Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
NÉPÚJSÁG 1985. november 30., szombat Emlékezés Gyökössy Endre 105. születésnapjára Áll még Szeghalmon a régen Szeleskertnek nevezett fa- lurészben a Gyökössy nagyapa háza, a mellette álló szülői ház pedig nemrégen bontódott le. Az ősök is elporladtak már az epreskerti temetőben, fejfájukat pedig az évtizedek történeti viharai, s az időjárás szeszélyei veszejtették a feledés homályába. De fennmaradtak Gyökössy Endre írásai, emlékeket idéző szép gondolatai. Azt írja a nagyapai házról: „Ez a kis ház nagyapám háza volt, a Berettyóra rúgott a kert lába, itt cserzette a báránybőröket, itt fodrozott füstfelhőt a pipája, innen sétált át csöndben a halálba." A család kívánságára még szeptemberben megtartottuk az emlékezést a 105 éve született neves költőnek, most viszont itt a Köröstáj hasábjain elevenítjük föl életútjának fontosabb állomásait. Nagyapja tímár, apja szabómester, ő a tizenkéttagú család legidősebb gyermeke. Elemi iskoláit Szeghalmon, a főgimnáziumot Szarvason végezte. Eminens tanuló, akinek csak úgy volt lehetősége továbbtanulni, ha mindig az élen járt. Költeményeit már diákkorában szavalták. Szarvasról Debrecenbe került az egyetemre, ahol a jogi karon a szeghalmi Simay János alapította ösztöndíjat kapta. Itt szerkesztője volt a „Debreceni Főiskolai Lapok”-nak (1 évig) és alapítója volt a Bokréta költői társaságnak, melynek tagjai voltak még a Békés megyei Gulyás József és az Oláh Gábor—Baja Mihály—Madai Gyula trió. Két év után Budapestre távozik, ahol a jogi doktorátus megszerzése után bölcsésztanhallgatóként az ifjúság egyik vezérének tekintik. A Bethlen Gábor Kör alelnöke és a Kossuth Szövetség elnöke. Az 1918-as forradalom ifjúságszocialista biztosa. Az egyetemi fiatalok életkörülményeit próbálta segíteni. A két forradalom után MÁV-szolgálatba állott, ahol előbb a MÁV árvaházainak, iskoláinak felügyelője, könyvtárosa volt. A ranglétrán emelkedve az államvasutak helyettes igazgatója lett és kormány-főtanácsosi ranggal ment nyugdíjba. A Petőfi Társaságnak 1923-ban lett tagja, helyettes szerkesztője az Én Újságom című gyermeklapnak és főszerkesztője a Falusi Élet című szépirodalmi folyóiratnak. Élete folyamán tizenegy verseskötete, tíz regénye, három cserkészregénye, négy ifjúsági elbeszéléskötete, két gyermekverskönyve és három mesekönyve látott napvilágot. Illusztrációit a kor neves rajzolója, Mühlbeck Károly készítette, de a szarvasi Ruzicskay György is a sorba tartozott. A kor jelentős költője, írója volt, hazaszeretetre nevelt, nem soviniszta módon. Nemzedékek nevelődtek versein, í rásai n. A felszabadulás után Szarvason élt, ahová kitelepítették kormány-főtanácsosi címe miatt. Itt is halt meg 1957-ben. Szeghalom társadalma, a múzeum baráti köre őrzi emlékét, portréja a táj nagyjai között látható. Könyvei, írásai, kéziratai, levelezése és egyéb dokumentumai fia lévén a Sárréti Múzeum féltett kincsei. Miklya Jenő Andrásnapi köszöntő magamra o Legénynek, pajtás, öreg vagy, öreg, Nem szálas szalma. — jobbfajta törek: Katonás lábad táncba se bokázik. Nem szereted a téli hideget Hűs Andrásnaptól szőlő-kinyitásig. Nem illik szádra heje-huja-dal: A bort se bírod, csak ha fiatal; Az ágyba hívó este csak az estéd. Minél melegebb, úgy jó takaród S óhajtozik a hajadra a festék. De lelked sose volt fiatalabb! Röpte megelőz villanyt, madarat. Szíved sok ifjú szívéért nem adnám. Csókod ízes, mint érett, ép gyümölcs. Arcodról