Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
BÉKÉS MEGYEI Világ proletárjai, egyesüljetek! NÉPÚJSÁG fl MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA 1985. DECEMBER 24., KEDD Ára: 2,20 forint XL. ÉVFOLYAM, 301. SZÁM Karácsonyok üzenete K rácsony van. Ahogy kötözöm a szaloncukrot, s csomagolom a meglepetéseket jó előre a fenyőfa alá, régi idők karácsonyai járnak eszemben. Ahogy múlnak az évek, s fakódnak rá az ember vállára, úgy jönnek elő, egyre gyakrabban és elevenebben a gyerekkor emlékképei. A jó harminc évvel ezelőtti karácsonyok tűnnek elém, amikor vagy nem volt, vagy nagyon kevés volt a szaloncukor, és kristálycukorból házilag készítettük, s csomagoltuk és raktuk a fenyőre, amelynek illata egy életen át elkíséri az embert. Aztán egy másik karácsony is felidéződik. Amelyik fája alatt szinte semmi nem volt, csak a remény, még bennünk, gyerekekben is. hogy jóra fordul minden. Érdekes, ha erre a karácsonyra gondolok, amelyik ott a bécsi műút melletti dunántúli faluban volt, akkor rögvest tízezrek nyugatra vonulása is felelevenedik bennem. Gyerekként úgy hittem, akkor, október végén, november elején, hogy egy ország indult neki végeláthatatlan sorokban a határnak. Végig a sínek között, s az országút peremén, mert mindkettő az álmok — sokaknak később a csalódás — országába vitt. Ki kétség- beesésében, ki félelemből, ki kalandvágyból kelt útra, ki meg azért, mert egészen egyszerűen meghasonlott. Innen, közel harminc év távlatából, 1985. karácsony estéjét várva — kiegyensúlyozott, nyugodt, árubőséggel jellemezhető jólétünkből visszatekintve — oly hihetetlennek tűnik mindez. Lecsupaszítom a fenyőfa alját, hogy beleférjen a lábakra szerelt tartójába, s eldugom a gyerekek elől, mert még kicsik, s tudnak rácsodálkozó szemmel és önfeledt zsivajjal örülni a váratlanul felgyulladó gyertyáknak, a csillagszóróknak és az ajándékoknak. Még mindig a régi karácsonyokon töprengek, s hirtelen rádöbbenek, hogy ezek lassan-lassan már csak nekem mondanak valamit, s legfeljebb a nemzedékemnek. Ami nekünk, a háború után érkezetteknek a nagy társadalmi változások és traumák között a boldog gyermekkor volt. az jó egy évtized múltán történelemmé emelkedik, ha nem az máris. Történelemmé válik hát már a mi múltunk is, mely bennünket az utolsó háborús, vagy legalábbis polgárháborús nemzedékké tett. Végül is számít-e valamit az én történelmem, a te történelmed, az ő történelme, vagy csak a mi történelmünk ér valamit. Korok, s nemzedékek megélt élményanyaga rakódik egymásra, s válik történelemmé. Az ítéletet az utókor fogja majd kimondani. Felemel vagy aláminősít. Amiről ma azt hisz- szük. hogy hősi tett, lehet, hogy holnapra, egy évszázad távlatából oly jelentéktelennek tűnik, mint életünk egy perce. De van-e felesleges perce életünknek, vannak-e elherdálható napjaink, éveink? Köröttem gyűlnek az elolvasásra váró könyvek és a folyóiratok, a kijelölt tanulmányokkal. Szorít az idő! Hessenteném el magamtól sürgetését. hogy majd, húsz év múlva, nyugdíjasként pótolom, amire most nem futja. De tudom a nyugdíjasoktól, hogy önámítás az egész. Mert az idő akkor is kevés lesz, és tesznek könyvek, amelyeket én soha nem fogok tudni elolvasni, és lesznek történelmi korok is, amelyeknek mélyéig nem fogom tudni leásni magam. Sürget az idő! Ezt felmérni, erre rádöbbenni, azt hiszem, már az