Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

1985. december 31., kedd NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Lipták Pál várában A ház a háza kertjében va­lami egészen különös biroda­lom. Lehet vagy. tíz-tizenöt méter hosszú, talán négy mé­ter széles, és belül egyetlen szoba. Mit szoba? Terem, műhely, gyűjteménytároló, iratőrző.- A nagy ablaknál íróasztal, egy rejtett sarok­ban heverő, és tárgyak, régi bútorok, kis szobrok tucatja, zöld üvegű villanylámpa, zöld cserépkályha, egy nagy­asztalon kávé gőzölög, apró­süteményes tányérok, kifej­tett dió, könnyű bor hívja a vendéget. A kertben, itt, a Micsurin utca 68-ban padok, kőszobrok, fák társaságában érkezhetni ide, a hátsó ház­hoz. Lipták Pál várába, ahol (első pillanatra kiderül) jó­ízűen lehet beszélgetni, hall­gatni, kétszáz éves iratokat olvasgatni, rajzokba feled­kezni. tehát ahogy a múlt században mondták: múlatni magunkat. Időt tölteni. A házigazda mosolygó jó­indulattal szemléli a vendé­get, aki egyik ámulatból á másikba esik, és szeretné percek alatt felmérni, meg­ismerni, érezni azt a lenyű­göző szellemi gazdagságot (a nem forinttal mérhetőt). mely itt körülveszi. Hogy minden próbálkozása egyre Inkább csődöt mond, hozza a gőzölgő kávét (,.éppen most folyt le, pontosan érkeztél”), és amíg a pompás italt és Illatát élvezzük, . megjegyzi csöndesen: „A perceknek élünk, ez lett a világ”. Tudom, és vendéglátóm is tudja, hogy nem egészen pontos ez így, de. az érzés (a megérzés!), ami a szavak mögött sejlik, valóság. Vagy talán van elég időnk egy­másra? Van elég önmagunk­ra? Van elég a térre (város­ra, hazára), ahol élünk? Is­merjük-e a múltját? A jele­nét, nemcsak ’a felszíneken? Ismerjük-e azokat, akiknek életét mi, maiak folytatjuk? Tudjuk-e. hogy a szoba pa­dozata alatti földet, ahol most ülünk és kávét iszo­gatunk. négyszáz évvel ez­előtt az Ábránffyak vitézei tapodták? Hogy innen, ettől a műhelybirodalomtól pár száz méterre, a Kastély utca 14-ben született a házigazda, és (meséli) ,.a 12. és 16. szá­mú házak között volt a vár­kastély, amit 1356-ban a gyulaiak megrohanták és bevettek”. Hogy ebből a számtalanszor megismétlődő történelmi tényből milyen fényesen (?) kiderül: a hó­dító török orra előtt, tíz év­vel Gyula gyászos bukása előtt a magyar urak egymást ölték?! Vagy talán igaz a be­jegyzés Lipták Pál olvasó­naplójának egyik kötetében (amit órákig forgatok ezen a délelőttön), „Nemzeti hibánk a rosszindulatú irigység. Azt mondjuk: istenem, magam­nak semmit se kérek, de dö­göljön meg a szomszéd nyu- la ...” A kávé-után arról tanako­dunk, hogy mi legyen: be­széljük meg előre, miről be­szélünk, vagy kezdjük el va­lahol, és majd csak eljutunk valahová? Maradunk ennél. Ahogy a szó viszi a gondola­tot, ahogy a gondolátok ka­lauzolnak múltban, jelenben, önmagunkban. Meg kell szoknom a kör­nyezet varázsát, hogy minél erősebben figyelhessek Lip­ták Pálra, aki most éppen fel, s alá sétál íróasztalától a zöld kályháig, aztán mel­lém telepszik egy kényelmes fotelbe, fellapozza az Olva­sónapló egyik kötetét, mutat egy pár soros, rövid bejegy­zést. „Szeretem ezt a várost, mert itt születtem . . Csak ennyi lenne? A napló első oldalán térkép. Békéscsaba. Piros vonallal behúzott, be­határolt terület. A könyvtár­tól a Micsurin, az Arany ut­cáig. „Itt éltem. Ebben a körben. Ezen a kis területen. Itt éltem az életem javát.” Én inkább azt mondanám, hogy