tiszta pirosság kacag rám. Isten éltessen, András! Sohse bánd. Hogy nem ölelhetsz többé már leányt; Lánynál lányosabb szelíd feleséged. S mikor fekete fiad csókolod: Himnuszt muzsikál füledbe az Élet! Gyökössy E nevet hoztam föl a mélyből a napra, így lett tüze és frissítő jó zamatja. így van szíve s — halld! — a csengése mi tiszta. már nem egy ember vágyott italként issza. Kíváncsi fejét felkapja, aki hallja: Gyökössy. összehúzódik szeme alja, keres megfelelő szavakat, míg körülnéz: — Melyik? Az író, vagy a pap, vagy a művész? És mégis, mért nem hagytam nevem a mélyben, kérges, paraszt, iparos ősök ölében? Mért húztam a sok tanulással a napra? Mért lettem e név teremtő édesapja? Mért nem maradtam falusi, szürke tímár. akit derűvel csak a bor, pipa kínál? Vagy mért nem vágom víg parasztként a búzát, ki az álmokon izmos irammal lép át? Lehettem volna így a senkinél is senkibb tömegemberke, ki nertt nyer. nem veszt semmit, csak a mára van. ha van. falásnyi gondja, maga búvik el: sarokba ki se nyomja! Ma is, holnap is névtelen, kicsi szám csak. akit az élet sodra tört be igásnak: bő türelem a kenyere, vize, sója, a tépő jajtól így magát maga óvja. Boldog ... És boldog gyerekek édesapja, nagyapja: ha a búzáját learatja, malomba megy. hol jó liszt ömlik a zsákba, siittet. ha a friss kalácsot megkívánja . . . Hiába minden? Én már csak úgy halok meg, hogy holtomig tör a terhe nevemnek? Nem kellek többé csakugyan itt se. ott se? Sose tudom meg. hogy mért és ki tapos le? A hetvenet már négy évvel megtetéztem s nem lenne újra itt semmi jóba részem? Nevem nem fénylik az unokák felett se, mert nem lesz senki, aki majd emlegesse? Lesz!. . . Az anyag megmarad. S elvesz a szellem? Sokan hihetik, de én nem hiszem, nem. nem. Ez a név él itt és tisztán itt marad már, örömöt hirdet, vigasztal, gyógyít: használ! Budapest, 1954. X. Cserei Pál: Kutyakomédia Mivel nem messze lakunk egymástól Kóródi Sanyival, sűrűn találkozunk. Amikor meg valamelyikünk távolabbról veszi észre a másikat, hangosabban szól, és bevárjuk egymást, hiszen idestova öt éve, hogy megbarátkoztunk. Barátságunk úgy kezdődött, hogy a lutheránus templom mögötti ártézi kútnál egy kiskutya nyüszítésére figyeltem fel. A kölyökkutya nyöszörgése a kovácsolt vaskerítéssel félkörbe ölelt füves-fás szögletből hallatszott ki. A kerítés ugyan a templom és a szomszédos épület udvarát védi, de ennélfogva a füves-fás szöglet lételeme is, mert anélkül nem volna a város zöldövezetének e cseppje. Nem vagyok ugyan kutyabarát. de hát ki ne szorítana magához féltve egy apró négylábút? Mert hát a kölyökkutyának esdőn villant ki szurokfekete szeme a fű közül. amikor megleltem. Majd aztán, hogy felvettem a tenyerembe és gyengéden magamhoz szorítottam, az oldalamat bökdöste az orrával; nyilván az anyja emlőjét kereste. Ekkor már engem vettek körül, akik ártézi vízért jöttek és nem a kutat, hogy megmerítsék kannáikat, mert látni akarták a kölyökkutyát. Mintha meg akartak volna győződni róla, hogy épségben vettem-e fel a fűről. Kóródi Sanyi pedig, mert aztán kiderült, hogy ő szólt nekem, amikor már az oldalamat bökdöste az orrával az apró négylábú, hogyha nem ragaszkodom a kiskutyához, akkor r> megveszi. Én meg csodálkozva néztem rá: hogy hogy megveszi!? Hiszen itt találtam a fűben és nem tulajdoníthatom a magaménak! De meg is könnyebbültem, mert amint említettem már. nem vagyok kutyabarát s felvillant bennem, hogy így nekem nem kell szélnek eresztenem, mint a gazdájának. aki nyilván amiatt tette ezt, mert sajnálta elpusztítani. És ide tette a fű közé. hogv valaki majd csak rátalál. Azt mondtam aztán Kóródi Sanyinak, hogyha tetszik neki a kiskutya, akkor vigye magával. De nekem egy garas sem jár érte. Hiszen csak annyi az érdemem, hogy megmentettem az árvaság viszontagságaitól, mert ha más nem veszi észre a nyüszítését, ki tudja, mi történt volna vele. Miután Sanyi magához vette a kutyakölyköt, érkezési sorrendben megmerítettük az ártézi kútból a kannákat és elindultunk hazafelé az ivóvízzel. S akkor derült ki. hogy Kóródi Sanyival egy felé visz az utunk. S amíg hazafelé tartottunk. Sanyi elmondta, hogy régóta keres ilyen bogárfekete kutyát. Majd bal könyökével bökött oldalba, mert a kezével a kiskutyát fogta, a jobbal pedig a kannát, és azt mondta, hogyha mái' bogárfekete a kutyakölyök. akkor a neve is legyen Bogár! Nekem meg halvány mosoly húzódott a szám sarkába, merthogy most már gazdaként bánt az apró négylábúval. melyet még az imént meg akart venni tőlem. De hát a tulajdonvágy örökké kisérti az • Embert. amitől sose szabadul meg, mert csak birtoklással tudja magát fenntartani. Egy reggel aztán az emeletes házak közé szorult parkban, gyorsabb járásra biztatta Sanyi a kiskutyát, pedig még mindig úgy csúszott szét a lába, ha arrább akart menni, mint amikor megtaláltam. Sanyinak mégis póráz volt a kezében, hacsak lógatta is maga mellett. S olykor inkább a frissen készült bőrnyakörv alá dugta az egyik ujját és húzta odább a fűben az apró négyhábút, miközben halkan szólongat- ta: „Szedd össze magad. Bogár! Ne félj." Miután közelebb mentem Sanyihoz, azt mondta nekem, hogy most már néha hirtelen elhúz előle Bogár, és alig leli meg a bokrok közt. Olyan, mint a vízben a csík! Gyereksége miatt nem nevettem el magam, mert arra gondoltam, ha így leli kedvét az apró négylábúban, hát áldja isten! Hiszen senkinek sem okoz vele - kárt. Közben pedig mondta tovább, hogy a minap befizette erre a darab évre Bogár után az adót, úgyhogy a városházán nyilvántartásba vették. Otthon meg posztóval kibélelt egy vesszőkosarat s abban alszik a kis duci. S azután is minden reggel lejött Sanyi a harmadik emeletről a kölyökkutyával, amikor már nem csúszott szét a lába. és virgonckodva, szaladgált a parkban s az aszfaltútok amely a betonfalak mögött megbújó másfél szobás lakások előtt a dús füvet, a lombos fákat, a szétágazó bokrokat fogja körbe nyáron. S ha nincsennek is meg már a mezővárosoknak a történelem során elnyert előjogaik, egy privilégiumuk megmaradt: lakóik felett nem lebeg füstköd. Egyszer aztán, a környék élelmiszerboltjába árut szállító egyik teherautó, mivel a park felől töltik fel a raktárt, elütötte az aszfalton futó kutyakölyköt. amint ugatva belemart a gumiabroncsba. Sanyi meg. ahogy megállt a teteménél, azt mondta, hogy kár érte. Látta ugyan már, hogy nem szoba- kutyának való. mert nagy növésű, de az öccsének jó lett volna a tanyára. Hiszen láthattam én is, hogy házőrző fajta, a teherautót is el akarta űzni innen, mert nem tartozik a park környezetéhez. De hát most már mást. nem tehet, mint bejelenti a tanácsnál, hogy Bogár elpusztult, nehogy jövőre kivessék rá a kutyaadót. Majd el nevette magát, hogy újra kereshetek neki a lutheránus templom tövében kiskutyát. Hátha* az ártézi kút melletti fűben megint megbújik egy? De ezután szó sem esett közlünk Bogárról, amikor találkoztunk, hiszen a kölyökkutya esete porszemnyi sem volt az élet forgatagában. De egy jó fél év múltán csak szóba hozta Sanyi, merthogy bejelentette ő a tanyácsnál. mi történt Bogárral, és mégis kivetették rá a kutyaadót. Csakhogy most már egész évre. Mert az új esztendőben az adózásban is új évet kezdenek. De nem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet! Mert az aranykeretes szemüvegű hivatalnok, akinél járt, a noteszába jegyezte fel a bejelentést és azt mondta neki, hogy törlik a tévedésből kirótt ebadóját, és többet nem vetik ki rá. Bár minden ügyet ilyen könnyen intézhetne el! Mégis. neki. ha akarja, ha nem, megint mennie kell a tanácsházára, mert másként fizetheti a kutyaadót, ha a teherkocsi el is gázolta Bogárt. Mert a fizetési meghagyást csak megküldték neki, ha az aranykeretes szemüvegű hivatalnok ígéretet tett is a törlésre. Egyszer aztán úgy adódott, hogy összefutottam Gáti György tanácselnökkel, aki rámmeresztette apró szemét, mert arról tudakozódtam tőle, hogy miért vetették ki Kóródi Sanyira az ebadót. amikor már nincs is kutyája? — Miket beszélsz te ösz- szevissza, Palkó? — szólt felpaprikázva. — Ez rágalmazás! Csakhogy én jogilag is megvédem az apparátust! Hirtelen elálmélkodtam. mert nem fért a fejembe, hogy miféle jogkövetkezményekkel járhat, ha valaki felemlíti a Hivatal baklövését? Bár magamban gondoltam, hogy ilyen jogszabály aligha van, hiszen amikor baklövésről beszél valaki, nem rágalmaz és nem sért hatósági közeget. De csak annyit mondtam Gáti Györgynek, hogy ugyan mire gondol, mert nem az aranykeretes szemüvegűnek vetettek ki, kutya híjával ebadót, hanem Kóródi Sanyinak. Erre legyintett és faképnél hagyott. A napok, hetek, hónapok peregtek tovább, és már rég elfeledtem az ebadó körüli hercehurcát, és Kóródi Sanyi sem szólt róla, mert miután panasszal élt. hogy hiába jelentette be kutyája pusztulását, az ebadót csak kivetették rá, az aranykeretes szemüvegű megnyugtatta, hogy valószínűleg elkallódott a feljegyzése, mert ó átadta az illetékesnek, de majd intézkedik a törlésről. De hát egy esztendő elteltével kényszeredett nevetéssel vette elő belső zsebéből Kóródi Sanyi a levéltárcáját, amikor találkoztunk, és ki- nyálazta a sokféle bizonylat közül azt az okmányt, amelyre a legfrissebben kivetett ebadót vezették rá, s az orróm alá dugta, és azt mondta: ugyan hol vette az aranykeretes szemüvegű, hogy bár minden ügyet ilyen könnyen intézhetne el? Mert neki mennie kell megint a tanácsházára, hogy töröljék az ebadót, pedig Bogár talán már el is porladt. Az okmány láttán értetlenül ráztam meg a fejem, s az fordult meg bennem, hogy ugyan milyen szemet meresztene Gáti György, ha az ő orra alá dugná Sanyi az iratot? De mint hogy képzelgéssel senki se megy semmire sem, elhallgattam, hogy mi jutott az eszembe. S csak annyit mondtam Sanyinak, hogy most már járjon szerencsével, ne kelljen neki Bogár miatt a tanácsházán ajtót nyitogatnia. — Inkább ott pusztult volna Bogár a fű közt — legyintett lemondón. — Mert akkor nem kellett volna meddő ígéreteket hallgatnom az aranykeretes szemüvegű szobájában. És én mégsem hittem, hogy újra és újra kivetik ezután is Sanyira minden új év elején az ebadót. De mintha kutyakomédiát prolongáltak volna a meddő ígéretek szülőszobájában. S az ötödik évfordulón azt mondta nekem Sanyi, hogy megülhetnénk a komédia jubileumát. Tréfának véltem a dolgot, de mivel aztán megláttam, hogy olyan merev az arca, mintha egy ács nagyjából faragta volna ki ezen a napon, nem nevettem.