ifjúkor vége. Jól meg kell számítani minden hónapot, hetet, napot, mi több, órát és percet is. A valóságot kell élni. Az itt és most rettentő nehezéke— mint küldetés — alatt tenni, cselekedni azt, amit a század, a kor parancsa diktál. Hogy porladó fejfáinkon is méltón állhasson majd nevünk. Iszonyú kihívással nézünk farkasszemet. A katonai fenyegetettségben élő, a terrorizmusba és ópiumfelhőbe, új és új betegségekbe zuhant, helyi háborúkkal terhelt világban talpon maradni, és őrizni a hazát. Jelképesen persze, vagyis őrizni a nyugalmat, az élet értelmét és méltóságát, nemzeti identitásunkat, és erre az új rendre felkent hitünket. Óriási az örökség, a nemzeti múlt, mely mint kifogyhatatlan, szakajtónyi kincs áll mögöttünk. Európa bármely országa irigyünk lehetne régi szép történelmünkért. Igaz, hogy nem voltak az angolokéhoz mérhető nagy királyaink, meg a franciákéhoz hasonlítható, jeles császáraink, de itt, Európa peremén élve leckét adtunk a kontinensnek hősiességből, s megmaradásból. Abból, hogyan lehet újra meg újra porainkból feltámadva független nemzetnek megmaradni. Sosem tartoztunk Európa gazdag népei közé. Nem voltak fél világot érő ásványkincseink (vagy ha voltak is, csak rövid ideig, e században pedig már alig), gazdag erdőink, s országnyi rónaságokon hullámzó búzatábláink. A szegénységet itt jobbágy- és kubikossorsokkal mérték, s az elmaradottságot feudális viszonyokkal, még a század derekán is. Darutollas, gőgös, puccparádés, attilás, romokban hevert Magyarországot kaptunk ajándékba négy évtizeddel ezelőtt. S kezdtünk vele azt, amit tudtunk. Tévedések. kudarcok, s bűnök — mert voltak azok is — árán jutott e nép derültebb. tisztultabb évtizedek határához, majd harminc évvel ezelőtt. S ha van oka irigykedni ránk fél Európának nagy nemzeti múltunkért, hát van oka jelenünkért is. Persze, az új rendet megálmodni mindig egyszerűbb, mint megvalósítani. Bírálni is könnyebb, mint vállalni és építeni. Nem tagadható, nem is tagadjuk, van gond elég. De ha van hozzá valóságismeret, egyenes és nyílt beszéd, akkor a bajokon is könnyebb úrrá lenni. A mai Magyarország ereje a bizalomban, és az erre épült össznépi egységben van. Azt persze sosem hittük, hogy itt mindenki mindennel egyetért — nagy baj is lenne —, de ennek a politikának és programnak van hitele. Van iránta bizalom, és mögötte a többség egysége. Történelmünk során számtalanszor hívták már egységbe a népet, de jó ügy mellett e században még alig. A nacionalizmus, a sovinizmus, a „mi különb vagyunk, mint a szomszéd nép” zászlaját meglobogtatni mindig elmét bolondító, népeket toborzó cselekedet volt itt a Duna völgyében. A népek megértésére és megbecsülésére, az „itt és most élni, s tenni” programra egységbe hívni a népet nehezebb, de tisztességes feladat. S hogy nálunk így van, ez csak emeli politikánk sikerét és értékét. Lessük, várjuk a híreket. Itt a megyében egyre kevesebben, fogyatkozó számban figyeljük, hogy mi kerül az ország jelképes karácsonyfája alá. Régi, műit századi könyvek tanúsága szerint századunk büntetése nekünk, e táj itt maradt őrzőinek e népességfogyás. Tízezrek mentek el innen jobb megélhetésre és nyitottabb szellemiségre vágyva. Akik itt maradtak, itt maradtunk, cipeljük múltunk örökségét és a reményt. A reményt, hogy lesz erőnk a kormánytól kapott pénzen, hitünkkel, meg tehetségünkkel és akaratunkkal megállítani a további elvándorlást és gazdagítani e tájat. Ránk vár a feladat, hogy a század által az ország peremére vetett vidék csak valóságosan maradjon ott, de jelképesen soha többé. Lesz-e hozzá erőnk, s lesz-e hozzá pénz? A jövőnk — az országé is, nemcsak a miénk — a kezünkben van, a munkánkban. Pontosabban, ahogy a múlt századi reformpolitikus ránk hagyta: nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve. Gazdaságilag nehéz évtized után reális esély van az előrehaladásra a gazdaságban. Van remény az életszínvonal emelésére. De nem nemzeti ajándékként, hanem erőfeszítéseink árán és jutalmaként. Azt már nem reformkori politikus mondta — bár emberi nagysága és tekintélye szerint akár az is lehetne —, hogy törekedni kell a 40 órás munkahétre. Kinek azért, hogy 40 órát dolgozzon, kinél pedig azért, hogy dolgozzon 40 órát. A figyelem, a hangsúly, az utóbbin van, a munkaidő rangjának helyreállításán és a munka minőségén. Hogy ne tessék-lássék munka folyjék. Hogy ne csak nagyjából javítsák ki a rádiót és a hűtőszekrényt, ne csak nagyjából építsék fel a házakat és szolgáljanak ki a boltban. Szóval, jövőnk múlik azon, hogy ne legyünk tessék-lássék ország. Kemény feladat. Ahogy mondani szokás, nehezebb, mint 'a fegyveres felkelést győzelemre vinni. Pedig az előrehaladás korunk küldetése. S ha lehet most ajándékot kívánni vagy jelképesen odatenni az elképzelt nagy, közös karácsonyfa alá, hát ennek a felismerését tenném. Hogy magunkra ismerjünk — ha van okunk — mások rossz cselekedeteiben. És kiben-kiben először saját magával szemben növekedjen a követelmény és csak utána támassza azt mások elé. Ahogy így gondolkodom a munka rangján és becsületén, Széchenyi veretes sorai jutnak eszembe: „Akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan lassan még is rabigába görbéd, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé!” Máig szóló üzenet a legnagyobb magyaré. Kell.-e töprengenünk szavai igazán? Kell és cselekednünk is kell, mert életünk minősége idővel lendít vagy visszafog gazdaságunk kerekén. Ha a kiskapu, a spekuláció, a hirtelen meggazdagodás, a „minél kevesebb munkával több pénzt” jelszó és gyakorlat válik általánossá, vagy emelkedik a közerkölcs szintjére, akkor az ország szakadékba rohan. A valós szellemi érték, a szakmai tudás, az alkotókészség, divatos szóval élve a kreativitás becsülete ad egy népnek rangot és jövőt. Utcáink és tereink tisztasága, földjeink, erdőink, vizeink állapota, a gyárudvarok és -csarnokok rendje, mind a mi életünk. Ahogy lakóházaink környezete, nyelvünk tisztasága, gondolataink egyenessége, az adott szó becsülete is az, s valamennyi így együtt az ország, a nép tükre, amelybe — rajtunk múlik — fájdalmas vagy örömteli belenézni. Sajnos, néha fájdalmas, és ilyenkor sokszorosan az. Mert egy ország lehet ásványi kincsekben szegény, történelmében meggyötört, de ha nincs népének tartása, önbecsülése és kulturáltsága, a világ számára elveszett. Nem földrajzi értelemben mondom — Európa Balkánjának fogják tartani. Politikánknak van nemzetközi rangja, népünknek és új társadalmunk több évtizedes útjának történelmi hitele, ezért hát életünk minőségét úgy kell őriznünk, mint egy drágakövet, és ápolni azzal a szeretettel és gonddal, mely- lyel ajándékainkat helyezzük az ünnepi fenyő alá. Ma este meggyújtják a fenyőfán a gyertyákat. Angyalhajas, ezüstdiós boldog ünnep költözik a házakba. A karácsonyfák alatt ajándék-üzenetek. Figyelmességből, a lélek karácsonyi csomagolópapírjába téve, vagy illemből, netán kényszerből odalökve. A karácsony — közhely már leírni — a béke, a szeretet, az öröm ünnepe. A boldog, tiszta szemű gyerekeké, a gyermekeikre vagy unokáikra büszke szülőké és nagyszülőké. ■ karácsony családi ünnep, az otthon melegétől bensőséges, tiszta ünnep. Kincs. Ritka kincs. Hangulata, szépsége rajtunk múlik. Az is, hogy kövület lesz-e gyermekeink és a magunk emlékeiben. Ma közelebb kerülhetünk egymáshoz, ma megbocsáthatunk másoknak és magunknak. Karácsony van. Árpási Zoltán Medosz kulturális napok '85 11 munkahelyi művelődés fontos fóruma A Medosz megyei bizottsága az idén második alkalommal rendezte meg november 2. és december 21. között a kulturális napok rendezvénysorozatát. A napokban befejeződött program mérlegéről kérdeztük Dombi Bélánét, a Medosz megyei bizottságának főmunkatársát. — A legjelentősebb eseményünk a már hatodik alkalommal megrendezett amatőr művészeti csoportok találkozója volt, amelynek a mezőhegyesi József Attila Általános Művelődési Központ adott, otthont. Ez alkalommal húsz művészeti csoport több mint 270 tagja mutatkozott be ötórás műsorral a nagyközönségnek. Kulturális nevelőmunkánk és a munkahelyi művelődés fontos területének tekintjük ezt a fórumot. Öröm, hogy a nehezebb gazdasági körülmények között is ilyen szép számmal vesznek részt tagjaink az amatőr művészeti mozgalomban. A másik jelentős programunk a felszabadulási és kongresszusi szocialista bri- gádvetélkedő-sorozat volt. Ebben az évben 182 szocialista brigád nevezett, s közülük nyolc jutott el a szarvasi megyei döntőre. Szoros versenyben a Vetőmag-termeltető és -értékesítő Vállalat orosházi területi központjának Lenin szocialista brigádja szerezte meg az első helyet, 2. a Kövizig Tervgazdaság szocialista brigádja, 3. a Szeghalmi Állami Gazdaság Jendrasik szocialista brigádja lett. Az idén immáron 12. alkalommal került sor a munkásfiatalok vers- és prózamondó versenyére. A Gyo- maendrődön megtartott versenyen igen magas színvonalú produkciókat láthatott a közönség, s tovább erősítette a fiatalok körében az irodalom szeretetét. Két tárlatsorozatot szerveztünk az idén, vállalatainknál, üzemeinkben bemutatkozott a nagyközönségnek Koszta Rozália SZOT-díjas festőművész és dr. Frankó Károly amatőr festő. A művészek a helyszínen tárlatvezetést tartottak *z érdeklődőknek. Számos politikai fórumot tartottak aktuális kül- és belpolitikai kérdésekről a kulturális napok keretében. Nyolc üzemben mutatták be a „Tagságunk életéből” című kiállítást, amely a gazdasági, kulturális és szak- szervezeti élet legfontosabb eseményeit vitte közelebb a tagokhoz. Az idén másodszor rendezték meg a megyei úttörőelnökséggel közösen a nagy sikert aratott gyer- mekrajz-kiállítást. A Medosz második megyei kulturális napok rendezvénysorozata jól segítette a munkásművelődés fejlődését, bebizonyította. hogy a dolgozók körében igény van az értelmes, az embert gazdagító kulturális programokra. (verasztó) Kedvező időjárás kísérte megyénkben a közös gazdaságok őszi munkáit. A 425 ezer hektáros szántóterületen a múlt hét végén az őszi mélyszántással teljesen befejezték a talaj-előkészítő munkákat Fotó: Fazekas László