ide tért vissza mindig, itt volt, itt van otthon. Mert útjai sokfelé elvezették. Skandináviától Nyugat­németországig, Leningrád- tól Upsaláig, látni a világot, megismerni embereket. „És a könyvtárakat” — szól közbe még. A könyvtárakat. Élete részét, a legkedvesebbek egyikét. Ezzel már helyben is vagyunk. Az első téma előállt, hogy utazzunk azon. Vissza az időben, előre az időben. Az olvasónaplóban egy másik bejegyzés: „Az a leg­jobb jós, aki jót jövendöl”. Zárójelben: „Euripidész”. „Nem azért van ide beír­va, mert elhiszem, hogy az a legjobb. Az igazsága miatt. A jóstól csak jót szeretünk hallani. Még akkor is, ha tudjuk, fele sem igaz. De hát érdemes-e jót jósolni, min­den alap nélkül?” A békéscsabai könyvtár terve. Azt forgatjuk. A szer­zők: Havassy Pál építész, Sallai István könyvtártudós. Abban a tervben még há­romemeletes az épület, ami ma, készen, csak egy, Szük­ségből egy. Mégis egy biro­dalom, az is. Megkockázta­tom, hogy „főműve életed­nek”, erre nem válaszol, akik ismerik, tudják, van egy ha­tár, azon túl Lipták Pali hallgat, nem szól, és eltereli a szót más irányba. Mint ahogyan most is. „Vég nél­küli beszélgetéseken alakult ez a könyvtár olyanná, ami­lyennek látod. Nem voltunk türelmetlenek. Akartunk va­lami maradandót, szüksége­set. amire 50 évig nem lesz sem pénz, sem akarat újra. Még jó példáink sem igen voltak. A külföld gazdag (sok pénzből épített) könyvtárait nem utánozhattuk. És itt, ez a mi kis Békéscsabánk. Dön­teni, hogy milyen legyen, egyik percről a másikra, ma­gabiztosan. lehetetlen. Elkap­kodott, rossz döntéseket ir­galmatlan nehéz korrigálni. Mondjak példákat?” össze­húzza a szemét. Lehet, hogy ugyanarra gondolunk. „Mindent tud ez a csabai könyvtár, ez a ,tőmondatos’ épület, amit ma elvárhatunk tőle. Lehetett volna cifráz­ni, de minek? Nem volt a környezetében semmi, ami­hez illeszteni lehetett volna. Cipelünk ebben a városban elég sok elrontott dolgot. Olyat, amit felépítettünk, és nem néztük meg. illik-e a környezetbe? Klebelsberg Kunóról mesélik, hogy Sze­ged Dóm-téri épületeiről ma­ketteket készíttetett, lehasalt a szőnyegre, és úgy nézte, ho­gyan illeszkedik egyik a má­sikhoz? Ha ezt valahol el­mondanám, mosolyognának. Pedig ,lehasalni’ az emberi léptékekhez: van-e más dol­gunk?” Aztán felötlik bennünk új­ra Euripidész. Hogy a jó jós .. . „Nem szeretem azt, aki csak jövendölni tud. Most legyen okos, akinek szava van. A jövendölést ki kéri számon valaha is?” Két unoka érkezik. Meg­telepszenek kicsit a terített asztal mellett, a dióbél olyan finom! Elviharzanak. Megint a csönd, és újra a „szeretem ezt a várost”. Haragszik is érte eleget. Elfutunk gondo­latban Párizsig, hogy Le Corbusier tévedéseiről be­szélhessünk . . . „Nem elég az embert kulturált lakásba jut­tatni, ha a város, az ember­város hiányzik az életéből. Irtózom, ha utcákat tarolunk a földig, ha szétszabdalunk és tömbösítünk egy várost. Ha úgy akarunk korszerűek lenni, hogy közben észre sem vesszük, mennyi érték odapusztul? Miért nem tud­juk megőrizni az utcákat? Tereket? Miért jó lepötyögte- tett házakat építeni? Hol ta­nítják ezt?” Most egy időgépbe ülünk és kezünkben az .Olvasónap- lóval (rajzok tömkelegé ab­ban!) visszamegyünk a har­mincas évek Békéscsabájára. Lipták Pál kamaszgyerek volt akkor, szabónak tanult. Ügy megismerte a Búzapiac teret, mint a tenyerét. Akkor Ferenc József nevét viselte a tér, s hogy