és nagyvadat. — Szegény feleségem! — zokogott fel a vadász. — Hányszor megpirongattál a célzóvíz miatt! Megmarkolta puskáját és az interpelláló nyúlhoz vágta. Serédi János: A fekete lovas A városi tanács művelődésügyi osztályának isteni szikrája volt az alapja annak a döntésnek, melynek valóra váltásán buzgólkod- va a termelőszövetkezet vezetősége egy kocsmából ki- szuperált biliárdasztalt hozatott a brigádszállásra, hogy a kultúra áldásában részesítse a környező tanyákat. Ezen a korán sötétségbe hajló, lucskos, hideglelős őszi délutánon ketten játszottak. Két traktoros. Só- tyi Péter és váltótársa. Az éjjeliőr, Cservenák apó volt az író. Csúcsos sövegével, alázatos gömyedtségében, ahogy a szoba mennyezetén árválkodó villanykörte gyérülő fényében egymásba kulcsolt lábbal ült a sarokban, a piszkos lócán, venyi- gesovány kezében tartva a táblát, olyannak tűnt, akár egy semmitmondó, a múlt világából itt felejtett, szána- lomraméltó kísértet. Egyszer csak megtörte a csendet. — Láttam a fekete lovast. Sótyi Péter az asztal fölé hajol. Mielőtt megcélozná a sárga golyót a mandiner szögletében, hátrasandít. — Ugyan, apó, megint aludt az éjszaka. — Egy pillanatra se hunytam le a szememet — tiltakozik az öreg. — Az ember sohase tudhatja, mikor kap egy ellenőrzést. — Akkor ébren álmodott. Cservenák aP° nem hagyja magát. Mutatóujjával hátraböki a kucsmáját. — Ne tréfálkozz velem, fiam! Sok mindent megértem, nem a világba beszélek. Éjfélkor körbejárom a szállást Az eső eláll. Egy pillanatra előbújik a hold. És akkor látom a fekete lovast. Nyargal a Körös felé. Kezében nincs lámpa. Nincs bizony. Még a hangját is hallom, ahogy a felesége nevét kiáltja. — Ejha, ez amolyan látomásféle, nemdebár? — ugratják. — Ha látomás, hát látomás. — Csakhogy nagyot fordult a világ, apó! Ki hisz manapság az ilyesmiben? — Egyédem-begyedem, hadd forogjon! Én csak azt beszélem, hogy ez rossz előjel. Figyelmeztetés, mert rosszak az emberek. Kapzsi- ak. Az öreg makacssága, meg, hogy a sárga golyót nem találja el, felingerli. — Akkor is, csak egy legenda — legyint bosszúsan. — Hallottam róla gyerekkoromban egyet s mást. Erre aztán az öreg is ne- kibőszül. — Dehogy legenda! Ennek a fekete lovasnak ott volt a tanyája a Körös-part közelében. Postás volt az, kérem, tanyai lovas postás. Tú] a városon, arra Fürjesen meg a Kereki tanyákon hordta a leveleket. Fekete köpenyben járt. Kora hajnalban indult, és késő éjszaka tért vissza. Lámpással ment, lámpással érkezett, merthogy tengernyi dolga volt, össze akarta szedni magát. Surbankó legényke voltam, amikor a gátat áttörte a víz, és azon az éjszakán a fekete lovas, mint egy őrült nyargalt a tanyája felé, kezében a lámpással. De olyan erővel zúdult az áradat, hogy a lova összerogyott és a lámpást kicsavarta a kezéből. Akkor aztán többé nem láttuk innen, Tarajosról, csak a hangját hallottuk, ahogy a felesége és a gyermeke nevét kiabálta. Tudjátok meg, ahányszor megjelenik éjszakánként a fekete lovas, és nincs kezében lámpás, akkor valami veszedelmes dolog van készülőben. A háború előtt is megjelent, többen látták. És, ugye, jött is a veszedelem. Rikácsoló hangja betölti a szobát, s a csend, ami ezután következik, alattomosan, mint egy kígyó, siklik, mint egy kiismerhetetlen borzalom közeledik Sótyi felé. Árad a Körös. Éjjelnappal hordják a homokzsákokat, erősítik a partokat. A környékről mindenkit elköltöztettek. Sótyi tanyája is üres. Csak a húsz hízóját nem engedte elvinni, nehogy veszítsenek súlyukból. Minek ez a nagy lárma? Az ember a modern technikával kordában tartja a vizet. Nem azért mozgósítanak minden épkézláb embert a partokra. Két hete titokban hazaköltöztette a feleségét a városból, hogy legyen, aki etesse a hízókat. Az asszony gyermekgondozási szabadságon van. A kis Péterke is vele van. Még szopik. Egy pillanatra belemar a kétség. A dákót a biliárdasztalra hajítja. A sarokban egy láda sör. Kivesz egy üveget. Egy hajtással magába tölti. Széles vállú, nagydarab férfi, előreugró, szögletes állal, apró, villogó szemekkel. Nem az a fajta, aki megijed saját árnyékától. — Akár látomás, akár nem, az a fekete lovas ... — kezdi a nótát újra az öreg. — Ne huhogjon! Olyan indulattal robban ki belőle a szó, hogy Cservenák apó valósággal összezsugorodik a sarokban. Jóllehet, feleségének a nagyapja, s tisztelettel kellene lennie iránta, de egy csöpp megbánást sem érez, hogy ilyen durván elhallgattatta. Felhajt még egy üveggel. Ám nyugtalanságát az sem csillapítja. — Reggel jövök — köszön el a váltótársától. Odakinn szemerkél az eső. Felpattan a motorkerékpárjára. Bekapcsolja a lámpát. Váltótársa éppen akkor száll be a hatalmas Rába traktor fülkéjébe, hogy megkezdje az éjszakai műszakot. A tanyája vagy másfél kilométerre van a Köröstől. Fenn a gáton reflektorok világítanak, rőzsetüzek égnek, gépek dübörögnek. Végesvégig nagy a jövés-menés. Lankadatlan erővel folyik a munka. Ettől megnyugszik. Megnézi az ólat, meg a kimustrált Zetort, amit a szövetkezettől vásárolt. Ott áll a pótkocsival együtt az ól előtt, készen arra, ha mégis jönne a baj, a hízókat időben elszállíthassa. Aztán bemegy a szobába, ledobja magáról a ruhát és a feleségéhez bújik. — Nagyapád egy vészmadár — dörmögi a fülébe. — Pszt, Péterke alszik — tapasztja szájára a kezét az asszony. — Én is félek — vallja be kisvártatva. — Félni, ugyan, ostobaság. — Adjuk le a hízókat, és menjünk vissza a városba. Az állatforgalmi vállalat átveszi őket. — Az ám, de milyen áron, egy csomó pénzt veszítünk. Még nem érték el az előírt súlyt. — És a kockázat ? — Micsoda kockázat? — Hogy visszajöttünk a tanyára. Anyám azt mondja, őrültséget csinálunk. Szép, kecses asszony a felesége. Igéző, fekete szeme van. Szőke haja a derekáig ér. Melle, mint két gumilabda, ágaskodó bimbókkal. A Cservenák-fajta kecses és mutatós, gondolja magában, de gyáva. A gyávaság pedig restséget és tehetetlenséget szül. Ha majd nem fogja ennyire szeretni, vagy kihúzza belőle a gyufát, szemébe vágja: ti Cservenákok mind gyávák vagytok. Apád és nagyapád is folyton csak nyavalyog, meg siránkozik. Ezért voltatok szegények. Béresek, napszámosok. A téeszben sem vittétek sokra. És saját vakmerőségére gondolva, hogy a hatóság tilalma ellenére visszajött a tanyára, elönti a büszkeség. Büszke a nagyapjára, aki itt a tanya körül, ebből a komisz fekete földből, melyből a termelőszövetkezet most alig tud valamit kihozni, 25 holdat kapart össze. Büszke, hogy visszaszerezte a tanyát. Itt majd összeszedi magát, és néhány év múlva neki is lesz olyan háza, mint nővérének Szegeden, akiből egyetemi tanár lett. ö is tanulhatott volna. Jó feje volt. De ő a földet szereti, meg az állatokat. Nem úgy, ahogy a téeszelnökök, meg az egyetemet végzett agronó- musok, tankönyvekből, brosúrákból, az íróasztalok mellől, hanem konkrétan, ahogy munkája nyomán termőre fordul a szántás, ahogy kibújik a mag, ahogy szárba szökken a búza, az állatokat nevén nevezni, külön- külön megsimogatni, gondozni őket. ősi parasztvér lüktet ereiben. — Aludjunk — mondja a feleségének. Mihamar elnyomja a buz- góság. Később, maga se tudja, mennyi idő múlva, az álom tétova, homályos ködén átszűrődik felesége ijedt kiáltása. — Víz, víz! Valami susog. Valami sziszeg. Valami bugyborékol. Alattomos lassúsággal kúszik be a szobába a rémület. — Víz, víz! Felpattan. Magára kapkodja a ruháit. A felesége nem mer lelépni az ágyról. A falhoz húzódik. Ijedelmében a falat csapkodja. Mintha onnan várna segítséget. — Rettenetes! Mi lesz velünk? — sikongja. Zseblámpával a szemébe világít. Megdermed. Az ágy közepén áll, fél kézzel a falnak támaszkodva. Tátott szájjal, rémült szemekkel mered a fénybe. — Hagyd abba! Az erélyes hangtól mintha csillapodna. — Félek — dadogja levegő után kapkodva. — Ne félj! A víz alig egyujjnyi. Még nincs baj. Öltözködj! Itt a ruhád. Lépj le nyugodtan az ágyról. Egy kicsit vizes lesz a talpad, ennyi az egész. De nem mozdul. Pongyola alatt reszket a teste és zilált haja rátapad könnyező arcára. És csak néz, néz, tekintetében az eszelősség dermesztő üressége. Ekkor Sótyi Péter felemeli hatalmas, érdes tenyerét. Pofon csattan. Pördül egyet az asszony és elesik. — Hallod, öltözködj! Szipog, könnyeit törölgeti, de engedelmeskedik. Mintha feneketlen álomból tért volna magához. — Figyelj rám, kicsi Katika! — öleli át a férje. — Csak nyugi, csak semmi pánik. Még nincs baj. A gyerek alszik. Pedig rettenetesen kiabáltál. — Az isten szerelmére, most mit csináljunk? — Azt csináljuk, hogy én a pótkocsival kiviszem a hízókat a kövesre. Ha felázik a föld, nagy teherrel képtelenség kijutni innen. Vagy húsz-huszonöt perc az egész, és jövök vissza értetek. Te addig felöltözöl, s a gyerekkel együtt felmész a másik pótkocsira, amelyik ott áll a karám előtt. Figyelsz rám? — Persze, figyelek, — Tehát felköltöztök a másik pótkocsira, érted? — Értem. — Most elmegyek. Újra szívébe markol a rémület. Belekapaszkodik a férjébe. — Ne hagyjál itt minket Péterkével! — Értsd meg, kicsi Katika, először a hízókat kell kivinnem. Vagy azt akarod, hagyjuk veszni őket? Menynyit gürcöltél te is meg én is és most, amikor jönne a pénz... — Igazad van, menj és siess vissza. Én addig mindent rendezek. Felmegyünk Péterkével a pótkocsira. A dunnákat is felpakolom. Még nincs baj. Odakinn az udvaron ugyan több a víz, mint a házban, de bokáig sem ér még. Undorító, fekete lucsok klattyog a gumicsizmája alatt. A gátat kettészelte. Elsoodorta a reflektorokat, a rőzsetüzeket. Először csak néhány méter széles kaput tört magának. Azon keresztül robajlik egyre szélesebben, egyre sodróbb, egyre vadabb áradattal. S ahogy nő eszeveszett ereje, úgy erősödik a hangja. A haragvó, a mormogó, a bömbölő zúgás. Pillanatról pillanatra. Sótyi mit sem tud erről. Csak azt látja, ami az udvarón, meg az ólban történik. Itt még bokáig sem ér a víz. Ennek tudatában noszogatja, böködi a hízókat egy faléccel a feljáróra, s onnan a pótkocsira. Egykettőre végez. Fél vállal ellöki a feljárót és a plató hátsó oldalát felcsapja. S máris a Zetor nyergében ül. Mindössze két kilométerre van a köves. Igazán nem nagy távolság. A földút nyílegyenes. Még vakon se tévedhet el. Két oldalán árok. Az egyik színültig megtelt vízzel, s itt-ott átcsap az útra, onnan a másik árokba folyik. A gép néha csúszik egyet, a pótkocsi fáról. Sótyi Péter azonban biztos kézzel tartja a kormányt. Az esze helyén van. A szívét se érintette meg a félelem. Sőt, élvezi a veszélyt. Biztos a dolgában. Mint aki még sohase vesztett. Éppen ezért nem érti a feleségét. Hogy megrémült! Vajon tudatában van ez a félénk kis madárka, hogy milyen csinos? Vagy még arra sem volt bátorsága, hogy felmérje önmagát? Ha nem volna mennyire vonzó, szép, folytonos riadozását nem bírná elviselni. Csak az ölelését szereti, ezt* már rég leszögezte. Most azonban egy picikét sajnálja. Életében először érzi úgy, hogy ezen az éjszakán egészen közel került a feleségéhez. Vagy csupán a sejtés legyinti meg? Ami történt és ami történni fog, örökre összekapcsolja őket. Az ám, de a fia! Még fel se sírt. Igazi Sótyi-fajta. A kövesúton lekapcsolja a vontatót. Visszafordul a Ze- torral. Az előbb háttal volt a partnak, most azonban majdnem szemben halad. A fényszórók végigsiklanak a vizen, néha rávetik fényüket a gátra. Azaz nem is biztos, hogy a gátra. Erőlteti a szemét és nem látja a part vonalát. Talán csak úgy vélte az előbb. Megszokta, hogy arrafelé húzódik. A tanyája azonban nincs messze. Azt valóban látja. Még a pótkocsit is. Ügy irányítja a Zetort, hogy a reflektor fénye ráessen. A feleségének a gyerekkel már rajta kellene lennie, ahogy megbeszélték. Talán ott is vannak. Lefeküdtek, bebújtak a takarók aló. Hiszen eleredt az eső. Cefetül csapkodja az arcát. Sebaj! Néhány perc és a tanyán van. Ott ám! Csakhogy már az utat se látja. El-elbizonyta- lanodik. Merre van az árok, merre az út? Csak egyenesen, biztatja magát. Nyomja a gázpedált. A gép prüszköl, fulladozik, a bal oldali hátsó kerék kapar és nem mozdul. Valamit raknia kell a kerék alá! De mit? Leveszi magáról a dzsekit, meg az inget. Leugrik. A víz a derekáig ér. Hirtelen mozdulattal alábukik, s a dzsekit meg az inget a kerék alá gyömöszöli. Újra beindítja a Zetort. A kerék tovább kapar és csúszik, egyre lejjebb és lejjebb. A gép megbillen. A víz emelkedik. Üjabb és újabb hullámok érkeznek. Beleveti magát. Úszik egy darabon, majd lábbal rugaszkodik előre, szembe kell haladnia az árral. Ügy véli, csak egy karnyújtásnyira lehet a tanyától. El is kiáltja magát. A felesége nevét kiáltja, meg a fiáét. Mindjárt ott lesz, ne féljenek. Ám egy hullám felemeli, a következő már hátralöki. Egymás hegyén-hátán tornyosulnak, s mint egy szalmaszálat, sodorják vissza, oda, ahonnan elindult. Odalökik, odapréselik a Zetorhoz. Borzadály- lyal, kidülledt szemekkel kapaszkodik a kerekekbe. És most először fut át az agyán a rémület. A lehetetlenre vállalkozott. A víz erősebb nála. Le fogja győzni. Ám csupán egy pillanatig tart a reményvesztett ember megtorpanása. Erejét megszáz- szorozva lángol fel benne az akarat. Ismét nekirugaszkodik. Sokszor átúszta a Köröst. Nyáron kocsival belehajtott a medrébe, hogy lemossa a lovakat. És éppen most ne birkózzon meg vele, amikor a fiáról, meg a feleségéről van szó! Sótyi Pétert még senki se gyűrte maga alá. Ugyanaz az elszántság lobog benne, mint nagyapjában, aki ebből az átokverte földből kicsikarta a termést. Ugyanazzal a makacssággal birkózik a hullámokkal, s észre se veszi, hogy a víz megint visszasodorja a Zetorhoz, tagjai zsibbadnak, elhagyja az ereje, hogy csúszik lefele, le a mélybe és kapaszkodni se kapaszkodik többé a kerekekbe, csak az akarat harsog benne, hogy legyőzze a mindenen diadalmaskodó rettenetes áradatot.