tudjuk, hová re­pült az az időgép, nézzünk fel az egyik épület falára most, a táblán ez áll: Sza­badság tér. „A postával szemben, a sarkon volt a Kugel-vaske- reskedés. Róna úr volt a tu­laj, akit (nem legenda!), ha öt percet késett, megvárt a pesti gyors is. Segédje, Do­bók úr 300 pengőt keresett. Többet mint Korniss Géza, a városi kulturtanácsnok .. . A mostani, nagy zöld épület he­lyén volt a Schwézner-Ven- déglő, meg Varga és Tábor szabósága: itt voltam inas. A 4-es szám alatt lakott Ková- csik János, a Városfejlesztési Rt. igazgatója. Az emeleten Willentál úr, a Csaba mozi tulajdonosa. És mennyi ügy­véd ! Az egész tér teli volt ügyvédi irodákkal. A sarkon a II. Rákóczi Ferenchez címzett gyógyszertár. Radó úr,' a patikus, reggelente mindig megkérdezte: Mit írt. a Népszava? . . . Ugyanígy összeírtam az Arany utca la­kóit és megírom még a Szent István teret, az ottani boltokat, üzleteket. Tudod-e, hogy a harmincas évek Bé­késcsabáján 14 helyen lehe­tett étkezni? Hallottál-e a Nádor Szállóról, a Vasúti Szállodáról, ahol egy pengő hatvan fillér volt egy szoba, a Piros almáról, a Prófétá­ról . . . Hogy éltek meg eny- nyien? Nem akart senki egyik napról a másikra meg­gazdagodni. Hosszú távra él­tek, és az élet színterei vol­tak ezek a vendégfogadók. A Három nyolcas a mai Bar­tók utcán volt, középtájon. Varga úr ült a pénztárfülké­ben, és figyelte a terepet. Jöttek a törzsvendégek. „Za- horán úr megérkezett, Zaho- rán úrnak egy nagyfröccs!” — szólt a pincérnek . . . Megint szünet és stílusos, ha iszunk egy könnyű fröcs- csöt. Kizárólag fehér borból. Ebéd előtt. A házigazda egy távoli polcról két öreg könyv­vel jön vissza foteljeinkhez. „Ezt nézd meg, ez a kincs! A két. legutolsó csabai szél­malom pénztárkönyve. Hal­latlanul izgalmas! 1849-ben kezdődik az egyik. -Azt mondja: Két fenyőt vettünk Aradon a vitorla megcsiná- lására, kostáit 32.50; csinál­tattunk csigakötelet, vettünk két itze olajat; vitorlára 72 rőf vásznat, rőfjét 30 sum­ma . . . Hogy hol volt ez a két szélmalom? Az egyik a kétegyházi út sarkán, a mos­tani hűtőház körül, a másik a konzervgyár környékén.” Mintha megállna az idő. Most igazán nem a „percek­nek élünk, habár ezek a per­cek igen-igen gazdagok. A térképen (Olvasónapló!) a piros vonalaktól nem is messze odaírva „Nagyrét”. A Nagyrét! Ami volt és mi le­hetett volna?! „Eleven skan­zen, két kilométerre a város­tól! Csak víz, villany és út, csak ez hiányzott hozzá. Most? Hobbikertnek parcel­lázzák. Háló a városon! Bu­dik és bódék. Az egykori ta­nyák, gyümölcsösök helyén. Kirándulóhely lehetett volna, idegenforgalom-vonzó. Most? Kertek, bwkerítéselve. Jártál a Nagyréten, régen? Persze, te nem itt születtél.” A Nagyrét „lehetett-volna- képe” lassan elröppen közü­lünk, ki tudja honnan, ho­gyan: a házigazda egészen mással folytatja. „Amikor az ember nyug­díjas lesz. A kör bezárul. Oda kerül vissza, ahonnan elindult. Én azért. mindig valami mást is csináltam, mint aki voltam. Például ak­kor kezdtem festeni, amikor szabó voltam . ..” A festő. Harmincegy éve, 1954-ben volt az első kiállí­tása Pesten, a Fényes Adof teremben, ötvenhétben Csa­bán, a múzeumban, tíz évre rá a Képcsarnok boltjában, egy év múlva a jugoszláviai Zrenjaninban, aztán Gyulán, Pozsonyban, Békéscsabán . . , „Nem tartozom az ötper­cenként kiállítók közé, de ez nem jelenti azt, hogy nem dolgozom szorgalmasan. Az ember elindul egy nyomvo­nalon, Rém bújhat ki a bőré­ből. A festő nyomvonala bennem az, hogy járom a vá­rost, keresem a motívumo­kat, figyelem, mi hiányzik? Van olyan része a városnak, ahová tíz éve nem mentem el, mert nem akarok a ré­gi látvánnyal újra szembe­sülni. Az nekem megmarad- a réginek. a múltnak. A művészet csoda dolog. Amit valaki megcsinált, az (ha már nem lesz az ember) vagy helytáll érte, vagy nem. A zajos, manipulált . sikerek nem időtállóak. A bemutat­kozásra, tapsra persze szük­ségünk van. Én se vagyok ez­zel másképpen. A túlzottan magabiztosak nem érzik, hogy meztelenné válnak, és el kell viselni mindent, amit mondanak. A sikernek örül az ember, de én a kudarctól is rettegek.” Már. dél felé jár az idő, mögöttünk hosszú percek, órák. ‘ Most kapok észbe, hogy a könyvtári kiadvá­nyokról, a Lipták névvel fémjelzett bibliofil sorozatról még nem is beszéltünk. Fo­dor Andrásé volt az első fü­zet, 1974-ben. „Akkor még nem tudtuk, mi lesz belőle. Akkor csak pár marék be­tűnk volt, meg egy lábbal hajtós nyomógép. Aztán jött Csorba Győző, E. Kovács Kálmán, Ladányi Miska, a vándorköltő, mert éppen be­vetődött hozzánk; Keresztú- ry Dezső, Nagy László, Illyés Gyula ... Nyolcvan füzet je­lent meg tizenegy év alatt. Most, hogy idáig jutok, el­fog a félsz. Mennyit írtam eddig, és benne van-e az, amit akartam? Lipták Pál, az ember, ' a könyvtáros (Kossuth-díjas!), a festő, a könyvkiadó, a városbarát, a mindig minden jóért, igazért haragvó; a szelíd tekintetű, halk szavú, ebben a húnyt szemmel múltat-magunkat idéző szobában, gyűjtemény­tárolóban, ebben az igazi otthonban? Olvasónaplóit á legszíve­sebben elkérném, hogy meg- küzdve a rohanó percekkel, beletemetkezhessek; rajzai kikéinek onnan, és elindul­nak, járnak-kelnek, beszél­nek, nevetnek, szomorúak, élnek. Még mindig új. még mindig kérdeznem kell. Mi­ért írtad ide, az egyik oldal közepére: „Mi lesz Európá­val a harmadik évezredben? Erre senki sem tud válaszol­ni, pedig a harmadik évez­red tizenöt év múlva kezdő­dik. Az emberek iszonytató ürességbe bámulnak. Halált ígérő kozmikus fenyegetés­nek vannak kitéve ...” Kis szünet. „Aki ha egy kicsit is ér­zékeny alkat, vagy kimért már rá a sors néhány várat­lan ütést, hallja a vészhíre­ket, visszaretten. Van vala­mi halvány remény? Genf? És utána? Várunk valamit, s talán lassan, de megyünk előre. Jó irányba. Jó nyom­vonalon ...” A perceknek élünk? Akkor nem kérdeznénk a harmadik évezredet. De jövendölni sem akarunk minden szépet. Ilyenkor, szilveszter táján sem. Csak élni, tenni, értel­mesen. Magunkban és ma­gunk körül teremteni egy olyan világot, ahol vendég lehettem pár órára. Sass Ervin Tomka Mihály: Didergő evangélium Főikéi a nap, isten fia, üdvözlégy földi ember, bomlik fehér vitorla-reggel, alvó mező, legyél alatta tenger. Hírrel kél: bor, búza, béke virradna már a szorgos népre, sötét fagy üveg-kése mardos, gyémánt ágyban szunnyad smaragd-rozs. A görnyedt akác is élne, szikár-bölcs arc se vár rügy-rontó áprilist — a nyár lepke-tüze lebeg szemében. Nap kél, új esztendőbe térünk, dübörög a szívverésünk, havakat mérünk, asszony-mátkám — pihenünk majd a tavasz árkán. Addig is fűtünk rossz szenekkel, kóróval, ággal, pótszerekkel, fagycsipke trónolja házunk, didergünk, azértse fázunk! Fölkel a nap, isten fia, kérdi a földi ember: a Genfi-tónál hull-e hó, virrad-e tavaszi tenger?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom